Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Eljutottunk hát a végére — törte meg a csöndet az öregebbik. Azver némán bólintott rá.

— És téged mi vezérelt ide, Azver? — kérdezte a névtudó. — Gyakran gondoltam rá, hogy egyszer megkérdezem tőled. Hosszú volt az utad idáig. És ott, a kargádföldön varázslók sincsenek, ha jól tudom.

— Valóban nincsenek. De minden megvan azért, ami a varázslatokhoz szükséges. Víz, sziklák, fák, szavak…

— De nem a teremtés szavai.

— Nem. És sárkányok sincsenek.

— Nem is voltak soha.

— Csak a legősibb mesékben fordulnak elő. Még az Istenek előtt. Jóval az emberek előtt. Mielőtt az emberek emberré lettek, sárkányok voltak.

— Hmm, ez nagyon érdekes — dünnyögte az öreg tudós, és kihúzta magát a kis padon. — Mondtam már neked, hogy sokat olvastam a sárkányokról. Te is jól tudod, hogy hírek keringtek róluk, miszerint a Legbenső-tenger fölött röpködtek, kelet felé, egészen Gontig. Kétségtelen, hogy Kóbort Kalesszin vitte haza Gontra, ezt nagyíthatták föl a tengerészek, hogy egy jó történet még érdekesebben hangozzék. Viszont egy legényke megesküdött nekem, hogy az egész faluja látta, amint idén tavasszal sárkányok röpködtek Onn hegyétől nyugatra. Ezért is olvastam bele a régi fóliánsokba. Hogy megtudjam, mióta nem jönnek Pandórtól keletre. Az egyikben a te történetedre bukkantam, vagy legalábbis valami rá nagyon hasonlóra. Hogy valaha az emberek és a sárkányok egy fajtához tartoztak, de egyszer összevesztek. Az egyik fél keletre, a másik nyugatra vonult el. Két fajta lett így belőlük, és el is felejtették, hogy valaha együvé tartoztak.

— Mi elmentünk a legmesszibb keleti végekig — mondta Azver. — Hanem, tudod-e te, hogyan hangzik az én nyelvemen az a szó „hadvezér”?

— Erdan — vágta rá a névmester gondolkodás nélkül, és fölnevetett. — Drákó, vagyis Sárkány!

Majd rövid töprengés után hozzátette: — Találhattam volna persze, valami más értelmezést is a tönk szélén. És azt hiszem, Azver, valóban ott vagyunk. Nem győzhetjük le őt.

— Előnyös helyzetben van, az igaz — jegyezte meg Azver szárazon.

— Így igaz. Szóval… bár elismerem, hogy valószínűtlen, sőt talán lehetetlen is… de ha mégis valahogy legyőzhetnénk őt, ha visszamenne a halálba és bennünket itt hagyna élve… akkor vajon mit tehetnénk? Mi lehetne a következő lépés?

— Fogalmam sincs róla — sóhajtotta Azver, hosszú szünet után. — Még a leveleid és az árnyékaid sem mondanak neked semmit?

— Változást… változást — mormolta a formamester. — Átalakulást.

Váratlanul fölpillantott. A patak nyugodt partján gyülekező bárányok félrerezzentek. Valaki közeledett az ösvényen a Nagy Ház felől.

— Egész csapat fiatalember — lihegte a gyógyfüvesmester, kifulladva csatlakozva hozzájuk. — Torion serege. Ide tartanak. Hogy elvigyék a lányt. Hogy elkergessék innen. — Megállt és mélyeket lélegzett. — A kapus próbált szót érteni velük, amikor én eljöttem. Szóval, azt hiszem…

— Már itt is van — szólt közbe Azver, és a kapusmester valóban ott állt közöttük. Sima, sárgásbarna arcának kifejezése most is nyugodt volt, mint mindig.

— Megmondtam nekik — magyarázta —, hogy ha ma kilépnek a Medra-kapun, többé soha nem térhetnek vissza egyik házba sem, amelyet ismernek. Néhányan erre azonnal visszafordultak volna, hanem a szélvigyázó és a dalnok, csak tovább ösztökélte őket. Hamarosan ide is érnek.

Máris hallották a közelgők lármáját a Liget keleti oldala felől.

