Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Megint jött a kapusmester. — Jöjj, Irián, találkozz Kútfő mestereivel! — A lány szíve vágtató dobogásba kezdett. Folyosók hosszú útvesztőjén át egy sötét falú, csúcsos ablakok sorával ékes terembe léptek. Férfiak csoportja állt a közepén. Valamennyien felé fordultak, amint belépett az ajtón.

— Irián, Út szigetéről — jelentette be a kapus. Némán fogadták. A kapusmester beljebb intette. — Az elvarázsolómesterrel már találkoztál — mondta. Bemutatta sorra a többieket is, de a lány képtelen volt megjegyezni a neveket, a gyógyfüvesmester kivételével — akit egyszerű kertésznek nézett az ablakból —, és a legfiatalabbnak tűnő idéző kivételével, akinek szigorú, szép arcát, mintha sötét kőből faragták volna ki. Ő szólalt meg elsőként, amint a kapusmester végzett a bemutatással. — Egy nő! — háborgott ismét.

A kapus erre egyet bólintott, szelíden, mint mindig.

— Ezért hívtad össze mind a kilencünket? Csupán csak ezért?

— Csupán csak ezért — felelte a kapusmester.

— Sárkányokat láttak röpködni a Legbenső-tenger fölött. Kútfőnek nincs főmágusa, és a szigeteknek tisztességesen megkoronázott királya. Igazi munka vár ránk! — dörögte az idéző, és a hangját is mintha sziklából faragták volna. — Azt vajon mikor végezzük el?

Kellemetlen csönd állt be, mivel a kapus nem szólt semmit. Végül megszólalt egy karcsú, csillogó szemű férfi, aki szürke mágusköpönyege alatt piros tunikát viselt. — És ezt a nőt tanítványként hozod a Nagy Házba, kapusmester?

— Ha úgy is lenne, a ti jogotok elfogadni vagy elvetni.

— És azt teszed? — mosolyodott el halványan a piros tunikás.

— Trükkmester uram — fordult felé a kapus —, valóban diákként szeretett volna belépni, és én nem láttam okot az elutasítására.

— Pedig minden ok megvan rá! — szólt közbe az idéző.

Tiszta, mély hangú férfi szólalt meg: — Itt nem a mi ítéletünk a döntő, hanem Kútfő törvénye, amelynek betartására fölesküdtünk.

— Alig hiszem, hogy a kapusmester könnyedén fittyet hányna rá — vetette közbe egyikük, akit Irián észre sem vett, míg meg nem szólalt. Pedig termetes ember volt, ősz sörénnyel, tagbaszakadt alkattal és erős arcvonásokkal. A többiekkel ellentétben ő a lányra nézett, mialatt beszélt. — Kurremkarmerruk vagyok — mutatkozott be neki. — Mint itteni névmester, szabadon bánok a nevekkel, beleértve a magamét is. Te kitől kaptad a nevedet, Irián?

— A falunk vajákosnőjétől, Rózától, uram — húzta ki magát a lány, bár a hangja közben idegesen magas és kemény volt.

— Elhibázták volna a nevét? — kérdezte a kapus a névmestertől.

Kurremkarmerruk megrázta a fejét: — Nem. De…

Az eddig nekik háttal álló és az üres kandallóra meredő idézőmester most megfordult. — Nem a mi dolgunk olyan nevekkel foglalkozni, amelyeket vajákosok adnak egymásnak — vetette oda. — Ha valami érdeked fűződik ehhez a nőhöz, kapus, azt ezeken a falakon kívül intézd el. Az ajtón túl, amelynek őrzésére fölesküdtél. Ennek a személynek nincs itt helye, és nem is lesz soha. Csupán zavart, viszálykodást és további gyöngeséget hozhat ránk. Nem beszélek tovább, és többé semmit sem mondok a jelenlétében. A tudatos hibára egyetlen méltó felelet a hallgatás.

— A hallgatás nem elegendő, uram — szólalt meg egyikük, aki eddig még semmit sem mondott. Irián szemében nagyon különösnek tűnt. Halványpiros bőre, hosszú kese haja és keskeny vágású, jégkék szeme volt. A beszéde is különös: feszes és valahogy szabálytalan. — A hallgatás mindenre válasz, és egyben semmire sem — szögezte le.

