Margit Kaffka - Csendes válságok

De, tudod, anyuci – mi csak addig vagyunk a városiakkal, amíg tanulásóra van – akkor ők hazamennek, mi pedig a nappali terembe. Ott nincs semmi más bútor, se dívány, se tükör – csak két nagyon hosszú asztal székekkel és pódium – a falon pedig őrangyal-kép és kereszt. Itt nincs olyan sok legyező, virágtartó meg vánkos, mint nekünk volt otthon a szalonban. A nappalinak a közepén nagy hely üresség van, és oda szoktunk térdepelni, mikor imádkozunk. Akkor minden kislány egy papirost tesz a lába alá, hogy a subicktól be ne kenődjék a padló, mert itt csak egyszer súrolnak egy évben, de azért borzasztó tiszta, a pádimentom. Minket pedig tavaszig soha nem visznek le a kertbe, hogy be ne hozzuk a sárt meg a hót. Mindig bent ülünk, és tanuljuk a leckét, vagy soror Delfin felad kötni minden órában tízszer körül – aki azt meg nem csinálja, annak a hátára tűzik büntetésből a kötést. Nekem még nem tűzték, de olyan büntetést már kaptam, hogy a székhez hozzákötöttek egy zsinórral, mert minden percben az órához mentem megnézni, hogy kész lesz-e tízszer körül. Itt mindenkinek a helyén kell maradni csendesen, mert mi volna, ha mind az ötven gyerek felugrálna? Én most úgy csinálok, hogy mesét mondok magam – magamnak, hogy ne legyen olyan rossz kötni – de azt a mesét én csak úgy kitalálom.

Kedves, drága mamám! Tegnap az íróvasárnapi levélben megköszöntem neked a befőttet, amit küldtél és írtam, hogy jólesett – de most mégis megírom, hogy abból én csak nagyon picit kaptam. Amiért olyan sokat küldtél, hát kiosztották, minden gyereknek egy kis tányérral. Csakhogy én akkor nem tudtam a francia szókat, ami úgy kezdődött, hogy “le hibou, le hotel” – és minden szó stumme hával —, azért azt mondták, hogy nem kapok uzsonnát – a tányérom pedig fel volt fordítva a refektóriumban. Én nagyon sírtam, de nem a befőttért, mert az úgyis elfogy, hanem azért sírtam, hogy te biztosan nagyon örülve pakoltad, és gondoltad: milyen jó lesz szegény Lillinek! A lányok azért adtak nekem a szájamba, mindegyik egy kis kanállal, mikor kiment a soror. Azért köszönöm, kedves anyucim.

Lillike

November 12.

Drága, jó kismamám!

Nagyon szépen kérlek, írd meg nekem egész biztosan, hogy mi volt az én szegény apukám, aki az égben van. De ne úgy írd, hogy én kérdeztem, csak mintha eszedbe jutott volna. Mert én itt egyszer mondtam, hogy királyi ügyész volt, és akkor mind elkezdtek nevetni – a foltozó soror pedig a ruhatárban kicsúfolt, és hajlongott nekem, hogy “Méltóságos királykisasszony!” – Ugye, a soror nem tudhatja, hogy mi az: királyi ügyész – mert az ő apja suszter volt. A húga mondta, aki velünk tanul, és ő is apáca lesz, mert otthon úgyis szántani kellene neki a falun. Ő sváb leány, és itt sok sváb van, akiknek a mamájok nem visel kalapot, hanem keszkenőt, és egész paraszt. De azért azt mondta a ruhatáros soror húga, hogy ő sok pénzt fog hozni a zárdának, mert az ő apjának van. Ugye, anyuskám, az én apusomnak is sok pénze volt?

Én egész jól emlékszem még mindenre, hisz hatéves voltam, amikor meghalt. Ha behunyom a szemem, akkor egész jól látom a mi nagy kertünket, ahol egy hűvös lóca volt a bodzafák alatt, és a palánknál egy napos lóca. Cecilre is emlékszem, aki német lány volt nálunk, és mindig kért, hogy ne legyünk rosszak, mert akkor ő kikap. Cecil sánta lábú volt – emlékszel? —, és mindig elkezdett egy mesét, hogy “da kamen sie in ein steinernes Zimmer” – de én akkor féltem, és nem hagytam, hogy tovább mondja. Most már hagynám. Vajon hol van most Cecil? Milyen erős, nagy napsütés volt mindig a mi kertünkben – az egész levegő tele volt nappal. A Sport kutyára is emlékszem, aki kacsázni járt apussal a lápra. De régen is nem láttam már élő kutyát! Az apus arcára nem tudok emlékezni.

