Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Heru, az anyakirálynő odaadta a követnek a kargyűrűt, amelyet Mórred ajándékozott Elfárannak; és hitvese, Ajmán neki is ezt adta házasságkötésükkor. Örökletes kincsként szállt Szeriád utódjaira, és legértékesebb tulajdonuknak számított. Rajta egyedi véset állt, olyan alakzat, amely máshol nem lelhető fel: a Kötés Rúnája, más néven a Béke Rúnája, a béke és az igazság jelképe. „Viselje Mórred gyűrűjét a kargok királya!” ezt mondta az anyakirálynő. A legnagylelkűbb ajándék volt ez, a békekötés szándékának tökéletes záloga, és Vandór-Akbé egyedül lépett be vele a királyvárosba, Karego-Át szigetén.

Thoreg király illő módon fogadta a követet, minthogy — flottája java részének elvesztése után — kész volt fegyverszünetet kötni és visszavonulni az elfoglalt archik földekről, ha Maharion nem torolja meg a támadást.

A karg királyságban azonban akkor már igen erős volt az Ikeristenségek főpapjainak befolyása. Thoreg személyes tanácsadója, Intathin főpap ellene volt a békének, és kihívta Vandór-Akbét egy mágikus párbajra. Minthogy a kargok nem foglalkoznak mágiahasználattal, Intathin csak úgy győzhetett, ha olyan helyre csalja ellenfelét, ahol a föld őserői semlegesítik a követ varázshatalmát. Az archik Vandór-Akbé tettei szerint a hős és a főpap „birokra keltek”, míg végül:

A „bölcs Thoreg király” lánya megmentette Vandór-Akbét ebből az állapotból vagy ettől a bebörtönöző erőtől, és ezáltal visszaadta hatalmát. A hős a lánynak adta a Béke Gyűrűjének felét, amely a harc után nála maradt. (A lány leszármazottai örökölték a gyűrűt több mint ötszáz éven keresztül, egészen addig, míg végül Thoreg utolsó leszármazottait — egy fiú- és egy lánytestvért — a Keleti Peremvidék egy kis szigetére száműzték; Kóbor ezt a gyűrű-felet kapta meg tőlük.) A törött gyűrű másik felét Intathin tartotta meg, és „belépett véle a sötétségbe” — tehát levitte az Atuan sírjainak mélyén lévő nagykincstárba. (Kóbor itt lelt rá később, egyesítette a két felet — és ezzel együtt az elveszettnek hitt Béke Rúnáját is —, majd ő és Tenar együtt vitték vissza az ékszert Enyhelyre.)

A történet karg változatában, melyet szent rituálé keretében citálnak a papok, Intathin legyőzte Vandór-Akbét, aki „elveszítette botját, amulettjét, hatalmát” és megtört emberként kúszott vissza Enyhelyre. Akkoriban azonban a mágusok még nem hordtak botot magukkal. És amikor Orm sárkánnyal szembekerült, Vandór-Akbé biztosan nem volt megtört ember, inkább lehetett nagy hatalmú mágus.

Maharion király a békéért küzdött, de sohasem érte azt el. Amíg Vandór-Akbé (valószínűleg éveken keresztül) Karego-Áton járt követségben, a sárkányok támadásai egyre szaporodtak. A belső szigeteket elárasztották a menekülők, és a sárkányok lángra lobbantottak minden hajót, amely Eszk-szigetnél nyugatabbra merészkedett; időnként a Legbenső-tengerre is be-betörtek. Maharion minden fegyverese és mágusa a sárkányok ellen küzdött, és maga a király is négyszer vett részt a csatákban. Ám a kardok és nyilak haszontalanok voltak a pikkelypáncélos, tüzet köpő és repülő ellenfelekkel szemben. Pálnból csupán „elszenesedett pusztaság” maradt, Enyhely-szigettől nyugatra minden falu és város porig égett. A király mágusai számos sárkányt elfogtak és megöltek varázslataikkal a Pelági-tenger felett, ám ezzel csak növelték a sárkányok haragját. Amikor Vandór-Akbé visszatért, Orm, a nagy sárkány épp Enyhely város felé tartott, és tüzével a királyi palota tornyait fenyegette.

