Zrinyi Miklos - Osszes koltemenye

Vertumnusnak engedtem Hajnalt, s nem talán;

Csak te gyönyörüségem vagy, szép Violám!

10.

VIOLA:

Fuss tűlem, verseid mért nekem éles tőr,

Dér virágnak,

Kű buzának,

Horog halnak,

Lép madárnak,

Háló vadnak,

Métély juhnak,

Nyil szüvemnek,

Bus kedvemnek,

Mirigy életemnek.

11.

TITIRUS:

Ne szólj ollyant nékem, édes Violám,

Miért haragszol most ártatlanul reám?

Vagy hogy talán tréfálsz, tudni kivánnám.

Ne üzz el magadtul, szerelmes Violám!

12.

VIOLA:

Fuss, mondók, éntülem,

Eredj Hajnalodhoz.

Nem kellesz énnékem,

Mert nékem csak bút hozsz.

Mert te szerelmedben

Engem soha nem hozsz,

Noha te meggyőzöd Amfiont és Pánt,

Orfeus kezében sem szól igy az lant.

13.

TITIRUS:

Ha Isten akarná, bizony nem tréfálnál,

Lágyabb szűvel is verseimre hallgatnál,

Alázatos versemre nem haragudnál,

Nem nevetnél, neveznél és nem csúfolnál.

14.

Nem vagyok Amfion, nem Pán, nem Orfeus.

Mert szerencsétlenebb azoknál Titirus:

Pán meglágyitotta Diánát, Amfius

Az hideg halakat, vadakat Orfeus.

15.

Meggyőzhetném, elhiggyed, Licaon sipját,

Ha az volnék, te kedves szüved hajlékát.

VIOLA:

Ugy van, igen szeretem; mit akarsz tahát?

Szeretem Licaont s az ő musikáját.

16.

TITIRUS:

Kegyetlen, mit mondasz?

Engem versz beszéddel,

Szépet ruttá csinálsz,

Rutat irsz föstékkel;

Engem azért ocsálsz,

Hogy esmérjem evel:

Mennyivel oroszlány haragosb báránynál,

Annyival kegyetlenebb te oroszlánynál.

17.

De mennyire ismég

Rozmarin az csalánt,

Mennyire győzi meg

Viola tulipánt,

És mennyi külömbség

Váltja eztet s Hajnalt:

Annyira győzöm én az rút csipás ebet,

Te biróságodban is tedd le rosz kedvedet!

18.

Berleba mert nékem

Sokszor koszorukat

Küldött szerettében,

És ajándékokat,

De én nem kedveltem,

Ő noha átkozott:

Elszaggattam koszoruját, s azt mondottam:

Nem kell nékem Berleba, csak szép Violám.

19.

De te én előttem,

Mint Daphne második,

Elfutsz, s nem szólsz velem,

Kin szüvem aggodik.

Aspissal szegődtem

S az siketebb alig;

Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,

Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.

20.

VIOLA:

Farkas bárányokkal

Előbb fog járkálni,

Nyulat agarakkal

Előbb is fogsz látni,

Engem Titirussal

Hogysem hallani.

Nem kell te szépséged, sem sipod, sem versed,

Velem szintén magadat elgyülöltetted.

21.

TITIRUS:

Látom, de nem tudom, Licaon tégedet

Miért szidogatott, mégis te szereted:

Engem penig gyülölsz, ki vagyok melletted,

Mint az ragadozó borostyán töly mellett?

22.

VIOLA:

Itten én teneked bánatomnak okát

Megbeszéllem, szüvemnek nagy nyavalyáját:

Az minap egy reggel ezen az hegyen föl

Gondolkodva jártam, harmaton sétáltam,

Szép eperjet szedtem, kerékben kötöttem;

Licaonnak szántam, és adni akartam,

Azonban ugyanő, goromba, mint a’ kű,

Meglátá kezemben eperjet kötésben,

Kikapá kezembűl ő nagy kegyetlenül,

És szemem láttára töré pozdorjára:

Még az ki nehezebb s nékem keservessebb,

Monda: szeretődnek másnak ezt kötötted,

Ezen nagy bánatom, erős boszuságom,

Azért ez hegyekre és kemény küvekre

Jüttem lakni immár, ahol juhász nem jár,

S nem is szól az madár, nem szánt itt az szántó,

Nem jár az vadászó; csak keserves Echo

Lesz szüvem boszontó.

