Margit Kaffka - Csendes válságok

Január 15.

Kedves jó Mamám!

Én nagyon örültem annak, amit írtál nekem, habár azt én már régebben is hallottam. Soron Innocenc olvasta a Katolikus Lapokból, hogy te még karácsony előtt férjhez mentél Kövesdy bácsihoz, és most ő nekem az apám, neked pedig az urad. Ő mindjárt mondta, hogy Lillinek új papája van, de akkor nevetett, és azt hittem, hogy csak tréfál.

Most te is megírtad, és nagyon örülök neki. Eszembe jutott, hogy ahányszor csak odajött a bácsihoz az új apa, mindig sok cukrot hozott nekem – a bácsi akkor haragos volt, te pedig este mindig mellém bújtál az ágyba, és sírtál. Most már nem fogsz sírni soha többet, ugye – és lesz neked otthonod —, mert mindig mondtad, hogy az nincs. Én szeretem Kövesdy bácsit, mert ő jó ember.

Anyucikám – de ne haragudj —, ugye, ti szerelmesek vagytok? – Erre Csics Ilona tanított, aki feljebb jár, mint én, de azért jóba vagyunk, és őtet is mindig szidják. – Csics mindenféléket szokott nekem beszélni, hogy milyen a házasság, és hogy miképpen születnek a gyermekek. Nem tudom, igaz-e, ahogy ő mondja – azt hiszem, igaz —, mert te haragudtál, ha én ilyenfélén kérdeztem. Csics azt mondja, hogy az szégyelleni való, és a többi lány is, akinek elmondja, nevet, hogy: jaj, be borzasztó! – De Martin Ella, aki már nagyobb, egyszer meghallott ilyes beszédet, és azt felelte, hogy a Szűzanyának is született egy szülött fia, és megvan az imádságban, a jó Isten azt úgy rendelte.

Én is azt gondolom, hogy az nem borzasztó – mert neked is van Palkó meg én, és te szeretsz minket. Nem bánnám, ha lenne még egy testvérem, egész kicsi, de az lány volna. Akkor idejönne később a zárdába, és nem lennék egyedül – Palkó úgyis már nagyapánál marad. A kisebb testvéremre én vigyáznék, és bekötném a fejét, mikor párba állunk, hogy a refektóriumba menjünk.

Pedig én most megint büntetésben vagyok, és hátul kell menni, pár nélkül a sor végén. A folyosón nem szabad beszélni, csak imádkozni – és Csics Ilona, aki a párom volt, szólt valamit, és én is feleltem rá. Mi azt hittük, hogy a soror hátul jön, a nagyoknál – pedig véletlenül éppen ott ment a hátunk megett. Hirtelen előre jött, a szájamra ütött, mert engem látott beszélni – azóta pedig én hátul megyek – már három hete. A soror névnapján mondták, hogy kérjek bocsánatot. De én féltem, hogy akkor sem bocsát meg. Talán már vizsgáig is büntetésben leszek én. – Csak legalább te eljönnél egyszer, és megmondanád, hogy nem ha ragszol – és szereted még a te szegény

Lillikédet.

Február 17.

Kedves jó Mamám!

Rég nem írtam – mert én nem tudom, miért, mindig vártalak, hogy eljössz. De te nem jöttél el, hanem Kövesdy bácsi, a te férjed megint meglátogatott. Ebben a városban van dolga, és az nagyon szép tőle. Azt gondoltam ki, hogy apának szólítom, és ő nagyon örült ennek. Megcsókolta az arcom, és szegény égben lakó igazi apámról beszélt – mert neki nagyon jó barátja volt —, azt mondta.

Anyusom – én nem tudom biztosan —, ugye, gyónt az én apám halála előtt, és magához vette az úr Jézust. Néha úgy félek, hogy nem – hogy ő nem mehetett a mennyországba. Martin Ella mondta, hogy még akkor is az Isten bizonyosan megadta neki az utolsó percben a töredelmes bánat és a megtérés kegyelmét. Martin Ella nagyon ájtatos lány, egész más, mint Csics Ilona.

Már szeretem Kövesdy bácsit is, amiért olyan szépen beszélt szegény első apáról. Őtet, aki meghalt, az egész világon a legjobban szeretem, és téged is majdnem úgy, mint őtet.

