Margit Kaffka - Csendes válságok

– Jó estét, asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A prémeidből jön.

Itt benn csakugyan sűrű, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a virágok úrnője is könnyű, sok ráncú batisztköntösben járt-kelt a szőnyegen.

A benyílóba mentek, és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy csipkefejkötős öregasszony is maradt, és diszkrétül, hallgatagon szolgálta ki a színház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zúg éppolyan csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mintáz egész leány. Nem volt benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak, erőltetett jókedvnek.

– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat egyszerűen, csak úgy kitálalni.

Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.

Most szemben ültek a kék zseníliadíványon, és Terka az asszony arcát fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt volt, és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.

– Mi lelt? Valami történt?

– Ó, dehogy! Hisz ha történt volna!

Egy percre lehajtotta a fejét, aztán hirtelen, áradó szóval, mint aki parázson jár, úgy szökdösve az égető gondolatokon, gyónni kezdett.

– Semmi, semmi hír. Csak hogy az ideggyógyintézetből nem szállítják haza, ott van most is, azt tudom csak, és hogy menthetetlen. Borzasztó ez, Terka! Reggeltől estig ez az egy gondolat ül a fejemen, a szívemen és másnap újból. És az ember jön-megy, bevásárol, ebédet főzet, stoppol a gyerekeknek. Ma, amikor esteledni kezdett, és én eltakartam a kezemmel a két szemem, és úgy néztem azt a belső nagy rémséget, ami a lelkemen feküszik, akkor jött haza épp az iskolából a két gyerek. Azt hitték, sírok, vagy fáj valamim, és a karomba akaszkodtak szegények. Te! Ellöktem őket. Leráztam, mint valami gyűlöletes terhet, amitől nincs menekvés. Aztán megrémültem önmagamtól, és hozzád futottam. Terka! Mondj valamit!

A leány végighúzta az erős, fehér ujjait az asszony kesztyűs kezén. A szeméből látszott a saját megnyugtató, csillapító erejének a naiv hite. Egyszerűen, csendesen mondta:

– Bárcsak már meghalt volna szegény!

Ennyi volt minden, amit mondhatott a legigazabb lelkéből, és mégis az asszony vádoló, szinte ellenséges pillantása szegződött rá köszönetül.

– Miért mondod így, te; miért, mintha nem volna már semmi segítség? Hát igazán késő, mondd?

– Hisz te tudod, Hedda, hogy késő. Miért nem hallgattál rám előbb?

Az asszony elhallgatott.

– Igaz – mondta később —, te mostanáig biztattál, küldtél, segíteni akartál. De hát mondd meg egyszer, azért ugye, te is véteknek tartottad volna?

– Nem tudom, ezen én nem gondolkodom. Láttam, hogy boldogtalan vagy, hogy vergődöl, és azt hittem, a helyzeted az oka. Hát boldogulj, gondoltam, menj, törj össze mindent, hátha sikerül. Magamról ítéltelek meg, és arra a napra emlékeztem, amikor egyszerre hagytam el a városomat, a pályám és a vőlegényem, aki egyszer hazudott nekem. Pedig akkor még gyűlöltem Pestet, biztos állásom volt felsőbb iskolánál és a kelengyém készen. De azért nem bántam meg, már csak azért sem, mert hisz elkövettem; akkor nagyon is sok megalkuvásba került volna hozzámenni – később pedig éppen annyiszor lett volna jó és annyiszor rossz napom, mint így. Hidd el, egészen mindegy. Hanem persze, te egészen más vagy, te szükségképp lettél boldogtalan, mert ez az állapot illik hozzád.

– Jaj, vigyázz a szavadra! Hát azt hiszed, hogy olyan ez, mint a dologtalan asszonyok ábrándjai, hogy tán mert sok regényt olvastam, és egy időben a színdarabok is csak ilyesmivel foglalkoztak, azt hiszed, önmagam előtt akartam érdekes lenni, és azért csináltam meg a szerelmet, hogy téged mulattassalak? Így ismersz engem?