Vandór-Akbé, aki „a keleti szelektől átlátszóvá vált vitorlákon” érkezett az öbölbe, „nem állt meg egy testvéri ölelésre sem.” Maga is sárkányalakot öltött, és így szállt szembe Ormmal az Onn-hegy felett. „Lángok ragyogták be az éjféli eget”, és ez állítólag az enyhelyi palota ablakaiból látszott így. Azután Vandór-Akbé észak felé üldözte a sárkányt. Taón közelében, még a tenger felett Orm ismét szembefordult a hőssel, és ezúttal úgy megsebezte, hogy a mágusnak le kellett szállnia, és fel kellett vennie saját alakját. A sárkány követte, és a küzdelem az Öreg Szigeten, Éa földjén folytatódott, amelyet Tritán elsőként emelt a vizek fölé. Ezen a megszentelt és hatalommal átitatott földön Orm és Vandór-Akbé már nem csatáztak tovább. Ehelyett beszédbe elegyedtek, egyenlőkként szóltak egymáshoz, és megegyeztek, hogy véget vetnek a fajok ellenségeskedésének.

A király mágusai azonban feldühödtek a birodalom szívét ért támadáson. Bátorságot merítettek a Pelági-tengeren aratott győzelmükből, a Nyugati Peremvidék felé fordították a flottát és megtámadták azokat a szigetecskéket és sziklákat, amelyeken a sárkányok költötték tojásaikat és nevelték ifjaikat. Számos fiatal sárkányt pusztítottak el, „vaspöröllyel zúzták össze a hatalmas tojásokat.” Ezt meghallva Orm újfent feldühödött, és „mint tüzes nyíl csapott Enyhely felé.” (A sárkányokat általában hímekként emlegetik mind archik, mind karg nyelven, bár e teremtmények neme még ma is bizonytalan, illetve a legöregebbeknél egyenesen rejtélynek számít.)

Vandór-Akbé még csak félig gyógyult fel sérüléseiből, de Orm után vetette magát. Elkergette Enyhelyről, és tovább űzte „a Szigetvilágon és a Peremvidékeken át”. Sohasem hagyta megpihenni, hanem mindig a nyílt tenger fölé kényszerítette, majd egy végső, kétségbeesett szárnyalásban maguk mögött hagyták a Sárkányok Útját és elérték az utolsó szigetet, Magadort. Ott, a legtúlsó parton, mindketten kimerülve néztek szembe egymással, s „karommal és tűzzel és karddal és szóval” küzdöttek, míg végül:

A történetek szerint Maharion király elutazott Magadorra, hogy „fogadott testvérét sirassa.” Elhozta Vandór-Akbé kardját, és kitetette a palota legmagasabb tornyának csúcsára.

Orm halála után a sárkányok még mindig veszélyt jelentettek a nyugati szigetekre — különösen, amikor sárkányvadászok bolygatták őket —, ám távolabb húzódtak a lakott szigetekről és a békés hajósok útvonalaitól. A királyok ideje után egyedül a pendori Jővüd maradt a Szigetvilág belső területének szélén, és fosztogatta az emberi településeket. A Legbenső-tenger felett évszázadokon keresztül nem láttak sárkányt egészen addig, amikor Kalesszin, a Legvénebb, visszahozta Kóbort és Lebannent Kútfő-szigetre.

Néhány esztendővel Vandór-Akbé után Maharion is meghalt, sikertelenül törekedett a békére, és nyugtalan, belviszálytól sújtott királyságot hagyott hátra. Sokan mondogatták, hogy a Béke Gyűrűjének elvesztése óta igaz király nem uralkodott Óceánföldön. A lázadó sziklarévi Gehis nagyúrtól halálra sebzetten, Maharion jóslatot mondott: „Ő örökli trónomat, ki élve megjárta a sötétség birodalmát és eljő távoli, napfényes partjainkra.”

Maharion 452-ben bekövetkezett halála után számos bitorló viszálykodott a trónért; egyikük sem győzedelmeskedett véglegesen. Alig néhány év alatt sikerült teljesen tönkretenniük a központosított államrendet. A Szigetvilág az örökölt jogú feudális hercegek, kis szigetek és városállamok, kalózkodó hadurak csataterévé vált; mindenki igyekezett növelni a vagyonát és kiszélesíteni a határait. A kereskedelem és a hajóforgalom a kalózok nyomása alatt meggyengült, a városlakók meghúzták magukat védfalaik mögött. A művészeteket, a halászatot és a mezőgazdaságot a folytonos hadakozás és fosztogatás sújtotta, a királyok idejében felszámolt rabszolgakereskedelem újabb virágkorát élte. A fosztogatás és csaták során a mágia volt a legerősebb fegyver. A mágusok eladták magukat a haduraknak, vagy maguk törtek hatalmi pozíciókra. Mivel hatalmukat gonoszul és felelőtlenül használták, e mágusok rossz nevet szereztek magának a mágiának is.