Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Te nagyon messzire laksz innen, uram? — kérdezte tőle.

Az árnykép bólintott. — Félúton hagytam magamat. — Fölpillantott. A formamester közeledett feléjük, most már teljesen éberen.

Köszöntötte őket, majd megkérdezte: — A kapusmester is eljön?

— Azt mondta, talán okosabban tenné, ha most az ajtókra vigyázna — válaszolta a gyógyfüvesmester. Sokzsebes tarisznyáját gondosan becsukta, és végignézett az egybegyűlteken. — De nem tudom, valóban képes lehet-e teljesen elreteszelni az egész hangyabolyt.

— Mi készülődik itt? — mordult föl Kurremkarmerruk. — Sárkányokról hallottam valamit. Eddig nem sokat törődtem vele, de minden toronybéli tanítványom váratlanul eltávozott.

— Elhívta őket — jegyezte meg a gyógyfüvesmester szárazon.

— Valóban? — fordult felé a névtudómester még ridegebben.

— Én csak annyit mondhatok, ahogyan nekem tűnik — vonta meg a vállát a gyógyfüvesmester kelletlenül.

— Hát akkor csak tégy úgy — dörmögte a vén mágus.

A gyógyfüvesmester még mindig tétovázott. — Ez a hölgy nem tartozik a testületünkbe — bökte ki végül.

— Ő hozzám tartozik — jelentette ki Azver.

— Éppen ebben a kritikus időben kellett idejönnie! — méltatlankodott a névmester. — És erre a helyre, ilyen időben senki sem jön véletlenül. Bármelyikünk csak annyit tudhat, amennyi a képeiben megjelenik előtte. A nevek mögött rendszerint más nevek is lappanganak, gyógyító uram.

A sötét szemű varázsló ennek hallatán megbiccentette a fejét. — Nagyon jól van így — mormolta. Láthatóan megkönnyebbült tőle, hogy a többiek ítélete fölülbírálta az övét. — Torion leginkább a többi mesterrel közösködik, meg a fiatalokkal. Titkos találkákat rendeznek belső köreikben. Pletykálkodnak, suttognak. A fiatalabb tanulók félnek. Nem is egy kérdezte tőlem, meg a kapusmestertől, hogy elmehet-e? És mi elengedtük őket. De éppen egyetlen hajó sincs a kikötőben, és nem is jött másik az Alkány-öbölbe az óta, amelyik téged hozott ide, ifjú hölgyem, és ment is tovább mindjárt másnap, Gázlór felé. A szélvigyázómester most mindenkivel szembefordítja a kútfői szelet. Még ha maga a király jönne, ő sem köthetne ki ennél a szigetnél.

— Legalábbis addig, míg meg nem változik a szél — mormolta a formamester.

— Torion azt hangoztatja, hogy Lebannen nem igazi királyunk, mivel nem a főmágus koronázta meg őt.

— Szamárság! Ez nem történelem! — zsörtölődött a névtudó. — Az első főmágus évszázadokkal az utolsó király után érkezett. Akkoriban Kútfő uralkodott a királyok helyett.

— Ó! — sóhajtott föl a formázó. — Nem könnyű a házvezető dolga, amikor vissza kell adnia a kulcsokat a hazatérő tulajdonosnak.

— A Béke Gyűrűje mégis teljes lett — vetette közbe a gyógyfüves türelmes, mégis vibráló hangján. — A jóslat beteljesedett, Mórred fiát megkoronázták, és még sincs békességünk. Vajon hol hibázhattuk el? Miért nem találjuk meg sehogy sem az egyensúlyt?

— Mégis, vajon mire készülődhet Torion? — tépelődött félhangosan a névmester.

— Ide akarja hozni Lebannent — vélekedett a gyógyfüvesmester. — A fiatalok meg folyton az „igazi koronáról” pusmognak. Egy itteni, második koronázásról. Az új főmágus, Torion által.

— Ó, nem! — fakadt ki Irián, és kézjelet formált, hogy a szó ne válhasson tetté. Senki sem mosolygott, sőt a gyógyfüves önkéntelenül maga is megismételte a mozdulatot.

— De hogyan tarthatja a markában mindannyiunkat? — kérdezte a névmester. — Gyógyfüves, te itt voltál, amikor Karvaly és Torion válaszolt Iriot kihívására. Az ő képességei biztosan fölértek Torionéival, azt hiszem. De Iriot arra használta őket, hogy másokat a szolgálatába állítson, teljes függőségbe hajtson. Vajon Torion is ezt csinálja?

