Margit Kaffka - Csendes válságok

Egymásra néztek, hirtelen, ijedt megdöbbenéssel. Mintha megszakadt volna valami, csak egy könnyű kis pókfonálka, amely eddig fenn a hétköznapiság fölött libegtette a gondolataikat. Sokáig hallgattak, és a leány, mint rendesen szokta, ez új megvilágításban szemlélgette a lelkében az ismerős dolgokat. Azután megszólalt kemény, akaratos szóval.

– Igen, édes Hedvigem, erről most már hiába is beszélünk. Késő. Nem is tudok neked mást kívánni, mint hogy már eltelt volna a halála óta egy év vagy kettő, és te odajutottál volna, hogy lehessen veled egészen más dolgokról is beszélni. Az uradról például.

– Gonosz vagy, te leány, vagy őrült? Hogy beszélhetsz ilyet?

– Kell – mondta, és újból érintette a kezét. – Az az ember, az én szegény rokonom menthetetlen, de te még visszatérhetsz az uradhoz. Az előbb még azt hittem, egészen el van rontva, rosszul csinálva az életed. Hátha épp szerencséd az, hogy még jó lélekkel, sértetlen becsülettel visszatérhetsz hozzá. Az urad tudja ezt.

– Nem – sikoltott az asszony —, megtiltom, hogy említsd. – Most már valami ideges, erős ellenszenv lett a közönyösségből. – Nem hogy “nem szeretem”, de borzadok, undorodom tőle, megvetem, amiért ennyit szó nélkül eltúr, és várja ő is, hogy, “hátha”? Megmondhatnád neki, hogy soha, sohasem.

– Minden utad hozzá vezet most már – hajtotta a leány erős, szuggeráló szóval.

– Nem! Hisz ő az, aki tönkretett.

– Megszeretett, elvett – ennyi az egész.

– Megkívánt, bírni akart, megszerzett – ennyi az egész. Tudta, hogy semmim sincs, és tizenkilenc éves vagyok. Leánykoromban nem ismertem szerelmet, azért nem is volt a választásom szabad – nem is választás —, hisz mindössze ez az egy ember volt számba vehető azok közt, akik életfogytig vállalták volna az élelmem és ruházkodásom, így van rendjén.

– És mégis, ha most mindjárt nem is, később lassankint, vissza kell térned hozzá.

– Érts meg, az lehetetlen. Én most – a szó erősebb értelmét véve nem vagyok senkié. Nem tudom, érthetsz-e? Minden gondolatom, az egész lelkem ott van mindig őnála – évek óta —, mióta csak ismerem. Csak akkor nem gondolok rá, ha éppen nem lehet. Az uram házában vagyok, és gondoskodom róla, amennyire tőlem telik. Egyebet ne várjon!

A leány homlokára kicsi redő rajzolódott.

– Az előbb mondtál valamit, Hedvig. A ruhádról. Tudom, hogy csúnya dolog, de kell, hogy most beszéljünk róla. Nézd, odaát az ibolyákat se adom ingyen. Milyen jól öltözködöl te; a cipőd kifogástalan, a kalapod is remek, és mondd, hány kesztyű kell neked egy évben? Ezekben a ruhákban tetszettél meg a szegény fiúnak, pedig az urad vette.

– Pfuj! És te most azt hiszed, Terka, hogy igazságos vagy? Hát tehetek én róla, hogy így van elrendezve, és nem vagyok független a pénzétől? Ki tanított engem, hogy a magam ura legyek? Azt hiszed, olyan okos voltam én menyasszonykoromban, mint te a huszonnégy éveddel? De hisz most reggeltől estig dolgozom, keresem a munkát, a buta, együgyű, lélekölő munkát és hát, Istenem, ha elmennék tőle, és házvezetőnőt kellene tartania, sokkal több pénzébe kerülne, és mégsem gondozná úgy a gyermekeit.

– A gyermekeit?

– Tudom, az enyémek is, ó, nagyon is jól tudom. Ha ők nem volnának Terka, ezt – kell, hogy elhidd – csak ők tartottak vissza. Ne hidd, hogy becses nekem valami egyéb. Hisz öltözködni valahogy kell és hogy jól, az talán ösztönszerű. Úgy csinálom, mint az alvajárók, mint a járást vagy lélegzést. De hisz nekem úgysem kell az ő pénzéből semmi, hisz ami az éhség ellen kell, az olyan kevés.

