Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

A szélmester erre nem szólt semmit, viszont a tanulófiúk csoportja felől ingerült mormogás hallatszott. Néhányan előbbre léptek. Azver közéjük és a lány közé állt. Irián szavainak hatására föloldódott benne a testi-lelki bénultság. — Mondd meg Torionnak, hogy találkozunk vele Kútfő hegyén — fordult a szélvigyázómesterhez. — Amikor eljön, mi már ott leszünk. Te pedig gyere velem! — szólt Iriánhoz. A névtudómester, a gyógyfüvesmester és a kapusmester követte őket a Ligetbe. Előttük kanyargott az ösvény. Ám amikor néhány ifjú is utánuk lódult volna, az út eltűnt előlük.

— Gyertek vissza! — mordult rájuk a szélmester.

A fiatalok bizonytalanul megfordultak. A már alacsonyan járó nap fénye még ott csillogott a mezőn és a Nagy Ház tetején, de a Ligetben már az árnyékok uralkodtak.

— Boszorkányság! — méltatlankodtak. — Szentségtörés! Becstelenség!

— Jobb, ha most elmegyünk innen — intette őket a szélvigyázómester megnyúlt, komor arccal, éles szemében gondterhelt tekintettel. Megindult visszafelé az Iskolába, a többiek meg zavartan és ingerülten vitatkozva botorkáltak utána.

Nem jártak még mélyen az erdőben… mindvégig követték a patak medrét. Irián egyszer csak megállt. Oldalra kanyarodott és lekuporodott egy a folyócska fölé hajló fűzfa hatalmas, csupasz gyökerei között. A négy varázsló eközben az ösvényen maradt.

— Irián a másik lélegzetével beszélt — jegyezte meg Azver.

A névmester bólintott rá.

— Ezek szerint követnünk kell őt? — kérdezte a gyógyfüves.

Ezúttal a kapusmester bólintott. — Legalábbis úgy tűnik — mosolyodott el halványan.

— Nagyon jól van — dörmögte a gyógyító türelmes, mégis nyugtalan tekintettel. Kissé félrehúzódott és letérdelt a földre, hogy megfigyelhessen valami apró növénykéket vagy gombákat az erdő talaján.

Mint mindig, most is úgy tűnt, hogy a Ligetben megállt az idő… és mégis múlik valahogy. A nap néhány hosszú, nyugodt lélegzetvétellel eltelt, ringatózva a rezgő lombokon, a távoli madárdalra még távolabbról érkező válasz hangulatában. Irián lassú mozdulattal talpra állt. Nem szólt semmit, csak végignézett az ösvényen, azután elindult rajta előre. A férfi is szótlanul követte.

Kiértek a nyugodt, tiszta, esti levegőbe. A nyugati látóhatár még halványan fénylett, amikor átgázoltak az Alkány-patakon és megindultak Kútfő hegye felé, amely magas, sötét ívként tornyosult előttük az alkonyi égbolton.

— Ők is jönnek! — figyelmeztetett a kapusmester. Férfiak hosszú sora vonult át a kerteken, a Nagy Ház felől vezető földúton. Valamennyi mágus és számos tanítvány. Torion, az idéző haladt az élükön. Magas, szürke köpönyeges alakja kiemelkedett közülük. Csontfehér fából faragott, hosszú varázsbotja végén halvány lidércfény pislákolt.

Ahol a két ösvény találkozott — hogy onnan már egyként kanyarogjon föl a hegy tetejére —, Torion megállt, hogy megvárja őket. Irián előrelépett, és szembefordult vele.

— Irián, Út szigetéről! — szólította meg az idézőmester, mélyen zengő hangján. — Hogy béke és rend legyen, minden dolgok egyensúlyának érdekében fölszólítalak, hogy hagyd el ezt a szigetet! Nem adhatjuk meg neked, amit kérsz tőlünk, s emiatt mi is kérjük a te megbocsátásodat. Ám, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz, a bocsánat szertefoszlik, és megtudod, mit von maga után a szabályok megszegése.

A lány csaknem olyan magas volt, és éppoly egyenesen kihúzta magát, mint a másik. Egy percnyi ideig hallgatott, majd magas, kemény hangon megszólalt: — Jöjj fel velünk a hegyre, Torion.

