Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Az Angládi tettek , amelynek java része tisztán mitikusnak tűnik, a Mórred előtti királyokkal foglalkozik, és emellett leírja Mórred első esztendejét a trónon. Ezek az uralkodók még az Anglád-szigeten található Berilát tekintették a Szigetvilág fővárosának.

Anglád korai királyai és királynői, köztük Larasal, Dohun, Enasen, Timán és Tagtar, folyamatosan növelték befolyásukat, míg végül Óceánföld uralkodóinak kiáltották ki magukat. Fennhatóságuk délen sohasem nyúlt tovább Iliennél, és Fennút sem tartozott már hozzájuk keleten. Kezük Pálnig és Szemelig ért el nyugaton, és Rosszánt is csak szerteküldött felfedezőik ismerték, akik bejárták a Legbenső-tenger területét és a Peremvidékeket. Óceánföld legősibb térképeit, amelyeket most az enyhelyi palota irattárában tartanak, Berilában rajzolták, úgy ezerkétszáz évvel ezelőtt.

E királyok és királynők bírtak valamennyi ismerettel az Öreg Beszéd és a mágia terén. Néhányuk minden bizonnyal mágus lehetett, vagy mágusokat fogadott, hogy segítséget és tanácsot kérjen tőlük. Ámde az Angládi tettek ben a mágia még kiszámíthatatlan erőként jelenik meg, nem támaszkodnak rá túlságosan. Mórred volt az első ember s az első király is egyben, akit mágusnak neveztek.

Az ifjú király éneke — amelyet évente elénekelnek Napfordulatkor, a téli napforduló idején — Mórred történetét meséli el, a máguskirályét, a fehér varázslóét, az ifjú királyét. Mórred az Anglád-ház oldalági leszármazottjaként unokabátyjától örökölte a trónt. Felmenői mágusok voltak, a királyok tanácsadói.

A költemény a Szigetvilág legismertebb és legjobban kedvelt szerelmi történetével kezdődik: Mórred és Elfáran meséjével. Uralkodásának harmadik esztendejében az ifjú király leutazott délre a Szigetvilág legnagyobb szigetére, Enyhelyre, hogy elrendezze az ottani városállamok között kialakult vitákat. Visszatérve „evezőtlen hosszúhajójával” megállt Szoléa partjainál, és ott látta meg Elfárant, a sziget Szószólóját, avagy Szoléa hölgyét „a tavaszi gyümölcsösben.” Nem folytatta útját Angládra, inkább Elfárannal maradt. Hűsége zálogaként ezüst karperecet vagy kargyűrűt ajándékozott a lánynak, a család egyik kincsét, amelyet egyedi Igaz Rúna véset díszített.

Mórred és Elfáran összeházasodtak, és a költemény rövid aranykorként jellemzi uralkodásukat, amely a későbbiekben a kormányzás etikai alapját és próbakövét képezte.

Még a házasságkötés előtt Elfárannak egy mágus vagy varázsló udvarolt, akit sehol sem a nevén, ehelyett Mórred Ellenségeként és a Pálcák Uraként említenek. Nem bocsátott meg és elhatározta, hogy megszerzi a hölgyet. A házasságkötés utáni békeidőben ez a férfi hatalmas mágikus erőt szerzett, öt esztendő elteltével előlépett és kijelentést tett, a költemény szavaival:

Hatalmában állt óriási hullámokat kelteni a tengeren, megállítani az árapályt, vagy idő előtt előidézni azt. Egész tömegeket bűvölt el hangjával, uralkodni tudott mindenkin, aki hallotta szavait, így Mórred ellen tudta fordítani a saját népét. Azt kiáltotta, hogy királyuk elárulta őket, és az angládiak lerombolták a saját városaikat és felégették saját szántóföldjeiket; a tengerészek elsüllyesztették a saját hajóikat; és a katonák — Mórred Ellenségének varázslata alatt — egymás ellen harcoltak.

Míg Mórred népe felszabadítása és az ellenféllel való megmérkőzés lehetőségeit kutatta, Elfáran visszatért egyesztendős gyermekükkel szülőhazájába, Szoléa szigetére, ahol saját erőit a leghatalmasabb formájukban használhatta. De Mórred Ellensége követte őt azzal a szándékkal, hogy rabjává és szolgájává teszi.