De engem, azt hiszem, nem szeret már egy csöppet sem az, aki meghalt, sem pedig a jó Isten, mert rossz vagyok. Tegnap a nővér kiválogatta azokat, akik még nem járultak a szent áldozáshoz, és én sem járultam. Az húsvétkor lesz. De rám azt mondta a nővér, hogy úgyis páratlan szám, mert kilencen vagyunk, és úgy nem szép az oltár elébe menni, hát azt mondta, hogy én még rossz vagyok, és javuljak meg jövőig – csak akkor fogok áldozni. Pedig én már nagyon vágytam a szentségre, és akkor inkább megjavultam volna – de nem merek szólni. Már hétéves vagyok, és még nem volt a szívemben a megszentelő malaszt, csak a segítő malaszt – az is csak a szent misében, ha úrfelmutatáskor a padhoz szorítjuk a fejünket, és a mellünket ütjük. Akkor mindenkinek a szívébe megy a segítő malaszt, de a megszentelő csak annak, aki nincs halálos bűnben. De én a szent keresztség óta már vétkeztem halálos bűnt – mert az ember mindennap vétkezheti azt. Hisz otthon mi nem tartóztattuk meg magunkat a húseledeltől pénteken – és mikor Csiccsel beszéltünk róla, hogy milyen a házasság, az is akkor halálos bűn volt. Igaz, hogy van vágypenitencia is – vagyis ha valaki nem gyónhat semmiképpen, de nagyon vágy rá, akkor az olyan a jó Istennek, mintha gyónt volna – csakhogy akkor töredelmesen kell bánni a bűnét. De az nagyon nehéz, mert nem azért kell bánni, amiért a pokol rossz, és a mennyország jó – hanem azért, hogy az Istent megbántottuk. Engem mindig azzal csábít a gonosz – hogy hát miért rossz az a jó Istennek, ha én bűnt csinálok. És ha neki minden bűn nagyon fáj, akkor neki még sokkal rosszabb lehet, mint nekünk. Az igazi gyónás nagyon jó és könnyű is, mert ahhoz elég a közönséges bánat, amivel a mennyországot sajnálja az ember. Azt pedig én mindig sajnálom, mert ott van az apám. Aki gyónt, az teljes búcsút is kaphat. Az pedig olyan, hogy sok-sok jó emberek és szentek sok jót csináltak, és azt az Isten összegyűjti – mint mikor egy nagy ház tele van kincsekkel —, és abból oszt a hivőknek; aki pedig kap, az annyival kevesebbet fog égni a tisztítóhelyen. Az első teljes búcsút én fel akartam ajánlani apusért, hogy ne szenvedjen egy percig sem tovább – de így csak részleges búcsút kaphatok. A száznapi búcsúimádságot én elmondom érte harmincszázszor is egy nap – és úgy hátha mégis kiszabadul a lelke.

Nagyon borzasztó az nekem, hogy nem gyónhatok, mert mindenki azt mondja itt, hogy ha most meghalnék, rögtön elkárhoznék. Akkor aztán mindig égni kellene – még az utolsó ítéleten is túl, mindig —, és ott is én undok testtel volnék, az apám pedig megdicsőült testtel az ítéleten. Borzasztó volna, ha úgy rám nézne. Ha lehet, édes jó anyucim – írjál te a nővér Anasztáznak —, hogy mégiscsak engedjen gyónni. Írd meg, hogy akkor én nagyon jó leszek azután. Egy szót sem fogok szólni a folyosón, és csak Martin Ellával fogok kegyes társalgást beszélni más lánnyal senkivel —, csak engedjenek gyónni. Szerető lányod

Lillike

Március 5.

Kedves jó Mamám – egyetlen Mamám!

A jövő hónap elején már húsvét lesz, és gyónni fognak – nekem pedig még nem szólt semmit a soror. Írtál nekik? Azt nem hiszem, hogy elfelejtetted – hanem talán elveszett a postán a levél. Most mindig arra gondolok, és egész nap magamban imádkozom. Azt senki sem tudja, és nagyon sokat szidnak, amiért az órákon nem figyelek – de a Jézusért minden gyalázatot el kell viselni. Martin Ellával a kertben néha megverjük egymás kezét csalánnal a Szűzanya tiszteletére, és az nagyon jó. Itt sokszor olyan zsizsiket szoktak tenni a lencsébe, hogy az ember önmegtagadást gyakoroljon – és mi mindig megesszük behunyott szemmel. Gonzága Szent Alajos is megevett mindent. Csakhogy Szent Alajos mehetett gyónni, és nem félhetett, hogy elkárhozik. Igaz, hogy ő csak két kicsi bocsánatos bűnt csinált, és azt siratta egész életében. Az én lelkem egészen más, mint az övé, és nem méltó üdvösségre – de a kezemet sokszor nézem, hogy épp olyan nagyon fehér és vékony, mint neki a képen. Én örülök annak, hogy a kezem méltó rá hasonlítani, az talán jó jel. Hittanórán, ha a kezem kiteszem a padra, magától elkezd mozogni minden ujjam, pedig én nem is reszkettetem! Este is sokszor nem tudok aludni, és mindenféle furcsa fejeket látok a levegőben – aközt van ördög, macska, pólyás gyermek, vak ember, minden – és úgy mozognak, ugrálnak a szemem előtt, mindig integetnek a sötétben. Az borzasztó – talán a gonosz incselkedik —, de pedig mindig a kezemben van a rózsafüzér olvasó, amit Rómában szenteltek. Én most nem is tudok többet írni, és nagyon várom a leveled. A te nagyon félő és szomorú lányod,