Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Egyedül a kapusmester válaszolt neki: — Azt hiszem, vissza kellene mennünk a Házunkba, hogy végre kinyissuk minden ajtaját!

A Szigetvilág archik népei növénytermesztésből, állattenyésztésből, halászatból, kereskedelemből, az iparosítás nélküli társadalomra jellemző szakmákból, és művészetekből élnek. A népesség viszonylag állandó, és a korlátozott méretű lakható földterület sohasem vált még túlzsúfolttá. Az éhínség szinte ismeretlen, és a nélkülözés ritkán válik súlyossá.

A kis szigeteket és falvakat többnyire helyi tanácsok igazgatják, melyek többé-kevésbé demokratikusak, és vezetőjük — vagy a más csoportokkal való tárgyalások során képviselőjük — a Szószóló. A Peremvidékeken gyakran nincs is más kormányzat, csak a szigettanács vagy a városi tanács. A belső földeken hamar megszilárdították a kormányzati kasztot, s a nagyobb szigeteket és városokat az örökölt rangú urak és úrnők vezetik, legalábbis névlegesen. A Szigetvilág egészének ura királyi címet visel. A kisebb-nagyobb városok azonban gyakran csak a maguk tanácsgyűlésére, kereskedőire és kereskedőcéheire hallgatnak. A nagy céhek, minthogy hálózatuk lefedi a belső földek egészét — az enyhelyi királyt kivéve —, nem tartoznak elszámolással semmiféle feljebbvalónak vagy hűbérúrnak.

A hűbéresség, a vazallusság és a rabszolgaság intézményei időnként feltűnnek ugyan néhány területen, de sohasem az enyhelyi királyok uralma alatt.

A mágia létezése általánosan elismert; hatékony erőnek tartják, amely csak bizonyos személyeknek adatott meg, de nem mindenkinek. Mint ilyen, az archik népek minden intézményét formálja és befolyásolja, olyannyira, hogy — bár a mindennapi élet meglehetősen hasonlít más iparosítás nélküli társadalmakéra — a felszín alatt mégis mérhetetlen különbségek rejlenek. E különbségek egyike, vagy egyik oka az lehet, hogy hiányzik az intézményesített vallás. A babonák ugyanolyan gyakoriak, mint bárhol máshol, de nincsenek istenek, nincsenek kultuszok, nincs semmiféle formális hódolat a felsőbb erőknek. Rituálék csak a hagyományos felajánlásokat kísérik az Ősi Erők forráshelyein, és emellett az olyan — évente megtartott — ünnepeket, mint például a Napfordulat és a Hosszú Tánc. Ez utóbbi ünnepek során tradicionális dalokat és meséket énekelnek és mondanak. Talán szintén rituálisnak tekinthetjük a mágiahasználat bizonyos ritkább formáit is.

A Szigetvilág és a Peremvidékek minden népe archik nyelvű és kultúrájú, de sokszor helyi változatokkal. A távoli Délnyugati Peremvidéken élő Tutajok Népe megőrizte az éves ünnepségeket, de kultúrájuk nagyon sok tekintetben különbözik a Szigetvilág más népeinek kultúrájától. Nincs kereskedelmük, mezőgazdaságuk, alig-alig érintkeznek más népekkel.

A szigetvilágiak többségének bőre barna vagy vörösesbarna, hajuk fekete és egyenes szálú, szemük sötét színű; a leggyakoribb testalkat alacsony, karcsú, vékony csontozattal, de kidolgozott izomzattal. A Keleti és Déli Peremvidékeken élők általában magasabbak, vastagabb csontozatúak és sötétebb bőrűek. Sok délvidékinek kifejezetten sötétbarna a bőre. A szigetvilági férfiak többségének alig van vagy egyáltalán nincs arcszőrzete.

Rosszán, Rogm és Borth lakóinak bőre világosabb színű, mint a szigetvilágiaké, hajuk gyakran barna, esetenként szőke, és szemük színe világosabb; a férfiak gyakran viselnek szakállt. Nyelvük és részben hitük is közelebb áll a kargádhoz, mint az archikhoz. Lehet, hogy ezek az északföldiek a kargok leszármazottai, akik a négy nagy keleti szigeten telepedtek le, de már kétezer évvel ezelőtt is indítottak hajókat nyugat felé.

