Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Vidra úgy érezte, mintha valamely meghatározhatatlan, komor, kábult fél-létezésből visszarántották volna az életbe. A mágus érintésében nem a varázskötelékek iszonyatosságát érezte, sokkal inkább erőt és reményt. Nem szándékozott megbízni ebben a férfiban, de vágyott rá, hogy mégis megbízzon benne és tanuljon tőle. Gelluk hatalmas volt, parancsoló, különös, és még ki is szabadította. Vidra kezeit hetek óta először nem kötözték össze, és varázslat sem ült rajta.

— Erre csak, erre! — mormolta Gelluk. — Nem esik bántódásod. — Elértek a perkelőtorony bejáratához, egy szűkös átjáróhoz a háromlábnyi vastag falban. Vidra habozott belépni, de a mágus karon ragadta.

Bunyós elmondta, hogy a felhevített ércből kiemelkedő fémgőz megbetegíti és megöli a toronyban dolgozó embereket. Vidra sohasem lépett be, és Bunyóst sem látta bemenni. Viszont járt a közelében eleget, és tudta, hogy bebörtönöző varázslatok veszik körül, amelyek megfeszíthetik, megőrjíthetik és megbéníthatják a szökni próbáló rabszolgákat. Gelluk mellett is érezte a varázslatok pókhálószerű energiaszálait, sötét ködhöz hasonlatos kötelékeit, amelyek engedelmesen utat nyitottak létrehozójuknak.

— Lélegezz, lélegezz, lélegezz! — mondta Gelluk nevetve, és Vidra próbálta nem visszatartani a levegőt, amikor beléptek a toronyba.

A perkelőverem egy óriási, kupolás terem közepén kapott helyet. Siető, karószerűen vékony alakok feketéllettek a lángok előtt, lapátolták az ércet az izzó rönkökre, forgatták az őrjöngő lobogásban, miközben mások újabb fahasábokat hoztak és a fújtatózsákokkal dolgoztak. A kupola csúcsából megcsavarodott aknák sora húzódott felfelé, különféle kamrákon vezette keresztül a füstöt és a gőzt. Azokban a kamrákban, így mondta Bunyós, foglyul ejtik a higanygőzt és összesűrítik, újra felhevítik, majd újra összesűrítik, míg végül a legfelső helyiségben már a színtiszta fém csorog le egy kőteknőbe vagy tálba — naponta alig egy vagy két csepp, így mondta, abból a rossz minőségű ércből, amit mostanában égetnek.

— Ne félj! — szólt Gelluk, hangja erősen és dallamosan zengte túl a termetes fújtatók ütemes zihálását és a tűz egyenletes üvöltését. — Jer! Jer és nézd meg, hogyan száll együtt a léggel, megtisztul és megtisztítja alattvalóit is! — A per-kelőverem szélére húzta Vidrát. Tekintete ragyogott a lángok kápráztató fényében. — A Királynak dolgozó gonosz lelkek megtisztulnak — szólt, ajkai közel voltak Vidra füléhez. — Mint ezek a rabszolgák is; a salak és a kosz kiszáll belőlük. A betegségek és a tisztátalan fekélyek kiszabadulnak sebeikből. És amikor már tisztára égtek, végül ők is felszállhatnak, fel a Király Udvarába. Jer! Jer velem, fel az ő tornyába, ahol a sötét éj előszólítja a holdat!

A mágus mögött haladva Vidra megmászta a tekergőző, előbb széles, de azután egyre keskenyebb és szűkösebb lépcsőket. Porkamrákat hagytak maguk mögött, vörösen izzó kemencékkel, amelyeknek kürtői felvezettek a finomítóhelyiségekbe. Ott meztelen rabszolgák kaparták a megégetett érc kormát, és belapátolták az ottani kemencékbe, hogy újra megégessék. Feljutottak a legfelső terembe. Ott egyetlen rabszolga kuporgott az akna peremén. — Mutasd a Királyt! — parancsolta neki Gelluk.

A rabszolga, alacsony és sovány, szőrtelen, kezein és karjain hosszú sebekkel, lecsúsztatott egy kőfedelet, szélét óvatosan emelte át a sűrítőakna peremén. A mágus belenézett, mohón, mint egy gyerek. — Oly kicsiny még — mormolta. — Oly fiatal. A pöttöm Herceg, a csecsemő Nagyúr, Turres Nagyúr. A világ magva! Lélek-ékkő!

A mellkasánál, a talárjából előhúzott egy finom mívű bőrerszényt, melyet ezüstvarrások díszítettek. A hozzákötött törékeny szarvkanálkával kiemelt néhány csepp higanyt az edényből, óvatosan belehelyezte az erszénybe, azután visszazárta azt a belefűzött bőrszíjjal.