Ezzel otthagyta az idézőt az útkereszteződésben, a sík terepen, maga pedig elindult tovább, a hegyi ösvényen. Néhány lépést tett meg a lejtőn fölfelé. Utána megfordult és lenézett, vissza, a másik alakjára. — Mondd, mi tántorít el ettől a hegytől? — kérdezte.

Az este közben lassan sötétedett körülöttük. A nyugati ég alján már csak keskeny, vöröses sáv világított, keleten a tengeri látóhatár már sötétbe burkolózott.

Az idézőmester föltekintett Iriánra. Lassan fölemelte a kezét, benne a fehér pálcával, mint aki varázsige kimondására készül azon a nyelven, amelyet minden kútfői mágusnak meg kellett tanulnia. Mesterségük szavaival, vagyis a Teremtés Nyelvén. — Irián! A neved birtokában szólítalak téged, és intelek rá, hogy engedelmeskedj nekem!

A nő megrettent. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy enged a fölszólításnak és a mágus elé lép, de végül fölkiáltott: — Én nem csupán Irián vagyok!

Ezt hallván az idéző feléje lódult, előre nyújtott kézzel, mintha meg akarná ragadni. Most már mind a ketten a hegyi ösvényen voltak. A nő elérhetetlenül tornyosult az árnyalak fölé, közöttük hirtelen tűzcsóva fakadt, vöröses láng lobbant az alkonyi homályban, rőtarany pikkelyek villantak föl hatalmas szárnyakon… Azután mindez eltűnt és nem maradt más, mint a hegyi ösvényen magasan álló nőalak és a termetes férfi, amint elébe rogy, lassú mozdulattal a földre omlik, és elnyúlik az úton.

Valamennyiük közül a gyógyfüvesmester, a gyógyító mozdult meg elsőként. Fölballagott az ösvényen, és letérdelt Torion mellett. — Ó, uram! — suttogta. — Barátom!

De a szürke köpönyeg halma alatt tapogatva csak kupacnyi ruhát, száraz csontot és egy eltörött varázsbotot talált.

— Jobb ez így, Torion — suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Ekkor a vén névtudómester lépett előre, és a domboldalban álló nőalakhoz fordult: — Ki vagy te?

— Nem tudom a másik nevemet — válaszolta Irián. Úgy beszélt, ahogy a férfi és imént az idéző is szólt hozzá: a Teremtés Nyelvén, azon a nyelven, amelyet a sárkányok használnak.

Ezután megfordult, és elindult a hegytető felé.

— Irián! — szólt utána Azver, a formamester. — Visszajössz hozzánk? A nő megállt és megvárta, amíg a férfi odaér hozzá. — Igen, visszajövök, ha hívtok — válaszolta csöndesen.

Előrenyúlt és megérintette a mágus kezét. A férfi fölszisszent.

— És most… hová mégy? — kérdezte.

— Azokhoz, akiktől megkapom az igaz nevemet. A tűzbe… nem a vízre. Az én népemhez.

— Nyugatra tehát — mormolta a férfi.

— Nyugaton is túlra — válaszolta a lány.

Ezzel elfordult tőle meg a többiektől, és elindult a hegytető felé, a sűrűsödő sötétségben. Mialatt távolodott a csoporttól, megpillanthatták a maga valójában: hatalmas, rőtarany oldalát, pikkelyes, tekergő farkát, karmait és eleven tűzként előtörő leheletét. A hegy tetején megpihent egy pillanatra. Hosszú fejét körbefordítva végignézett Kútfő-szigeten, tekintete leghosszabban a szent Ligeten állapodott meg, amely most csak egy még sötétebb foltként mutatkozott a sötétség közepén. Azután olyan dübörgés kezdődött, amilyet vékony rézlemezek rázásakor hallhatunk. Kinyíltak a hosszú, karmos szárnyak, a sárkány fölszökkent a levegőbe, egyszer megkerülte Kútfő hegyét… és elröpült.

Az elsötétülő levegőben tűzcsóva ragyogott föl, füstgomolyag terjengett.

Azver, a formamester csak állt ott, bal kezével szorongatta a jobb kezét, amelyet a távozó iménti érintése megperzselt egy kicsit. Lepillantott a hegy lábánál döbbent csöndben toporgó férfiakra, amint meredt tekintettel bámulnak a sárkány után. — Nos, barátaim — szólt le hozzájuk —, most hogyan tovább?