Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Igen, egyetlen nő eltávolításához kilenc varázsló ereje szükséges. — A férfi nagyon ritkán mosolygott, és amikor mégis megtette, az mindig nagyon rövid és szinte haragos mosoly volt. — Össze kell jönnünk, hogy megerősítsük Kútfő törvényét. És hogy végre megválasszuk az új főmágust.

— Ha elmennék… — Irián csodálkozva látta, hogy a varázsló megrázza a fejét. — Elmehetnék a névtudómesterhez.

— Itt nagyobb biztonságban vagy.

Az, hogy valami bajt okozhat, zavarta a lányt, de a veszély lehetősége nem fészkelte be magát mélyen a tudatába. Valahogy elképzelhetetlennek tartotta. — Minden rendben lesz velem — bizonygatta. — Szóval, a névmester, te magad és a kapusmester…

— Nem akarjuk, hogy Torion legyen a főmágus. És a gyógyfüvesmester sem, bár ő mindig olyan keveset beszél. — Látta, amint Irián döbbenten mered rá. — Torion, az idéző, az igaz nevét használja. Hiszen egyszer már meghalt. Te is tudod.

A lány tudta, hogy Lebannen király nyíltan használja a nevét. Ő is a halálból tért vissza. De az, amire az idéző készült, továbbra is kétségbe ejtette, és megzavarta a gondolatait.

— És a… és a tanulók?

— Ők is megoszlanak.

Irián az Iskolára gondolt, ahol alig néhány percet töltött el. Innen, a Liget lombjai alól rideg kőfalaknak látta, amelyek minden lakójukat bezárják, a többieket pedig kirekesztik… mint valami ól vagy ketrec. Hogyan lehet képes valaki megőrizni a lelki egyensúlyát egy ilyen helyen?

A formamester kis ívbe rendezett négy apró kavicsot a homokon, majd folytatta: — Szeretném, ha Karvaly nem ment volna el. Szeretném, ha elolvashatnám, mit írtak le az árnyak. De csak annyit hallok, amit a levelek susognak: VÁLTOZÁS, változás… Minden megváltozik itt, csak ők nem. — Vágyakozó tekintetét ismét belefúrta a sustorgó lombokba. A nap lefelé ment már. Fölállt. Kedvesen jó éjszakát kívánt és elment, elnyelte alakját a fák sűrűje.

A lány csöndesen üldögélt még egy darabig. Zavarta, amit a mágus mondott neki, a saját gondolatai is zavarták, és zavarta, hogy egyáltalán zavarhatja valami ezen a helyen. Visszament a házhoz. Elővette füstölt húsból, kenyérből és nyári salátából álló vacsoráját. Evett anélkül, hogy érezte volna az ízeket. Utána nyugtalanul visszasietett a patak partjára, a vízhez. Csöndes és meleg volt a kései alkony… csak a legnagyobb csillagok fénye szűrődött át az eget takaró tejfehér párán. Lerúgta a szandálját, és lábát belemerítette a vízbe. Hűvös volt, de valahogy mégis érződött rajta a napsugarak melege. Kibújt a ruhájából. Még mindig az a férfinadrág és ing volt egyetlen öltözéke. Meztelenül begázolt a vízbe. Egész testével érzékelte az áramlás erejét. Iria folyóiban sohasem fürdött, a szürke és hideg tengert pedig gyűlölte, de ez a friss sodrás nagyon jólesett neki ezen az estén. Megmerítkezett, lebegett a vízben, kezével kitapintotta a selymesen síkos, víz alatti sziklákat, saját bársonyosan sima bőrét, lábával a tekergő vízinövényeket. Az áradó víz lemosott róla minden aggodalmat és gondot, egész lényével élvezte a hullámok simogatását, miközben fölbámult a lágy fehér fénnyel villódzó csillagokra.

Váratlan borzongás futott végig rajta, a víz dermesztően hideggé vált. Összeszedte magát. Tagjai még mindig lazák és könnyedek voltak. Amint föltekintett, a part szélén egy férfi fekete alakját pillantotta meg maga fölött.

Fölállt a sekély vízben.

— Menj onnan! — kiáltotta az árnynak. — Takarodj innen te áruló, aljas leselkedő, vagy nyomban kihasítom a májadat! — Kiszökkent a partra, fölkapaszkodott az erős, durva gyepen, és talpra állt. Nem volt ott senki. Egész teste tüzelt, reszketett a dühtől. Visszacsusszant a síkos parton, fölkapta a ruháit, és szitkozódva beléjük bújt. — Te gyáva varázsló! Te hitvány, semmirekellő szukafi!

