Zrinyi Miklos - Osszes koltemenye

Azhol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik

1.

Egy megbusúlt vadász kikelet idején

Egykoron könnyü nyilat kezében vévén,

Egy sebes szarvasgémnek nyomát keresvén,

Sokat, de hiában, járt Dráva erdején.

2.

Végre fáradságát hogy heában látta,

Egy nagy jegenye dült fát nem messzi láta,

Az hol fáradtságát leülve mulatá,

Gondolván, bánatját hogy evel mulatná.

3.

De nem nyugodhaték itt Cupido miát,

Mely néki igy monda: “Keresd meg Indiát,

Kelj szárnyadra, járd meg az vadon Libyát,

Mindenütt ott látod erős kezem iját.

4.

Tule s Islandia, Tanais el nem röjt,

Ha megnyilik Atlas, s maga gyomrában röjt;

Valamint az a’ gém bőr alatt sebet röjt,

Ugy tégedet nyilam mindenütt öl és fojt.”

5.

Igy monda Cupido; és ugyan igaz lén,

Mert mindenkor benne ujult az égő szén;

Vagy vólt az esztendő ifiu, avagy vén,

Mindenkor ű szive háboruságban lén.

6.

Az szép Violának nagy kegyetlenségét,

Magas kőszikláknak engedetlenségét,

Sokszor könyveivel irá keménységét,

Az dűlt fárol mostan igy kezdé el versét:

7.

“Oh te szép Viola, te két szemed mely szép,

Annyira kegyetlen hozzám, mint márvány kép,

Mast vigaszik minden az kikeleti nép,

Csak az én örömöm te miáttad nem ép.

8.

Mast sivó oroszlány letészi haragját,

Mast erdei kan nem köszörüli fogát:

Te kegyetlenségednek nem látom módját;

Örökkén rám gyujtod szüvednek haragját.

9.

Mit használ, ha szüvem olthatatlanúl ég,

Ha kemény szüvedben van olvadhatlan jég?

Mast im jómra vagyon szépen megderült ég,

Ha szemem essőjének nem szakadhat vég.

10.

Mit örülök rajta, ha hegyrül lement hó?

Ha bánat ugy hordoz, mint erős szájú ló,

Ha az én sok könyvem árvizhez hasonló,

Ha búm örökké nő, mint fára az komló.

11.

Az én könyvem árviz, és tenger bánatom;

Immár csak aliglan magamat állatom,

Mert több bú engem vér, azt igazán látom,

Hogysem hab kűsziklát, vagy szél nagy fát parton.

12.

Az Helka tüzei nékem kegyelmessek,

Nékem Késmárk kövei engedelmessek,

Az Dráva vizei nékem nem sebessek:

Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek.

13.

Az tigris nem örül ugy véres prédában,

Mint te, oh kegyetlen, lölköm fájdalmában,

Gyönyörködöl szüvem szaggattatásában:

O, te vadnál vadabb s kegyetlenb magadban!

14.

O, hányszor kivánom: Mongibél esnék rám,

Életemmel eggyütt mulnék el bús órám!

Ha oly igen gyülölsz, ölj meg te violám!

Mondhassam: miáttad fogy el végső órám.

15.

De te irgalmatlan örülsz én kínomnak,

Örülsz s nem kivánod, hogy egyszer meghaljak;

Hanem véghetetlen nehéz bánatomnak,

Bővited örökkén forrását kínomnak.

16.

Ha oroszlány anyád is lett volna néked,

Scitiai medve ha szoptatott téged,

Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd,

Igy kínban örülnöd s vérszopóvá lenned.

17.

Acél meglágyulhat tüzzel, mesterséggel;

Hangya-nyom kűsziklán esmerszik üdővel:

Heában tégedet apolgatni verssel,

Tüzzel, mesterséggel, s nem hajolsz üdővel.

18.

Sohajtásim annyit lágyitnak te rajtad,

Mint gyönge szél tölgyfán, az mely nem hajolhat;

Az mint nagy kősziklát tengerhab nem ronthat,

Ugy verseim tégedet nem lágyithatnak.