— Nem tudom — tétovázott a gyógyfüvesmester. — Csak annyit mondhatok, hogy amikor vele vagyok, odabent a Nagy Házban, úgy érzem, semmi sem lehetséges azzal szemben, ami már egyszer megtörtént. Hogy semmi sem változik. Semmi sem növekszik. Hogy bármilyen gyógyítással is próbálkozom, a betegség mindenképpen előbb-utóbb halálhoz vezet. — Úgy nézett körül, mint egy halálosan megsebzett ökör. — És azt hiszem, ez az igazság. Máshogyan nem nyerhető vissza az egyensúly, csak ha nyugton maradunk. Túlságosan messzire mentünk. Nem volt helyes, hogy a főmágus és Lebannen testi valójában is belépett a halál birodalmába, és vissza is tért onnan. Olyan törvényt sértettek meg ezzel, amelyet nem lett volna szabad. Az állította helyre a törvényt, hogy Torion is visszatért.

— Hogyan! Vissza kellene küldeni őket a halálba? — kiáltott föl a névmester, mire a formamester megjegyezte: — De ki mondhatja meg valójában, hogy mi a törvény?

— Van ott egy kőfal — mormolta a gyógyfüves.

— Annak a falnak nem olyan mély az alapja, mint az én fáim gyökerei — érvelt a formamester.

— Abban igazad van, gyógyító, hogy kibillentünk az egyensúlyból — jegyezte meg Kurremkarmerruk nyers, éles hangon —, de mikor és hol léptük túl a határokat? Mit felejtettünk el, minek fordítottunk hátat, mit hagytunk figyelmen kívül?

Irián egyikükről a másikra nézett.

— Ha az egyensúly megbomlik, nincs többé helye a nyugalomnak. Akkor biztosan tovább romlik a helyzet — vélekedett a formamester. — Mindaddig… — tett gyors varázsmozdulatot mindkét kezével, fölfelé és lefelé intve egymás után.

— Mi lehet annál rosszabb, mint amikor valakit visszahívnak a halálból? — töprengett a névtudó.

— Torion volt közöttünk a legkülönb… bátor szívű, nemes gondolkodású. — A gyógyfüvesmester hangja szinte dühösen csengett. — Karvaly is szerette őt. És így voltunk vele mi is, mindannyian.

— Az elme gőgje ejtette rabul őt — jegyezte meg a névmester. — Az sugallta neki, hogy mindent egyedül is megoldhat. És hogy ezt megtehesse, visszautasította a halálát. Ezáltal pedig magát az életet tagadta meg.

— És ki szegülhet szembe ezzel? — töprengett a formázó. — Én csak itt rejtőzhetem el, a Ligetemben.

— Én pedig a tornyomban — panaszkodott a névmester. — Te pedig, gyógyfüves, a kapusmesterrel együtt, a Nagy Ház csapdájában vagytok. Azokat az erős falakat a gonosz távoltartására építették. Vagy éppen a foglyul ejtésére, ha úgy alakulna a helyzet.

— De mégiscsak négyen vagyunk ellene — jelentette ki nyomatékosan a formamester.

— Ők pedig öten vannak ellenünk — józanította ki őt a gyógyfüves.

— Nos, ha már idáig jutottunk — vetette közbe a névmester —, amikor itt állunk a Tritán által ültetett szent Liget szélén és arról vitatkozunk, hogyan végezhetnénk egymással…

— Igen — bólogatott a formamester —, ami túlságosan sokáig változatlan marad, végül önmagát emészti el. Az erdő is csak azért örök, mert meghal és halálával rakja le új életének alapjait. Én nem hagyhatom, hogy a halott kéz megérintsen engem, vagy megragadja a királyt, aki magát a reményt hozta el nekünk. Elhangzott még egy nagy ígéret is, általam, hiszen én mondtam ki a szót: „egy nő Gont szigetéről”… és nem hagyhatom, hogy ez a szó feledésbe merüljön.

— Akkor talán menjünk el Gontra? — kiáltotta a gyógyító, akit szintén elragadott Azver lelkesedése. — Karvaly urunk is ott van!

— Lehetséges, hogy a reményünk is ott van — mormolta a névmester.

Elhallgattak, bizonytalanul dédelgették magukban a reményt.