Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Ez csak a látványom, a megjelenésem… afféle küldöttem — magyarázta neki az alak. — Én sem itt lakom, mérföldekre innét élek — mutatott észak felé. — Majd eljöhetsz oda hozzám, ha itt végeztetek a formamesterrel. Szeretnék többet megtudni a nevedről. — Ezzel a kép biccentett a másik két mágus felé, és már ott sem volt. Iménti helyén egy dongó röpült keresztül, hangos zümmögéssel.

Irián a földre szegezte tekintetét. Hosszúnak tűnő hallgatás után halkan megköszörülte a torkát, és továbbra is lehajtott fejjel megkérdezte: — Igaz, hogy bajt okozok a jelenlétemmel?

— Nem tudom — válaszolta a kapus.

— A Ligetben bajnak nincs helye — tette hozzá a formamester. — Gyere hát! Van ott egy öreg ház, olyan kunyhóféle. Rozoga és koszos, de ugye nem bánod? Ott ellakhatsz egy darabig. Gyere, nézd meg! — Ezzel megindult a petrezselyem- és futóbab ágyások között. A lány a kapusmesterre nézett, aki halványan visszamosolygott rá. Megindult hát ő is a kesehajú férfi után.

Úgy fél mérföldnyit mehettek. A hegy teljes magasságában kibontakozott most előttük a nyugati napfényben. Hátuk mögött szélesen, szürkén terpeszkedett az Iskola, az alacsonyabb domb tetején. Előttük tornyosultak a Liget hatalmas fái. Látott tölgyet, fűzet, gesztenyét, kőrist és magas növésű örökzöldeket. A Liget napsugár-keretbe foglalt, sűrű sötétjéből patakocska csobogott elő. Zöld partjába barna foltokat tiportak az inni odajáró vagy rajta átkelő állatok. A marhák és birkák a kerítés résein át jöttek, a legelő felől, ahol ötven-hatvan juh rágcsálta a tőzegláp rövid, nyers füvét. Néhányan éppen ott toporogtak a vízfolyásnál. — Ott a ház — mutatott a mágus egy alacsony, a fák délutáni árnyékában félig elrejtőző, mohos tetőre. — Itt éjszakázhatsz. Vállalod?

Kérdezte csak, hogy marad-e a lány, nem erőltette. Iriántól csak kurta biccentésre futotta.

— Majd hozok valami ennivalót — mondta még a varázsló, ezzel meggyorsította lépteit. Hamarosan eltűnt a lány szeme elől a fák alatt remegő fény- és árnyékfoltokban, ha nem is olyan hirtelen, mint a névmester az imént. Irián még utánapillantott, biztosan elment-e, azután átverekedte magát a házikóhoz a magas füvön és bozóton keresztül.

A kunyhó nagyon réginek látszott. Többször is átépíthették, de egyszer sem elég alaposan. Érződött az is, hogy már régen nem lakott benne senki, mégis valahogy kellemes volt a légköre. Nyilvánvalóan mindegyik lakója békés szándékkal tartózkodott benne. Ami a hámló falakat, egereket, pókhálókat, rozoga berendezési tárgyakat illeti… egyik sem volt újdonság Irián számára. Talált odabent egy kopott söprűt, és kitakarított egy kicsit. Takaróját kigöngyölte a deszkaágyon. Egy lógó ajtajú szekrényben repedt korsóra bukkant. Megtöltötte az ajtajától alig tíz lépésnyire békésen csörgedező patak vizével. Szinte önkívületi állapotban tette mindezt, s miután végzett, letelepedett a fűben, hátát a házikó falának vetette. A napfény melegét őrző kövekhez támaszkodva elszenderedett.

Amikor fölébredt, a formamester ott ült mellette. Közöttük a füvön kosár pihent.

— Éhes vagy? Egyél! — szólalt meg a mágus.

— Majd később eszem, uram. Köszönöm — ásított a lány.

— Én most vagyok éhes — felelte a varázsló. Kivett a kosárból egy kemény tojást, feltörte, megtisztította és megette.

— Ezt itt a Vidra Házának nevezik — magyarázta. — Nagyon régi. Olyan idős, mint a Nagy Ház. Itt minden nagyon öreg. Mi, mesterek is vének vagyunk.

— De te nem vagy az! — vetette ellen Irián. Harminc-negyven év közöttire becsülte, bár nehéznek tűnt megállapítani a korát. Arra gondolt, biztosan azért olyan fehér a férfi haja, mert eredendően nem sötét színű.