Azver odasietett, ahol Irián hevert a patak partján. A többiek is a nyomába szegődtek. A lány fölébredt és álomittas, homályos tekintettel talpra állt. Körülvették, mint valamiféle testőrség, miközben vagy harminc férfiból álló csapat haladt el a kis ház mellett, és közeledett feléjük. Jobbára az idősebb tanulók voltak. Öt vagy hat varázspálca is kiemelkedett a csoportból. A szélvigyázómester vezette őket. Keskeny, éles vonású, öreg arca feszültnek és kimerültnek látszott. A négy várakozó mágust udvariasan, nevükön szólítva üdvözölte. Azok is visszaköszöntek neki, majd Azver vette magához a szót: — Jöjj hozzánk a Ligetbe, szélvigyázó — mondta —, majd itt várjuk meg, míg mind a kilencen összegyülekezünk.

— Mindenek előtt föl kell oldanunk a köztünk feszülő viszályt — felelte a szélmester.

— Nagyon kemény helyzetről van szó ma itt — fordult hozzá a névmester.

— A veletek lévő nő megtöri Kútfő törvényének szellemét — folytatta a szélvigyázó. — El kell mennie innen! Várja egy hajó a kikötőben, és biztosíthatom, hogy jó szele is lesz Út szigetéig.

— Ebben egy pillanatig sem kételkedem, mester uram — válaszolta Azver —, de nem hiszem, hogy elmenne.

— Kedves formamester uram, talán ellenszegülsz a szabálynak és közösségünknek, amely olyan sokáig őrizte a rendet, a rombolás erőivel szemben? Minden ember közül éppen te lennél az, aki megbontja a formát?

— Ez nem egy darab üveg, amit bárki összetörhet — tiltakozott Azver. — Ez lélegzet, ez eleven tűz!

Nagy erőfeszítésébe került a beszéd.

— Ez nem ismeri a halált. — A saját nyelvén szólt, amelyet a többiek nem értettek. Közelebb húzódott Iriánhoz. Érzékelte a nő testének melegét. Irián meg csak állt ott némán, szinte állati némaságban, mintha egyetlen szót sem értene.

— Torion urunk visszatért a halálból, hogy mindannyiunkat megmentsen! — kiáltotta a szélmester jól érthetően és indulatosan. — Ő kell legyen a főmágus! Uralma alatt Kútfő ugyanazzá lehet, mint volt valamikor. A király az ő kezéből nyeri majd el igazi koronáját, és uralkodik majd az ő irányítása mellett, ahogyan annak idején Mórred is. És semmiféle vajákosok nem szentségteleníthetik meg ezt a szent földet! És sárkányok sem fenyegethetik a Legbenső-tengert. Rend lesz megint, biztonság és béke.

Egyik mágus sem válaszolt neki. A beálló csöndben csak a vele érkezett férfiak halk mormogása hallatszott. — Kapjuk el a boszorkányt! — mormolta egyikük.

— Nem! — kiáltott föl Azver, de több hang nem jött ki a torkán. Keményen markolta fűzfából faragott varázsbotját, de az nem volt több a kezében most, mint egyszerű fadarab.

Négyük közül csak a kapusmester lépett elő, hogy kimondja véleményét. Kilépett tehát, és az egyik fiatalemberről sorra a többiekre vetette tekintetét. — Megbíztatok bennem, amikor rám bíztátok a neveteket — mondta —, nos, megbíztok-e bennem most is?

— Uram — válaszolt egy csinos, barna arcú legényke, kezében tölgyfa mágusbottal —, mindannyian megbízunk benned, és éppen ezért kérünk, távolítsd el ezt a boszorkányt, hogy visszatérhessen közénk a béke.

Ekkor Irián lépett előre, mielőtt a kapus megszólalhatott volna.

— Nem vagyok boszorkány! — sziszegte. Hangja magasan, fémesen csengett a férfiak mély basszusa után. — És nem vagyok mester. Nincs tudásom. Tanulni jöttem ide.

— Mi itt nem tanítunk nőket! — torkollta le a szélvigyázó. — Ezt magad is jól tudhatod.

— Én nem tudok semmit — felelte Irián. Még közelebb lépett a mágushoz, és egyenesen a szemébe nézett. — Mondd hát meg, ki vagyok én!

— Tudd, hol van a helyed, hitvány nőszemély! — förmedt rá a varázsló hidegen.

— A helyem — mormolta Irián lassú, akadozó hangon — ott van a hegyen, ahol a dolgok a maguk valójában jelennek meg. Mondjátok meg hát a halott embernek, hogy ott találkozom vele.