Elfáran az Ensa-forrásnál keresett menedéket, ahol tudásával és a helyet átitató Ősi Erők segítségével ellenállhatott, majd el is űzte az Ellenséget a szigetről. „A föld édes vizei elkergették a sós pusztítót”, mondja a költemény. De menekülése közben az Ellenség elfogta Elfáran fiútestvérét, Szalánt, aki épp Angládról hajózott oda, hogy húga segítségére legyen. Az Ellenség zombittá tette Szalánt, és Mórredhez küldte azzal az üzenettel, hogy Elfáran és a gyermek egy kis szigetecskére futott az angládi Állkapcsok területén.

Bízva a hírvivőben, Mórred nem gyanakodott csapdára. Alig bírt megmenekülni. Az Ellenség végigüldözte az Angládokon kelettől nyugatig, mindenhol romokat hagyva hátra. Az Anglád-pusztán, ahol a hozzá hűségesek — főként tengerészek — kis csoportja gyűlt össze, Mórred megfordult és felvette a harcot. Az Ellenség nem állt ki vele szemtől-szemben, ehelyett Mórred saját, varázslattal megbéklyózott katonáit küldte ellene, és ami még rosszabb, sorvasztó igéket szőtt, amelyektől Mórred kíséretének tagjai „bár éltek még, úgy néztek ki, mint a sivatagban szomjhalált haltak.” Hogy népe maradványait megmentse, Mórred visszavonult.

Amikor elhagyta a csatateret, esni kezdett, és Mórred meglátta ellensége igaz nevét, amiként az esőcseppek a porba rajzolták a betűket.

Így megismerve az Ellenség igaz nevét, a király már képes volt semlegesíteni a mágus bűbájait, és elűzni a gonoszt az Angládokról. Még üldözte is a téli tengeren, „meglovagolva a nyugati szelet, az esőhozó szelet, a nehéz felhőket.” Mindketten méltó ellenféllel találkoztak a másik személyében, és végső összecsapásuk során mindketten eltűntek valahol az Éa-tengeren.

Dühödt kínjában az Ellenség hatalmas hullámot keltett, és felgyorsítva azt, Szoléa szigete felé küldte. Elfáran erről is ugyanúgy tudott, ahogy megérezte Mórred halálának pillanatát. Megparancsolta népének, hogy hajózzanak el minden lehetséges eszközzel, azután ahogy a költeményben áll: „Magához vette kicsiny hárfáját”, és miközben órákig várt a pusztító hullám megérkeztére, melyet csak Mórred állíthatott volna meg, Elfáran megalkotta a dalt, melyet A fehér varázsló siratója ként ismerünk. A sziget alámerült a tengerbe, Elfárannal együtt. De fűzfavesszőből szőtt bölcső-csónakja szabadon lebegett a hullámok felszínén, és biztonságba vitte a fiút, Szeriádot, aki Mórred zálogát, a Béke Rúnájával ékesített gyűrűt viselte.

A szigetvilági térképeken Szoléa néhai szigetét fehér folt vagy örvény jele mutatja.

Mórred után még hét király és királynő ült az angládi trónra, és a birodalom folyamatosan növekedett mind méreteiben, mind vagyonában.

Másfél évszázaddal Mórred halála után Akambar király, az Út-szigeten található Szökőkút-liget hercege átköltöztette udvartartását Enyhelyre, és az enyhelyi Nagy Kapu városát tette meg a királyság fővárosának. Lévén jobb elhelyezkedésű sziget, mint Anglád, Enyhely kiváló helyen volt kereskedelmi szempontból. Innen könnyebb volt flottákat küldeni azzal a céllal, hogy megvédelmezzék az archik szigeteket a karg fosztogatókkal szemben.

A tizennégy enyhelyi király történetét (valójában hat királyról és nyolc királynőről van szó, nagyjából 150 és 400 között) az Enyhelyi ének tartalmazza. Ez férfi és női ágon egyformán nyomon követi a leszármazást és a keresztházasságokat a Szigetvilág különféle nemeseivel, és az uralkodói osztályban. Öt fejedelemségről szól: az Anglád-házról, amely a legrégebbi, egyenesen Mórredtől és Szeriádtól származtatja magát; a Szökőkút-ligeti, az Éa- és az Enyhely-házról; és végül az Ilien-házról. Ez utóbbi házból az ilieni Tengerszülötte Gemál herceg volt az első, aki az enyhelyi trónra ülhetett. Az ő unokája Heru királynő. A Sötét Idők előtt a királynő fia, Maharion (430-452 között uralkodott) volt az utolsó felkent király.