Az északkeleten fekvő négy nagy sziget lakóinak túlnyomó többségére a világosbarna vagy szinte fehér bőrszín jellemző, hajuk színe a sötéttől a platinaszőkéig terjed, szemük lehet sötét, de lehet kék vagy szürke is.

Rosszán kivételével a kargád és az archik bőrszínek nem igazán keveredtek az idők során. Egyrészt mert az Északi Peremvidék eléggé elszigetelt és gyéren lakott, másrészt mert a kargok mindig távolságot tartottak, és gyakran ellenségeskedtek is a szigetvilágiakkal az utóbbi két vagy három évezredben.

A négy kargád sziget többnyire száraznak tekinthető, de öntözve és művelve a talaj termékeny. A karg társadalom, úgy tűnik, kevéssé került a nyugati és déli szomszédok befolyása alá, hacsak nem negatívan.

A kargok között a mágikus erő igen ritka ajándéknak tűnik, talán mert a társadalom és a kormányzat egyformán mellőzi vagy aktívan elfojtja, minden megjelenési formáját. Gonosznak tartják, amelytől rettegni kell vagy el kell kerülni, de ezen túl a mágia nem játszik jelentős szerepet a társadalomban. A mágiára való fogékonyság e hiánya és elutasítása szinte minden tekintetben hátrányba hozza a kargokat a szigetvilágiakkal szemben. Ez megmagyarázhatja azt, hogy miért zárkóznak el a kereskedelemtől vagy bármiféle kapcsolatfelvételtől, kivéve a kalóztámadásokat és a kisebb inváziókat, melyeknek célpontjai a legközelebbi szigetek délen és a Gonti-tenger körül.

A dalok és történetek azt sejtetik, hogy a sárkányok léte megelőzte minden más élő teremtményét. Az ősarchik nyelvben — a feltételezések szerint — a sárkány szó azt jelenti: elsőszülött, legidősebb, idősebb gyermek. (A rosszáni elsőszülött gyermeket az akhad szóval jelölik, ugyanez kargul a gadda , és mindkettő az Öreg Beszédben sárkányt jelentő haath -ból ered.)

Elszórt utalások, gonti és peremvidéki mesék, emellett a kargádok szent történelme és a Kútfő tudósai által mellőzött, rejtélyes pálni tudás egyes passzusai alapján, az idők kezdetén a sárkányok és az emberek egyazon fajhoz tartoztak. E sárkányemberekből lett a kétféle uralkodó faj, melyek már sem vágyaikban, sem vérmérsékletükben nem hasonlíthatóak egymáshoz. Feltételezhetjük, hogy a földrajzi távolság okozhatta a fokozatosan kifejlődő eltéréseket. A kargád legendák és a pálni tudás azt tartja, hogy a különválás szándékosan történt egy egyezség következtében, melyet verw nadan , Vedurnán és „az Elválás” neveken ismernek.

E legendákat Hur-át-Hur területén őrizték meg a legősibb formában, a kargád földek legkeletibb részén, ahol a sárkányok misztikus állatokká degenerálódtak, és elveszítették magas intelligenciájukat. Szintén Hur-át-Hur területén maradt fenn legélénkebben az emberek és a sárkányok eredeti rokonságára vonatkozó meggyőződés. És az ősi mesék mellett az utóbbi időkben történetek keltek szárnyra olyan sárkányokról, melyek emberi alakot vesznek fel, és emberekről, akik sárkányokká változnak. Egyszerre ember és sárkány teremtményekről.

Bárhogyan is történt az Elválás, az emberek már a történelmi idők kezdete óta a Szigetvilágot és keleten a kargád földeket népesítik be, míg a sárkányok a legnyugatabbra eső — és azon túli — területeket lakják. Az emberek mindig is csodálkoztak rajta, hogy a sárkányok miért választották élőhelyüknek a nyílt óceánt, holott ők „a szél és a tűz teremtményei”, és azonnal megfulladnak, amint alámerülnek a tengerbe. Nem kell azonban megérinteniük a vizet, még a talajt sem; teljes mértékben a levegő szülöttei, szinte egész életükben repülnek, napfényben, csillagfényben. A földnek egyedül akkor veszik hasznát, amikor valamely sziklás helyen tojást raknak és kiköltik fiókáikat. A legtávolabbra eső Nyugati Peremvidék kicsiny, elzárt szigetecskéi épp megfelelnek erre a célra.