Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

E vallás hierarchizáló és központosító jellege eleinte még segítette Hupun királyait törekvéseikben. Fegyveres erővel és diplomáciai manőverekkel a Hupun-ház nagyjából egy évszázad alatt meghódította vagy beolvasztotta a kargád királyságok többségét, ami közel kétszáz uradalmat jelentett.

Amikor (archik időszámítás szerint 440-ben) Vandór-Akbé a kargád földekre érkezett békekövetként, és királya jóhiszeműségének jeleként elhozta a Béke Gyűrűjét.

De Hupun királyai évtizedeken keresztül viszálykodtak az Awabátban székelő főpapokkal és híveikkel. Az Ikeristenségek papjai elbitorolták a hatalmat a királyoktól, és a Hupuntól ötven mérföldre fekvő Szent Várost tették nemcsak az ország vallási, de politikai központjává is. Úgy tűnik, Vandór-Akbé látogatása éppen egybeesett a hatalomátvétel utolsó manővereivel. Thoreg király köztiszteletben álló vendégként fogadta a követet, de Intathin, a főpap, párbajra hívta ki. Csalással vagy erővel legyőzte, és egy időre bebörtönözte. A két királyság összekötésére szánt jelkép eltörött.

E küzdelmet követően a karg királyok továbbra is Hupun trónján ültek, névleges tiszteletnek örvendtek, de hatalmukat vesztették. A négy szigetet Awabátból kormányozták, és az Ikeristenségek főpapjaiból papkirályok lettek.

Szigetvilági számítás szerint a 840. esztendőben a papkirályok egyike megmérgezte a másikat, és kikiáltotta magát az Égi Atya evilági megtestesülésének. Istenkirálynak, akit így hús-vér valójában imádhatnak a hívek. Az Ikeristenségek imádata ugyanúgy nem szakadt meg, mint az Ősi Erők népszerű tisztelete. Ám a vallási és világi hatalom az Istenkirály kezébe került, akit minden esetben Awabát papsága választott (gyakran többé-kevésbé titkolt erőszak útján) és bálványozott. A négy szigetet az Ég Birodalmának kiáltották ki, és az Istenkirály hivatali címe Mindenek Császára lett.

A Hupun-ház két utolsó örököse egy testvérpár, egy fiú és egy lány, Ensar és Antil volt. Minthogy le kívánta zárni a karg királyok vérvonalát, de nem kívánt szentségtörést elkövetni az uralkodói vér kiontásával, az Istenkirály száműzte a gyermekeket egy magányos, zátonyszerű kis szigetecskére. Ruháik és játékaik között ott rejlett Antil uralkodói öröksége, a Béke Gyűrűjének fele is, amelyet Vandór-Akbé adott Thoreg lányának, hálaképpen kiszabadításáért. A kislány később mint öregasszony adta oda az ékszer-felet az akkor még ifjú Kóbornak, aki hajótörést szenvedett a sziget partján. Később Atuan sírjainak főpapnője, Arha-Tenar segítségével Kóbor újból egésszé tette az eltörött gyűrűt, így helyreállította a Béke Rúnáját. Ezután együtt vitték vissza a megszentelt ereklyét Enyhelyre, hogy ott várja meg Mórred és Szeriád örökösét, Lebannen királyt.

A Szigetvilág archik nyelvű lakossága veleszületett mágikus tehetséggel rendelkezik, ugyanúgy, ahogy rendelkezhet az ember például zenei tehetséggel is, bár a mágikus jóval ritkább. A többség egyáltalán nem bír ilyen képességekkel. Keveseknél, talán százból egy embernél ez rejtett, de kiművelhető tehetséget jelent. Még kevesebbeknél a mágikus képességek hamar megnyilvánulnak, akár képzés nélkül is.

A mágia ajándékának főként az Igaz Beszéd használata biztosít hatalmat, a Teremtés Nyelve, amelyben minden dolog neve megegyezik, magával a dologgal.

Ezt a nyelvezetet — amely a sárkányok számára természettől adott tudást jelent — az ember megtanulhatja. Néhányan úgy születnek, hogy ösztönösen ismernek legalább egy-két szót a Teremtés Nyelvéből. E nyelv oktatása a mágikus tanok alapja, és legmélyebb rétege.