23.

TITIRUS:

Ne kegyetlenkedjél, édes Violám:

Engedd meg, hogy lakjam veled az pusztán.

Licaont hadd el már,

Gyülöljön téged bár,

Én lészek teveled,

Társod és remetéd.

Szebb vagyok nálánál,

Okossabb nálánál,

Bátrabb is nálánál,

Erősb is nálánál,

Jobban is szeretlek,

Lám ugyan is égek.

24.

VIOLA:

Ugy légyen, édes szüvem, az mint akarod,

Mert engemet az te szép versed meghajtott.

Immáron ezután lészek te szolgálód,

Társod és szeretőd, és te szép virágod.

1.

Te, ki gyönyörködöl az én nyavalyámban,

Töredözött szókban, megrekedett hangban,

Felejts bánatodat, szólj ebben barlangban:

Ég-e miattam Julia lángban? (Echo) Abban.

2.

Vajha az ugy volna, s velem nem játszanál!

Csufot énbelőlem nem csinálnál! (Echo) Annál.

Hát ha annál nékem kegyelmet találnál,

Vigasztalnálak egy szép nótával. (Echo) Aval.

3.

Volt egy kis méhecském,

Gyönyörüségecském,

Kin megnyugodt volt szüvem.

Mézes harmatokkal,

Kerti illatokkal

Az ő szája teli volt,

Engemet táplált is

Csak látatjával is,

Meddig kertemben lakott.

4.

Sokszor szép két lábát,

Melynél nap nem láthat

Szöbbet, valamerre jár:

Hercules oszlopa,

Az hol non plus ultra,

Higgyed, lenni gondoltam.

Kivántam, dülne rám

Szép márvány palotám,

Miként rádült Sámsonra.

5.

De mit mondok néked,

Ha nem lesz ellened:

Méh megunta az rózsát,

Jaj! Szállott rút nádra,

Undok békanyálra;

Soha nem lesz enyim már.

Sirj hát te is velem,

Nymfa, keservessen;

Ma holtnak kell lennem. (Echo) Nem.

6.

Engem szomoritó hamis választokkal – (Echo) Okkal.

Nem okkal, s nem jókkal, hanem nagy boszukkal,

Választod csufbul áll, és rakva játékkal. (Echo) Áll.

Állj hát és ne tréfálj, eressz jó választtal. (Echo) Osztán.

7.

Miért vagy szép Echo, oly igen boszontó? (Echo) Ontó.

Te vagy az vér-ontó, én könyvem hullató. (Echo) Tó.

Te bizony sirásom, te penig forditó,

Keserves, panaszos versem hamisitó. (Echo) O.

8.

O, Ciparissusnak húga, te szöbb Echo! (Echo) Békó.

Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó.

Nem tagadom bizony, de te légy mególdó,

És követségemet méhecskémnek adó. (Echo) Adom.

[9.]

Ha kérdi: élek-é, mondjad, hogy én égek;

Ha kérdi: kicsoda, mondjad, hogy van oda,

Az te rózsavirágod,

Kirül te harmatot,

Gyönge illatokot

Gyönyörködve szedtél,

Benne gyönyörködtél,

Mostan elárultad,

Mert talán nem tudtad:

Az nád töredéken,

Noha nevedéken,

Hogy megunod mindjárt;

Mert rá nézni is árt.

Nézd hináros szemét,

Csoportos üstökét,

Széltül hajtott nyakát,

Nem álló derekát,

Nézd az ő gyökerét,

Meglátod erejét,

Mert nincs az őbenne,

Ki néked kellene.

Hadd, el én méhecském,

Édes szép képecském,

Megtalálod nálam,

Ki bizony nem álom.

Mely fris az rózsaszál,

Noha tüskében áll,

Nem szur meg tégedet,

Nem sérti szemedet.

Az virágja vörös,

Az gyökere erős,

Maga szép illatos,

Hozzád hasomlatos.

Lám, sokan szeretik,

Szépségnek viselik.

Csak te jüj és szállj rá,

Kivánod másszorra

Ő állandóságát,

Rothatatlanságát.

Igy izene néked,

Az ki szeret téged.

Orfeus az szép Euridice után futván,

Euridicét egy vipera megcsípte, az mely mérges

Читать дальше