Zrinyi Miklos - Osszes koltemenye

Ellenemre minden gonoszban merülni.

19.

Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,

Nem-é viperákat keblemben neveltem?

De immár ideje velek esmertetnem:

Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.

20.

Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban,

Válassz eggyet az haragos furiákban,

És küldjed el aztot szultán Szulimánban,

Jutassa magyarokra való haragban.

21.

Én pedig töröknek adok oly hatalmat,

Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat,

Mindaddig töri iga kemény nyakokat,

Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat.

22.

Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket,

Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket:

Az ű panaszira nem hajtom fülemet,

Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.

23.

Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok,

Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok;

És ha idején eszben nem veszik magok,

Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.

24.

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,

Halálrol életre ismég hozom üket.

Jaj, török, néked, haragom vesszejének!

Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”

25.

Michael archangyal kezde könyörgeni,

És az igazakért igen esedezni:

“Uram! jámborokat fogod-é rontani?”

És az hamissakért fogod-é megverni?

26.

De az élő Isten kész lőn megfelelni:

“Te akarod-é én tanácsomat tudni,

Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni?

Az mellyeket teneked nem lehet tudni.

27.

Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,

Melynek nem kell törődni semmit halálon,

Akarom, néki könnyebbségére szálljon,

És lelkének hüvösülésére álljon.”

28.

Nem felele többet archangyal Istennek,

Hanem sugár szárnyait ereszté égnek,

Röpüle mindaddig, és nem nyugovék meg,

Mig Alectót pokolban nem találá meg.

29.

Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,

Kigyókbul áll haja, s kötelöznek fején,

Véres mérges tajték foly ki az két szemén,

Dohos kénkűpára jün ki rút gégéjén.

30.

Ily furiát archangyal megszabadita,

És Isten hatalmával neki igy szólla:

“Allecto, az Isten nékem parancsolja,

Hogy tégedet küldjelek Törökországban.

31.

Szultán Szulimánnak szálljad meg az szüvét,

Neveld magyarokra ű haragos mérgét,

Vigye rájok nagy rettenetes fegyverét,

Rontsa uraságát és minden erejét.”

32.

Örül az furia, nem késik pokolban,

Röpülését tartja nagy Törökországban,

Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,

Ottan beférkezék Szulimán házában.

33.

S hogy inkább hamarább elhitesse véle

És hogy megrettenést szüvében ne tenne:

Magára nagy Szelimnek formáját vévé;

Szelim Szulimánnak atyja volt míg éle.

34.

“Fiam, te aluszol, igy kezdé beszédét,

S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,

Hogy erőt adott néked és vitézséget,

Jó eszt, jó tanácsot és elég értéket.

35.

Aluszol te mastan, és nem nézsz elődben,

Mely nagy fölyhöt kerenget Károl elődben,

És hogyha idején nem vészed eszedben,

Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

36.

Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,

Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek

Országostul káurok, hitetlen ebek;

Mert ha egyességek volna, van erejek.

37.

Lesz is, mert alkusznak; de te menj ű rájok,

Ne késsél, és ne hagyj üdőt alkudniok.

Igy rontattatának tűlem mamalukok,

Igy megverém Campsont, s romlának sirusok.

38.

Kelj fel, éles kardot köss az óldalodra,

Indulj meg hadaddal tévölygő magyarra;

Én leszel melletted, és minden dolgodra

Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

39.

Bolondság tenéked kazulokra járni,

Sok jó vitézt tenéked oda rontani:

Az mi fátumunk azt nem hagyja romlani,

Isten azon bennünk akar tanitani.

40.

Izmael énnékem sok bosszukat szörze,

De ugyan megtörnöm végig nem lehete;

Hát tenéked Tamma mennyi bosszut teve,

Nagy részét hadadnak ravaszsággal veré:

41.

De az magyarokon mindenkoron nyertünk,

Nem is kell oly messzi nékünk fegyverkeznünk,

Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,

Sem győzödelemben nékünk kételkednünk.

42.

Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,

Mert jól esmerem én bolond kaurokat,

Míg nem látják égni magok házokat,

Nem segéti senki meg szomszéd házokat.

43.

Ne félj, mert lám, mondom, én lészek melletted,

Az szent Mahomet is vezeti kezedet.

Osztán, édes fiam, az vitéz embernek

Kell valamit engedni az szerencsének.”

44.

Igy Szultán Szulimánnak Alecto szóllott,

És az mely mérges kigyót kezében hozott,

Azt a Szulimánnak ágyában bocsátott;

Nem nyugvék az kigyó, mig hozzá nem jutott.

45.

Válláról mellyére, mellyérül szivében,

Valamerre csusz el, mindent hágy méregben;

Gyujtja kemény szüvét s hagyja lángos tüzben,

Haragban hentergeni és kevélységben.

46.

Nagy vigan Alecto eltünék ott mindjárt,

Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;

Ü penig felugrott: “Fegyvert! fegyvert!” kiált,

Mert szintén eszeveszett Alecto miát.

47.

Kiált az Szulimán: “O te, bátorságra,

Ki engemet inditsz ilyen nagy dolgokra!

Nagyobb vagy embernél, noha embermódra

Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

48.

Készem vagyon Szulimán; elmegyen oda,

Az hová meghagytad, kaurt rak halomban;

Megfestem lovamat keresztény vér-tóban,

Várasokat, várakat röjtök hamuban.

49.

Felkelvén ágyábul, ü megparancsolá,

Hogy minden vezér táborában szállana,

Válogatott néppel, kinek mint hatalma,

Valaki bégséget és timárt tartana.

50.

És hogy Drinápolyban májusnak fogytára

Az egész hadak szállanának táborban.

Futnak az csauzok fejér pattyolatban,

Hirdetik az hadat minden országokban.

51.

Azonban Szulimán üle jó lovára,

S vezéreket magával kihivá dévánra,

Kertektül nem messzi egy széles halomra;

Ottan nekik beszélle ilyen formára:

52.

“Vezérek és basák, ti okos vitézek,

Kiknek eszek után sok birt népet nézek!

Ti vagytok tartói én erősségemnek,

Ti meghóditói pogány kereszténnek.

53.

Im mi állapatunk, látjátok, miben van:

Erős birodalmunk henyélést nem kiván,

Az mit karddal nyertünk, nem tartja meg déván;

Fegyvert s erős vitézt birodalom kiván.

54.

Evvel győztük mi meg keresztény világot,

Az mely inkább kiván fizetni harácsot,

Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot;

Evvel böcsültetjük mi musulmánokat.

55.

Mégis, de nem sokan, kik ellenünk járni,

Vannak, és mernek is fogokat mutatni.

Bolondok! nem tudják, hogy jobb megvallani

Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.

56.

Az magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,

Mint törött hajó széltül, ugy hányattatnak,

Miúlta elvévén életét Lajosnak,

Sokan koronáért mast is vonyakodnak.

57.

Igaz, nem tagadom, ha eggyesség volna

Köztök, bizony, nekünk nagy gondokat adna

Az egynéhány magyar, és megcsorbitaná,

Fényös koronánkat talán megrontaná.

58.

De Isten ostora mast szállott reájok,

Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,