Az idéző fölemelte nemes, sötét arcát, és a termen át a sápadt alakra nézett, de nem szólt semmit. Egyetlen hang vagy kézmozdulat nélkül megfordult, és elhagyta a helyiséget. Amint lassan ellépett előtte, Irián hátrahőkölt tőle. Mintha egy sír szája nyílt volna meg. Téli síré: hideg, nyirkos, sötét. A lány lélegzete is megakadt a torkában. Görcsösen kapkodott levegő után. Amikor magához tért, észrevette, hogy az elvarázsoló és a sápadt férfi mereven figyeli.

A harangzúgás-hangú is ránézett, sőt szólt is hozzá különös, kedves szigorúsággal: — Úgy látom, hogy az az ember, aki idehozott téged bajt akar keverni, de te nem akarsz. Ám pusztán azzal, hogy itt vagy, Irián, bajt hozol magadra és ránk is. Minden bajt okoz ugyanis, ami nincs a maga helyén. Egy hang, bármilyen szépen énekeljék is, az egész dallamot romba dönti, ha nem oda való. A nőket nők tanítják. A vajákosok más vajákosoktól és varázslóktól szerzik meg a tudományukat, nem mágusoktól. Amit mi itt tanítunk, nem asszonyok szájába való nyelven szól. Az ifjú szív lázad az ilyen szabályok ellen, helytelennek, sőt igazságtalannak tekinti azokat. De attól még azok helyes szabályok maradnak. Alapjuk nem az, amit mi akarunk, hanem az, ami valóban létezik. Az igazak és a hamisak, az ostobák és a bölcsek… mindenki kénytelen engedelmeskedni nekik, különben csak herdálja az életét, és gyászos végre jut.

Az elvarázsolómester és a mellette álló karvalyképű, vékony öregember, egyetértően bólogatott. — Nagyon sajnálom, Irián — fordult a lányhoz a trükkmester. — Agyar az én tanítványom volt. Lehet, hogy rosszul tanítottam, de még nagyobb hibát követtem el, amikor elküldtem. Jelentéktelennek és ennélfogva ártalmatlannak tekintettem. De neked hazudott és félrevezetett téged. Neked nem kell szégyenkezned. A hibát ő követte el… és én…

— Én nem szégyenkezem — felelte Irián, és szembenézett az egész gyülekezettel. Úgy érezte, hogy meg kellene köszönnie az udvariasságukat, de nem jöttek szájára a kellő szavak. Feszes nyakkal feléjük biccentett hát, megfordult és kiment a teremből.

A kapusmester az egyik keresztfolyosónál érte utol, ahol megállt, nem tudván, merre menjen tovább. — Erre — lépett mellé, majd kisvártatva megismételte: — Erre! Hamarosan egy ajtóhoz értek. Az nem szaruból, csontból készült. Sima tölgyfaajtó volt, súlyos és fekete, rajta a nagy idők során megkopott vasretesz. — Ez a hátsó ajtó — magyarázta a mágus, miközben elhúzta a reteszt. — Legtöbben Medra Kapujának nevezik. Mind a kettőre én vigyázok. — Kinyitotta a kaput. A nap ragyogó fényétől káprázott Irián szeme. Amikor újra élesen látott, megpillantott egy ösvényt, amely az ajtótól vezetett a távolba, a kerten és a mögötte elterülő mezőkön át. A mezőn túl magas fák sorakoztak, még távolabb, kissé jobbra a Kútfő-hegy domborodott. Közvetlenül az ajtó előtt, mintha csak őket várta volna, ott állt a kesehajú, keskeny szemű férfi.

— Üdv, formamester — köszöntötte őt a kapus, csöppet sem meglepetten.

— Hová irányítod az ifjú hölgyet? — kérdezte a formamester, különös hanghordozásával.

— Sehová — vonta meg vállát a kapusmester. — Csak éppen kiengedem, ahogyan beengedtem, a saját kívánsága szerint.

— Velem jönnél? — fordult a formamester Iriánhoz.

A nő először rá, azután a kapusra nézett, de nem szólt semmit.

— Én nem lakom ebben a házban… sem más házban — magyarázta a formamester. — Odalent lakom — mutatott előre —, a Ligetben. Ó… — fordult meg hirtelen. A nagydarab, ősz hajú férfi, Kurrenkarmerruk, a névtudómester állt előttük az ösvényen, alig pár lépésnyire tőlük. Addig nem volt ott, míg a másik varázsló föl nem kiáltott. Irián mélységes döbbenettel pillogott egyik alakról a másikra.