— De messziről jöttem. A mérföldek néha évekké változnak. Karg származású vagyok, Karego-Át szigetéről. Tudod, hol van?

— A „sápadt emberek” — bámult rá nyíltan Irián. Margaréta sok balladát tud azokról a sápadt emberekről, akik keletről hajóztak ide, hogy elpusztítsák a földeket. Ártatlan kisdedeket tűztek a lándzsájukra… meg Vandór-Akbé történetét, aki elveszítette a Béke Gyűrűjét… meg az új énekeket arról, hogy a későbbi fővarázsló, Karvaly, elment a sápadt emberekhez, és visszahozta tőlük azt a gyűrűt.

— Sápadtak? — kérdezte a formamester.

— Fagyosak, fehérek — suttogta a lány, és zavartan félrefordította a fejét.

— Ó — sóhajtotta a férfi. — De az idézőmester nem öreg — nézett a nőre oldalvást, keskeny vágású, jégkék szemével.

Irián nem szólt semmit.

— Azt hiszem, féltél tőle.

A lány bólintott.

Mivel továbbra sem mondott semmit, a varázsló folytatta: — Ezeknek a fáknak az árnyékában nem fenyeget veszély. Itt csak igazság van.

— Amikor elhaladt mellettem — sóhajtott a lány —, mintha egy sírt láttam volna magam előtt.

— Ó! — csodálkozott rá a formamester.

A tojáshéj darabkáit kicsiny halomba gyűjtötte a földön, a térde mellett. Azután görbe sorba rakta, majd végül gyűrűbe zárta őket. — Igen — mormolta, a tojáshéj darabkáit vizsgálva. Utána fölmarkolt egy kis földet, és szépen eltemette őket. Leporolta a kezét. Tekintete megint súrolta Irián alakját, majd sebesen továbbsiklott.

— És te vajákos voltál, Irián?

— Nem.

— De rendelkezel bizonyos tudással.

— Nem. Nincs igazi tudásom. Róza nem tanított nekem semmit. Azt mondta, nincs hozzá bátorsága. Mert szerinte valami erő van bennem, de azt nem tudta megmondani, miféle.

— Az a ti Rózátok egy bölcs virág — jelentette ki a mágus, mosolytalan arccal.

— De én tudom… kell… valamit tennem, valamivé lennem. Ezért is akartam annyira eljutni ide. Hogy megtudjam… itt, a Bölcsek-szigetén.

Közben lassan hozzászokott a különös archoz, és már tudott olvasni a vonásaiban. Arra gondolt, vajon miért ilyen szomorú ez az ember. A beszéde nyers volt, száraz és gyors, de békés. — Ennek a szigetnek a lakói sem mindig olyan bölcsek, tudod? Talán a kapusmester — fordult ezúttal határozottan a lányhoz. Nem kapta el a tekintetét, egyenesen a szemébe nézett. — De itt, a fák alatt, a Ligetben… itt lakik a bölcsesség. Régi ugyan, de nem vén. Csakhogy én nem taníthatlak téged. Csak elvezethetlek a Ligetbe. — Egy percnyi szünet után fölállt. — Érted?

— Igen — mormolta a lány bizonytalanul.

— A házikó rendben van?

— Igen…

— Akkor holnap — búcsúzott a mágus, és elballagott.

A nyár meleg napjaiban Irián vagy fél hónapot töltött el a Ligetben, a Vidra Házában, teljes békességben. Azt ette, amit a formamester hozott neki a kosarában: tojást, sajtot, zöldséget, gyümölcsöt, füstölt bárányhúst, és minden délután elment vele a fák sűrűjébe. Itt az ösvények sohasem pontosan ott haladtak, ahol előző napról emlékezett rájuk, és gyakran továbbfutottak, messze a Liget határain túlra. Némán haladtak útjaikon, és még a pihenők alkalmával is keveset szóltak egymáshoz. A mágus csöndes ember volt. Igaz, lappangott benne némi indulatosság, de azt soha nem nyilvánította ki a lány előtt, a jelenléte pedig olyan természetes volt, akár a fáké és a vadon négylábú teremtményeié. Ahogyan előre megmondta, nem is próbálta tanítani a lányt. Amikor Irián a Ligetről kérdezte, csak annyit mondott, hogy Kútfő hegyével együtt ott áll a helyén, mióta Tritán megteremtette a Szigetvilágot. Minden varázslat fáinak gyökereiben rejtőzik, s azok összekapaszkodnak minden létező és leendő erdejének gyökereivel. — És a Liget — folytatta —, hol itt van, hol valahol másutt, de mindig létezik.