A rabszolga mozdulatlanul állt mellette. A perkelőtorony hőségében és gőzeiben dolgozó minden ember meztelen volt, vagy csak ágyékkötőt és sarut viselt. Vidra ismét a rabszolgára pillantott. A termete alapján gyermeknek gondolta, azután meglátta a kis melleket. Egy nő állt ott. Kopaszon. Ízületei feldagadt csomóknak látszottak csontsovány végtagjain. Egyszer felnézett Vidrára, csak a szeme mozdult. Beleköpött a tűzbe, egyik kezével megtörölte kisebesedett száját, és ismét mozdulatlanná dermedt.

— Jól van, kicsi szolga, jól tetted — mondta neki Gelluk kedves hangon. — Add salakodat a tűznek és az átváltoztatja élő ezüstté, holdfénnyé. Hát nem csodálatos — folytatta, miközben visszahúzta Vidrát a csigalépcsőre —, hogyan válik az alantas a legnemesebb dologgá? Ez a művészet nagyszerű lényege! A gonosz Vörös Anyából születik a Főkirály. Egy haldokló rabszolga köpetéből a Hatalom Magva lészen.

Lefelé a tekergőző és bűzös kőlépcsőkön végig csak mondta és mondta, s Vidra próbálta megérteni, mert a mágus a hatalom egyik birtokosa volt, és épp a hatalomról beszélt.

De amikor kiértek a napfényre, Vidra feje mintha bent maradt volna a kanyargó sötétségben, és néhány lépés után kétrét görnyedve maga elé hányt.

Gelluk kutató, de barátságos tekintettel figyelte, és amikor a fiatalember remegve és zihálva felállt, nyájasan megkérdezte: — Félsz a Királytól?

Vidra bólintott.

— Ha osztod a hatalmát, akkor nem tud bántani. Félni egy hatalomtól, harcolni egy hatalom ellenében, igen veszélyes. Szeretni egy hatalmat és megosztani azt, ez az uralkodás útja. Nézd! Figyeld, mint teszek! — Gelluk elővette az erszényt, amelybe a néhány csepp higanyt tette az imént. Vidra szemébe nézett, és széthúzta az erszény száját, felemelte és kiitta. Szétnyitotta mosolyra húzott ajkait, és Vidra látta összegyűlni nyelvén az ezüstös cseppeket, mielőtt a mágus lenyelte a folyékony fémet.

— A Király immáron a testemben van, nemes vendég a házamban. Nem tesz rabszolgájává, nem hányat meg vagy nyit sebeket a testemben; nem, mert nem félek tőle, hanem magamba fogadom, és így az ereimben folyhat. Nincs ártalmamra. A véremben színezüst zubog. Olyan dolgokat látok, amelyek ismeretlenek az emberek előtt. Ismerem a Király titkait. És amikor elhagy, trágyába rejtőzik, magába a romlottságba, és ott vár rám a gonosz helyen, hogy felvegyem és megtisztítsam, ahogy ő tisztít meg engem, és így minden alkalommal egyre tisztábbá válunk, ő és én. — A mágus megragadta Vidra karját és segítette a járásban. Mosolyogva és bizalmasan szólalt meg újra: — Holdfényt szarok. Nem találsz másik ilyen embert a világon. És még ennél is több vagyok, mert a Király ott van a magvamban is. Ő az ondóm. Én vagyok Turres és ő egy velem…

Összezavarodva Vidra csak haloványan érzékelte, hogy a bánya bejárata felé tartanak. Lementek a föld alá. A bánya folyosói hasonlóan sötét útvesztőt alkottak, mint a mágus szavai. Vidra botladozott, közben próbálta megérteni Gellukot. Maga előtt látta a toronybeli rabszolgát, a nőt, aki ránézett. Látta a szemét.

Fáklya nélkül, csak a Gelluk által elébük küldött, gyenge lidércfény világánál haladtak. Régóta nem használt szinteken jártak, bár a mágus mintha ismert volna minden egyes lépést, vagy talán nem is tudta az utat, csak óvatlanul ment előre. Beszélt, néha Vidrához fordult, hogy vezesse vagy figyelmeztesse, azután továbbmentek, és ismét beszélt.

Odaértek, ahol a bányászok a régi alagút megnyújtásán fáradoztak. Ott a mágus beszélt Bunyóssal a gyertyák fényében, a tépetten ugráló árnyékok között. Megérintette a földet az alagút végén, rögöket vett a kezébe, port dörgölt szét a tenyerén, dagasztotta, próbálgatta, ízlelgette. Eközben csendben maradt, és Vidra feszült figyelemmel bámulta. Még mindig azon fáradozott, hogy megértse.