Egy személy igaz neve nem más, mint az Igaz Beszéd egy szava. A boszorkányok, varázslók és mágusok tehetségének alapvető eleme az a képesség, amely által tudhatják egy gyermek igaz nevét, mi több, megadhatják egy gyermeknek az ő igaz nevét. Ez a képesség csak és kizárólag bizonyos körülmények között, a megfelelő időben (általában a serdülőkor elején) és a megfelelő helyen (egy forrás, tavacska vagy patak vizében) hívható elő.

Minthogy egy személy igaz neve szó szerinti, és abszolút értelemben egyenlő magával a személlyel, így aki ismeri ezt a nevet, annak hatalma van a személy felett, a személy élete és halála felett. Az igaz nevet így gyakran nem is ismeri más, csak a viselője és aki adományozta, s ők mindketten titokban tartják. Az a hatalom, amellyel valaki igaz nevet adományozhat, és a titoktartás szükségszerűsége egyazon tőről fakad. A névadó sohasem árulja el az általa adományozott igaz nevet.

A nagy hatalommal született és megfelelő mértékben képzett mágiahasználók képesek kitalálni mások igaz nevét, esetenként még keresniük sem kell, hanem ösztönösen ismerik azt. Minthogy az ilyen tudás felhasználható az adott személy ellen, így mérhetetlenül veszélyesnek tekintik. A köznapi emberek — és sárkányok — titokban tartják igaz nevüket; a mágusok elrejtik és varázslatokkal védelmezik a sajátjukat. Mórred harcba sem szállhatott Ellenségével szemben, amíg nem ismerte meg annak igaz nevét, melyet a lehulló eső cseppjei rajzoltak a porba. Kóbor engedelmességre kényszerítette a pendori sárkányt azáltal, hogy mágusi képességei és tanulmányai révén megtudta annak igaz nevét.

Régebben a mágia vad tehetségnek számított, ám Mórred, mint király és mágus egy személyben, erőteljes intellektuális és erkölcsi fegyelmet kölcsönzött a mágia művészetének azáltal, hogy varázstudókat gyűjtött a királyi udvarba, és ott a hatalom birtoklásának etikai alapjaira és kötöttségeire, együttműködésre és a közös célok értékére tanította őket. Az így nyert harmónia fennmaradt egészen Maharion uralkodásáig és azalatt is. A Sötét Időkben azonban, amikor felsőbb szabályozás nem érvényesült, a hatalommal való visszaélés vált jellemzővé, és a mágiának általánosan rossz híre lett.

Ahogy fentebb is írtuk, a kútfői mágiaiskola alapítása 650 környékére tehető. A kilenc mester vagy más néven tanmester eredetileg:

a szélvető vagy időjárásvető, aki az időjárás uralmának tanait oktatja;

a trükkmester, a szemfényvesztések legfőbb ismerője;

a gyógyfüves, a gyógyítás művészetének mestere;

az elvarázsoló, aki az anyagok és az élő test átváltoztatását tanítja;

az idéző, az élők és holtak lelkét szólító varázslatok mestere;

a névtudó, az Igaz Beszéd legfőbb ismerője;

a formázó, a Lappang-liget mestere, a szándékok és jelentések ismerője;

a fürkész, a fürkésző, a megkötő és a visszatérítő varázslatok mestere;

és a kapusmester, aki a Nagy Házba való belépésért és kilépésért felelős.

Az első főmágus, Halkel eltörölte a fürkész címet, és helyette bevezette a dalnokmesteri rangot. A dalnokmester feladata a szájhagyomány útján terjedő énekek, dalok és tettek, emellett az énekelt varázslatok fenntartása és tanítása.

A boszorkány , varázsló , mágus szavak eredetileg hanyag, csak nagyjából leíró jellegű használatát Halkel megszilárdította, és szigorú hierarchikus rendbe állította. Ezek szerint:

A boszorkányság csak a nők mestersége lehetett. A nők által gyakorolt mágiát „kisebb mesterségeknek” nevezték, még akkor is, ha esetleg tartalmazott olyan elemeket, amelyek a „nemes művészetek” közé sorolhatóak, például gyógyítást, éneklést, elvarázsolást, stb. A boszorkányok csak egymástól és varázslóktól tanulhattak. A kútfői iskolába nem léphettek be, és Halkel helytelenítette, hogy a mágusok bármit is tanítsanak nekik. Kifejezetten tiltotta, hogy az Igaz Beszéd szavait, nőknek tanítsák. Bár ezt az előírást széles körben figyelmen kívül hagyták, hosszú távon a boszorkányok mégis jelentős, mélyre ható tudást és hatalmat veszítettek emiatt.