– Nem! – mondta a leány egy percig gondolkozva. – Azelőtt hittem ilyenformát? Ki tud eligazodni rajtatok? Téged is zárdában neveltek, és asszonykorodban olvastad az első regényt. De azután beláttam. Egy szépliteratúrai szerelemért nem rontja el az ember úgy az életét, mint te. Tudom, hogy őszinte vagy, de azért mégsem bírtál volna segíteni magadon.

Az asszonynak most eszébe jutott valami.

– Terka! Kérdek egyet. Nézd, ha te valamikor, például ma este, úgy éreznéd, de erősen éreznéd, hogy k e l l , kell az életedhez, a sorsod betetőzéséhez, hogy te ma – most rögtön – elmenj valami embernek a lakására, és ott maradj reggelig. Ugye, megtennéd?

– Azt hiszem. Ha elég erősen éreznék ilyet – hanem előbb megpróbálnék teljes erőmből másra gondolni. Ha nem sikerülne, akkor mennék – igen —, ma este még, nehogy meggondolhassam, és holnap újból kezdjem a tépelődést. Mert hidd el, csak ez a borzasztó! Még látni is szörnyű volt nekem téged. De te nem tehetsz erről.

– De hát mit kellett volna csinálnom? – faggatta az asszony.

– Kellett volna történni valaminek. Emlékszel, már egy évig éltetek úgy, színházi látcsöveken át táplálva ezt a szerencsétlen érzést. Csak ott láttátok egymást, és futó látogatásokon szökdöstetek egymás elől. Akkor lettem én bizalmasává szegénynek, és hozzád vittem a vallomásait. Talán hiba is volt, de akartam, hogy valami történjék, akkor már annyi szó esett hiába erről, és úgy rohantak fölötte a hetek, hónapok.

– Milyen boldoggá tettél akkor, Teréz – egy estére —, soha el nem felejtem. De másnap már kétszeres súlya volt az egésznek rajtam. Hogy ő is szeret, hogy tőlem vár mindent, hogy csak az ujjamat kell mozdítani. De hát miért nekem? Minden felelősség, minden vád, minden bűntudat rajtam legyen? Miért nem kezdte ő?

– Miért? Éppoly béna, tehetetlen a lelke, mint a tied. És a nyomorékok megadása nélkül. Csak lázongtatok mind a ketten, és átkínlódott napok után az volt a végső gondolatod, ugye, hogy hátha a holnap majd hoz valamit. Ugye?

– Igen! – mondta a másik csüggedt megadással.

– Most már néha bánom is, hogy akkor a közvetítőtök voltam. Félreismertelek, és talán csak rontottam a dolgot. Ő ábrándozna felőled, és te rajonganál érte ma is, én végighallgatnám a beszéded, te megkönnyebbülnél, és úgy folyna minden, mint most két éve. Jobb lenne.

– Nem, nem. Az mégis kellett, hogy megtudjam, és az lett volna a fordulópont. De annyi akadály…

– Ejh – mit? Ha még tisztességtelen dologról lett volna szó, a világ szerint. De azt akarta, hogy elválj, és a felesége légy.

Keserű nevetéssel felelt az asszony.

– Akarta? Hát akkor mért nem jött, hogy elraboljon, miért nem parancsolt vagy hívott?

– De hisz te akkor nem bátorítottad – sőt. Egyszerre hidegnek látszottál, és kerülted még azt a néhány közömbös szóváltást is.

– Mert olyan veszedelmesnek éreztem. Ha tudnád, mennyit gondolkoztam akkor. De lásd – az ő szüleiről is tudok —, hogy néztek volna rám? És a két gyermekemet egy idegen, ellenséges családba vinni! És – hisz te adtál volna hajlékot, helyet, addig —, de még az ügyvéd is, aki a válópört megcsinálná, az is pénzbe kerül. Senkim nincs. Ha anyám volna vagy rokonaim – de hát én magam álljak szembe az emberek csúf beszédeivel! Míg a válópör folyik – mondjuk félesztendő —, egy ruhára lett volna szükségem, kitől kérjek? Pfuj!