19.

Miért szépségedben magadat elbiztad?

Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad;

Mint egy csurgó patak, mely vissza nem folyhat,

Ugy fút el szépséged s változik szép orcád.

20.

Futsz mast én előttem, mint galamb ölyv előtt,

De ha szárnyas vagy is, nem éred az üdőt,

Esztendő is elfút te szépséged előtt:

Azt tudod-é: szépség hogy néked örököd?

21.

Leszedi orcádról az üdő szép rózsát,

Sürü barázdákkal megszántja orcádat,

Ezüstté forditja szép arany hajadat;

Bánni, de heában, fogod tett dolgodat.

22.

Akkor fogod mondani: oktalan voltam,

Rózsát virágjában le nem szakasztottam!

Mikor még lehetett, akkor elmulattam:

Mast, mikor nem lehet, kezdeni akartam.

23.

Ah, ne légy kegyetlen! Végy példát mindenről,

Tanúlj és végy példát keserves szivemről,

Megesmered kinját bánatos versemről;

Talám szerelemtől ment lészesz egyedül?

24.

Mindenben szerelem nagyon uralkodik;

Ez széles világ is mind néki adózik.

Nézd, szerelem miát madár mint kínlódik;

Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik.

25.

Az szerelem miát nem találja helyét,

Gyürürül fenyőre változtatja helyét;

Mindenütt ujitja szép siralmas versét,

Mert bánja társának tűle távul létét.

26.

Hát özvegy gilice, mert elveszté társát,

Mikor száraz ágrol terjeszti panaszát,

Untalan, óránként neveli sirását,

Bánatban nem látni néki lankadását.

27.

Nem szóllok ezekről, mert gyönge madarak,

Talám nem csudálod: szerelemtül agnak;

De ki szerelmesebb, mint az fene vadak,

Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?

28.

Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,

De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány,

Ama külömb szőrü, szép mint egy szivárvány,

Vad tigris: társához, mint együgyü bárány.

29.

De mi vagyon fenébb iszonyu medvénél?

Ez is szerelemben nem mint kegyetlen él,

Zöngnek az kősziklák ű bömbölésével,

Társot keres magának sok mesterséggel.

30.

Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen;

Addig nyugodalmat magának nem vészen,

Míg orditásával sok panaszt nem tészen,

Míg kedves társátol örömet nem vészen.

31.

Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!

Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához;

Lángot fuj szájábul, szüvében halált hoz,

Más lovat ha közel lát kedves társához.

32.

Azt tudod-é, az halak tengerben mentek

Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,

Balenák, cethalak és görbe delphinek,

Cupidónak harácsot ezek fizetnek.

33.

Mely szépen éneköl tengeri Sirenes!

Ű szép gyönge verse oly igen keserves,

Hogy még Pluto előtt is vólna az kedves,

Hát minden, világon az ki él, szerelmes.

34.

O, tudja Pluto is, mit tészen szerelem!

Noha irgalmatlan s nincs nála kegyelem,

Az a’ rettenetes kevély fejedelem

Nem találja helyét, mert fojtja szerelem.

35.

Nézd, Proserpináért miként szüve szakad,

Mint Cupido miát nyavalyásul lankad.

Nézd, mely igen hajtja tüzhányó lovakat,

Noha érdemetlen éli Proserpinát.

36.

De mit mondjak mindenható Jupiterről?

Sokszor elfeletközik istenségéről,

Szálléttotta sokszor szerelem le égből,

Sokszor levetközött isteni köntösből.

37.

Az szerelem őtet sassá változtatta,

Mikor Ganimedest az égben ragadta;

Danaera magát aranyúl szállatta,

Europa is Jupitert bikávul látta.

38.

O, te kegyetlen érc, egyedül kegyetlen,

Földön, nagy kősziklákon, mély tengerekben,

Irgalmatlan poklokban, magas egekben

Van szerelem, de nincs csak az te szüvedben!