Zrinyi Miklos - Osszes koltemenye

Égi hatalmadat, nagy istenségedet;

Az emberi testet magadra fölvetted,

Azért hogy hullathasd érettünk véredet.

8.

Azért hogy poklokban, láttad, merültünk volt.

Azért hogy mi lölkünk örökségre megholt,

Szállottál le égbül, az hun lakásod volt,

Függöttél körösztfán, az kin tested megholt.

9.

O te nagy Jehova, kegyelem forrása,

Kegyelmes Eloim nagy Istennek fia,

Seregek Istene, zsidóknak királyja,

Alfa és Omega, és jók bizodalma!

10.

Látod, mi érdemünk, mint küvön hangyanyom,

Sok bününk peniglen, mint levél az fákon,

Mint örvény tengeren, és fövény az parton,

És mennyi madár jár levegőben szárnyon.

11.

De mind ezeknél is nagyobb te kegyelmed,

Annak vége nincsen, s azért bizunk benned.

Mi hasznod féreggel neked törvényközned,

Hatalmot mutatnod, és ránk fegyverkezned?

12.

Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,

Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz,

Nem illik az harag, Uram, irgalmadhoz,

Nagyobb dücsőséget bennek kegyelem hoz.

13.

Uram, nem miértünk, sem mi érdemünkért,

Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért;

Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért

Körösztfán miértünk, az mi váltságunkért.

(BEREKESZTÉS)

Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat,

Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,

Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,

Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

És mikor az a’ nap eljün, melly testemen

Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen

Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem

Hordoztatik széllel az magas egeken.

S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,

Merre vitézségét látta világ nagy rész,

Azokrul helyekrül minden szem reám néz,

Hirrel, böcsülettel, valamig világ lesz.

De hiremet nemcsak keresem pennámmal,

Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:

Míg élek, harcolok az ottoman hóddal,

Vigan burittatom hazám hamujával.

1.

Elég volt Istennél Ábrahám jó kedve,

Fiának halála mert meg volt engedve:

Másképpen vagyok én Istentől büntetve,

Avagy talán inkább Istentől szeretve.

2.

Meglátá kis Izsákot és megszereté,

Kar-angyalok köziben el is viteté,

Ezt az áldozatot menyben helyhezteté,

Paradicsom kertiben űtet teteté.

3.

Tudom, miért köllött most szintén az Urnak

Paradicsom kertiben kis virág Izsák,

Tavasszal ugyanis virágot plántálják,

Ütet is most ültetik kisded angyalkák.

4.

Virágjában megmarad mindenkor ottan,

Itt penig az földön lett volna hervadtan,

Ottan örök öröme neki az Urban,

Itt búbánat űtet verné világban.

5.

Ebben csak egy ok van,

Az kit én szüvem bán,

Hogy nem élem gyümölcsét;

Urának, hazának

És nagy Jehovának

Had talált volna kedvét.

Mint pálmafa termett,

Ugy ő neki köllött

Elröndölni menését.

6.

De heában sirok,

Utánna ohajtok,

Fatum irigy énnekem;

Hogy ha ember korban

Ő gyuthatott volna,

Azt bizonnyal elhittem,

Ő Zriny jó névvel,

Vitéz magyar kézzel

Kedvet tett volna nékem.

7.

Igy akarta Isten,

Az ember mit tegyen?

Vele nem pörölhetni.

Az mi dolgunk nem más,

Csak mint pironkodás,

Mindent el kell szenvedni;

Mind jóért, körösztért,

És bal szöröncséjért

Az Istent köll áldani.

8.

Im mast ifiadik megvénűlt esztendő,

Tavaszra fordula téli kemény üdő,

Ujul föld, frissül víz, vigadik az erdő,

Teli szép madarakkal magas levegő.

9.

Az szép fülemile sirással ugy tetszik,

Régi bánatjáért hogy panaszolkodik,

De nem, hanem még inkább ű vigadozik,

Hálát Istennek ad, néz fel, imádkozik.

10.

Ah, az én tavaszomat irigy elrontá

Szerencse, sőt még inkább télre forditá;

Derűlt szemeimet essőnek bocsátá,

Jéggel én szüvemet s buval beburitá.

11.

Gyönyörü madárkám, kicsin fülemilém,

Ah, igen hirtelen elröpüle tülem,

Az énnékem vala minden reménségem;

De mint könnyű árnyék, elkele előlem.

12.

Igy számlálom vala az én jövendőmet,

Hogy sok üdő mulván ez megvált engemet,

Hogy követi, meg is haladja versemet,

És szegény hazánkért igyekezetemet.

13.

S zengőbb trombitával magyar vitézséget,

Fogja énekleni erős kar erejét.

És hogy ű is osztán érdemeljen illyet,

Kinek énekelhessék cselekedetét.

14.

Ah, szép fülemilét az irigy halál

Lecsapá kebelemben szörnyü kaszával,

Izsákot, mely vala mint egy szép virágszál,

Kertek szépségére mely oly gyönyörün áll.

1.

Isten haragjának én szelleti voltam,

Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam,

Vércataractákat karddal árosztottam,

És mint egy villámás, földet megfutottam.

2.

Én vagyok magyarnak legelső királyja,

Utolsó világrészrül én kihozója!

Én lehetek tehát magyarnak példája,

Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.

Mely rosszul alkhatnak egy királyi székben

Méltóság és egy esz, az mely engedetlen,

Rólam és Remusrul példát vehet minden

Vesztő, mert nem fértem az bátyám székiben.

Mint Hector Troiának,

Ugy én Szigetvárnak

Erős őrzője voltam;

Mutattam pogánynak,

Hogy nagy Jehovának

Kedves szolgája voltam,

És előbb éltemet,

Hogysem hüvségemet,

Testembül kibocsáttam.

Én is nem keveset

Tettem, hogy elesett

Világrontó pogány eb;

Nagy csorbát csináltam

Az ottoman holdban:

Nem lesz immár serényebb;

Uramért, hazámért,

Nagy Isten fiáért

Életem volt legkissebb.

Mi boldogok voltunk,

Eggyütt éltünk, holtunk,

Most Istennél van lelkünk;

Az nagy Zrini mellett

Hirünk kerekedett,

Érte halált szenvedtünk:

De nem volt heába,

Mert jó unokája

Örökössé tett bennünk.

Csak alig mutatott,

S mindjárt visszarántott

Kegyetlen fátum engem;

Jó uram siratott,

S fia rólam irt jót,

Helyén vagyon hát hirem:

Nem adatott minden

Mindennek éltében;

Isten kedve ugy légyen.

(Az első változat)

Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk. De viszont a dicsősségnek törvénye az, hogy kévánjuk a halált, mikor életünk tovább tisztességes nem lehet. Azt mondja a török: Ja deulet basuma ia güzgün desüme, azaz: Avagy holló hasamra avagy tisztesség fejemre. Azért ne irtozzunk se a haláltul, se annak formájától. Es temetésünkről is mihaszna sopánkodnunk? Sok vitéz embereknek holló gyomra volt koporsója, annál inkább fenmaradt a nevek. Coelo tegitur qui non habet urnam, et undique and Superos tantundem est via.