– A gyerekek! – ismételte kérlelhetetlenül a leány,

– Igen, hát a gyerekek. Ez a legnagyobb bűne. Akartam én, hogy engem ő hozzá ilyen kapocs fűzzön? Tudod, akkor alighogy kijöttem az intézetből, nem gondolkoztam én ilyeneken, de tudom, hogy nem kívántam anya lenni. Nem is értem rá még kívánni, és kénytelen, tudatlanul az lettem. Természetellenes lehet ez, de őszinte vagyok. Azt a sok minden nyomorúságot, ami azzal jár, talán zúgolódás nélkül viselem, ha az élet várt volna addig, míg magamtól is kívánom, hogy gyermekem legyen.

– Elkövetkezett volna bizonnyal. Hisz te jó anya vagy, Hedvig. Miért beszélsz így?

– Igen, attól a perctől kezdve, hogy a kislányom él. Ez más dolog, hasonlít a csodához. Egy pillanat megváltoztatott, te tudod, hogy most imádom mind a kettőt.

– Igen, ezt nem értem éppen. Hisz második gyermeked is van.

– Hát ezt nem értheted egészen. Akkor még el tudta hitetni velem az uram, hogy portékája vagyok, és az ő akarata olyan, mint valami természeti törvény. Megdönthetetlen. De te azt nem tudod, a kisfiam arcán milyen rajongó babonával kerestem az ő vonásait, a másik emberéit, aki a kezem sem szoríthatta meg, csak az arcképét néztem örökké azokban az időkben, és egyre rágondoltam. És most több vagyok a gyermekeimnek, mint anyjuk, hisz mindent feláldoztam nekik – őt is. Az én boldogságom, az nem számít, hanem az ő élete, most meg fog halni.

– Hátha családi betegség volt, és úgyis kitört volna?

– De mielőtt csak egyszer is boldog lehetett volna. Hisz te tudod, hogy éveken át ez az egy dolog gyötörte, mint engem, és míg felém vonta minden isteni és földi erő, távol maradt. Micsoda lelki feszültség lehetett az! Lehetséges volna, hogy nem ettől bomlott meg?…

Megint hallgattak soká. Ott kinn, az üzletben a vidám arcú néni harmatozta, permetezte az elkeseredetten pompázó téli virágokat, a fújtató zaja, a parányi vízcseppek zizegése újra meg újra áthallatszott, Terka, a virágosbolt úrnője, szólalt meg előbb.

– Legjobb lenne, mindenképp a legjobb most már, ha gyorsan bevégezné szegény. Ha úgyis menthetetlen. Miért haldokoljon még évekig is talán? Majd azután telnek a napok, hosszú idők, lassan elkezdesz ébredezni, minden tompul idővel, és olyan természetes, hogy közeledni fogsz a gyermekeid apjához. Ez legalább valami megoldás.

– Nem lehet. Inkább meghalni.

– De egészséges vagy mégis, élni fogsz; mondjuk, harminc vagy negyven esztendeig még. Milyen nagyon kevés ahhoz képest ez a két és fél esztendő, amióta meg van háborítva az életed, ha még viseled

is a nyomást egy ideig. Évtizedek fognak jönni, amikor egyéb lesz a gondod: a fiad jövője, a lányod házassága, az urad betegsége, a magadé, fogsz te még mosolyogni is ezen.

Alig vette észre, hogy az asszony sírni kezdett – előbb halkan, kicsi rándulásokkal —, végre hosszú, mélyről fakadó nagy zokogással. A leány hagyta. Felállt halk, megkönnyebbült sóhajjal, és végigjárta egypárszor a kis szobát. Aztán megállt előtte.

– Vagy hát, próbáljunk meg valamit. Ha késő is, talán nyugodtabb leszel, hogy mégis tettünk valamit. Én bemegyek hozzá a szanatóriumba, a nagyanyámmal. Őt ismerik, tudják, hogy közeli rokonai vagyunk, beengednek. Tudom, hogy bizonyos órákat kivéve eszénél van – beszélni fogok vele. Megmondom, hogy csak gyógyuljon meg, minden úgy lesz, ahogy ő akarja, elváltok, hozzámégy, csak gyógyuljon meg. A doktor urak már sokszor tévedtek, és ki tudja, a heves lelki rázkódás nem fordítja-e jóra a baját. Ártani nem árthat – elmegyek.

Az asszony szinte dermedten állt előtte. Prémgallérja kámzsáját feltűrte volt már, és a sötét szőrme erős, hatásos árnyékkal emelte ki halvány, érdekes fejét, kerekre nyílt szemét, szép formájú, fehér állát. Időbe került, míg megértette, elhitte, amit hallott, ám a másik percben rémült, ideges rezzenéssel nyúlt a kilincshez, mintha visszatartani akarná.