— Irián?

— Itt volt! — kiáltotta a lány. — Az a rosszlelkű Torion! — A formamester felé csörtetett, amint az kilépett a ház körüli tisztás halvány csillagfényébe.

— Az csak egy kép volt, puszta látvány. Nem árthatott volna neked.

— Egy kép, csillogó szemekkel, egy puszta látvány, aki maga látva lát! Ó, hogy a… — Itt hirtelen megakadt, nem találta a megfelelő szót. Rosszullét fogta el. Összerázkódott és erőlködve lenyelte a szájában fölgyülemlett hideg nyálat.

A formamester hozzálépett, és gyöngéden megfogta a kezét. A varázsló tenyere meleg volt. A lány viszont annyira halott hidegnek érezte magát, hogy a férfihoz simult, pusztán a teste melegéért. Úgy álltak egy darabig. A nő félrefordította arcát, de fogták egymás kezét, és a testük is összesimult. Végül a lány elhúzódott, kiegyenesedett, hátravetette csatakossá ázott haját. — Köszönöm — suttogta. — Nagyon fáztam.

— Tudom.

— Én sohasem fázom — bizonygatta a nő. — Csak ő volt az oka.

— De mondom, Irián, nem jöhet el ide, itt nem háborgathat téged.

— Ő engem sehol nem háborgathat. Ha mégis megkísérelné, esküszöm, elpusztítom!

— Ó! — sóhajtott föl a mágus keserű hangon.

A nő ránézett a pislákoló csillagfényben, és megkérte a férfit: — Mondd meg nekem a nevedet! Nem az igazit, csak ahogyan szólíthatlak. Mondjuk, amikor rád gondolok.

A férfi egy percig hallgatott, majd kimondta: — Karego-Át szigetén, amikor még barbár voltam, Azver volt a nevem. Ez a szó harci lobogót jelent.

— Köszönöm — suttogta a lány —, Azver!

Egy ideig éberen feküdt a házikóban. A levegő fojtogatóan fülledt volt, és úgy érezte, hogy azon nyomban agyonnyomja a mennyezet. Utána hirtelen, mélyen elaludt. Éppily váratlanul ébredt föl, amikor az első halvány fénypászma megjelent a keleti látóhatáron. Kilépett az ajtóba, hogy elgyönyörködjön a számára legkedvesebb látványban: a napfelkelte előtti égbolt fényeiben. Azután lenézett és megpillantotta Azvert, a formamestert, amint szürke köpönyegébe burkolózva békésen alszik a földön, közvetlenül a küszöbe előtt. Nesztelenül visszahúzódott a házba. Rövid idő múltán látta, amint a férfi ballag vissza a ligetébe, kissé merev tagokkal és a fejét vakarva, ahogy a félálomban lévők szokták.

Munkához látott. A fal belső oldalát tisztította, előkészítette a vakoláshoz. Mielőtt a nap besütött volna az ablakon, kopogás hallatszott a nyitott ajtó felől. Az a férfi állt odakint, akit kertésznek nézett… vagyis a gyógyfüvesmester. Szilárdan és köpcösen, akár egy barna bika, mellette a nyurga, komor képű névtudómester.

Irián az ajtóhoz lépett, és valami köszöntés-félét mormogott. A két kútfői mester jelenléte megrémítette. Érkezésük azt jelentette, hogy a békés időknek vége, nincs többé nyugalmas séta a formamesterrel a csöndes nyári Ligetben. Ennek végképp vége szakadt az előző éjszaka. Tisztában volt vele, mégsem akarta tudomásul venni.

— A formamester küldött értünk — szólalt meg a gyógyfüvesmester. Határozottan zavartnak látszott. Az ablak alatt megpillantott egy növénycsomót, és szórakozottan megjegyezte: — Ez verbéna. Valaki Enyhelyről erre vetődő ültethette ide. Nem is tudtam, hogy előfordul a szigeten. — Alaposan megvizsgálta, és néhány magot beletett egyik szütyőkéjébe.

Irián titokban, de mégis figyelmesen leste a névmestert, hogy megállapíthassa, vajon szintén olyasmivel van-e dolga, amit képnek neveznek, vagy ezúttal hús-vér valójában van jelen. Semmi sem utalt szellemlény-voltára, de a lány mégis azt gondolta, hogy valójában nincs jelen. Amikor a férfi kilépett a napfénybe és nem vetett árnyékot, meg is győződhetett róla.