Már egy hónap múlva karácsony lesz. Ugye, akkor eljössz értem, és elviszel engem haza? A legtöbb lányt hazaviszik. Úgy irigylem a városi leányokat, akiknek itt lakik a mamájuk, és négy órakor olyan lármát csapnak, mikor kinyitják nekik a nagy kaput, amit portának hívnak, és kieresztik őket az utcára. Ők milyen jó, otthoni kávét kapnak, és megcsókolja őket a mamájok! Nagyon szeretnék olyankor kiszaladni. Csak a szegletig mennék, a jó, hideg utcán – csinálnék nagy hógúlát, és belehajítanám egy olyan kivilágosított boltablakba – vagy egy nagyot, nagyot kiáltani, vagy ugrani szeretnék, és – visszafutnék én megint. Még utol is érném a lányokat, ahogy sorban lépegetnek párosával a refektórium felé – mindegyiknek az orra alá van húzva a nagykendője, és mintha fáradt volna itt mindenki.

De itt nem szabad semmit sem csinálni, hanem szó nélkül menni a folyosón – a nappaliból a hálóba —, onnan a refektóriumba – mind más emeleten van. Egy óráig is tart, amíg párba állunk; nagykendőbe felöltözünk, és elindulunk. Aki a folyosón beszél, az büntetésből hátul fog menni pár nélkül a sor végén, és látni fogja mindenki, akivel a folyosón találkozunk. A folyosó olyan, mint otthon a tornác, csakhogy be van zárva fallal, mintha szoba volna, és – arra járnak mind a mosólányok, konyhai lányok, jelöltek, novicok, sororok, penziósok, árva gyerekek, katonagyerekek – és néha a fejedelemasszony is jön ránk szembe, mert itt egyik szobából a másikba csak a folyosón át lehet menni. Mindig, mikor elindulunk, kihúznak egy cédulát, ami a falon van zacskóban a szenteltvíz alatt – és arról leolvassák, hogy milyen szegény lelkekért kell imádkozni az úton. Én mindig szegény apusért imádkozom, és hogy te soká élj, és egészséges légy – és én egyszer megint együtt legyek veled, úgy, hogy sohase kelljen visszajönni ide. Kezedet csókolom, kedves egyetlen mamám.

Lillike

December 2.

Egyetlen kedves Anyucim!

Százszor csókollak érte, és nagyon szépen köszönöm, hogy elküldted az apus arcképét. Kedves, szép, szomorú mamám – ugye, te még most is sokat sírsz? Én most már egész jól emlékszem apusra. Mikor egyszer rossz voltam, ő, szegény, feltérdeltetett a díványra, hogy ne legyen kemény. De nagyon kicsi idő múlva visszajött hozzám, és azt mondta, hogy csókoljak kezet, és szálljak le, mert már elég. – Arra is emlékszem, mikor egy vasárnap templomba vitt apus és keresztmamához – de én untam magam és nyafogtam. Apus mindig kérdezte, hogy nincs-e bajom, és a fejem nem fáj-e, mert bágyadt a szemem. Ugye, az én apám volt a legjobb ember az egész világon? Ha most visszajönne, és megint élne – nem volnék többet olyan rossz, csacsi, hogy nyafogjak, hanem százszor is megcsókolnám a kezét.

Emlékszem arra is, mikor már beteg volt, és Zsuzsi szakácsné jeget tört apróra a pincegádorban, te pedig sohase jöttél velünk játszani, hanem mindig messzire küldtél minket Cecillel – a kertbe, hogy csend legyen. Egyszer pedig behívtak minket a szobába, ahol apus feküdt, és minden függöny le volt sötétítve. De ő már nem szólt nekünk semmit akkor, hanem a Sport kutyáját simogatta, aki odatette neki a paplanra a fejét. Minket csak nézett, és nem mertünk hozzámenni – azután intett a kezével, és kivitt Cecil.

Tudod még? Te mondtad akkor nagyanyámnak, hogy a Sport egész éjszaka vonított, mikor apus meghalt, mi pedig nagymamánál voltunk – Palkó meg én. Ott mondták délben a kosztos diákok, hogy meghalt az apám – és hozták a fekete ruhát Zsuzsiék. A szalonunkból akkor minden ki volt hurcolva, és a tornácon csupa vendégek ültek és sírtak. Az udvaron is népek voltak és nagyszakállas zsidók is, mind sírtak, mert ugye, azoknak valami nagy jót csinált az apus? Sok éneklés hallatszott akkor – Palkóra nem vigyázott senki, és elaludt a cselédágyon —, engem felvett az ölébe egy bácsi, és megcsókolt – az ablakon keresztül pedig megláttam az emberek közt a házitanító urat. Te felültél egy kocsiba, mindenki felült – és aki ottmaradt is, csak sírt. Én most sokkal jobban tudnék sírni, mert akkor én még nem tudtam, hogy milyen rossz apus nélkül, és hogy nekem zárdába kell jönni. De neked még sokkal rosszabb dolgod van – ugye, mamám? Csak legalább te ne volnál többet soha olyan szomorú, mint akkor – hiszen én olyan nagyon szeretlek.