Mór Jókai - Egy magyar nábob

Valóban Fanny sokkal kevésbé találta veszélyesnek helyzetét, mint gondolá. A férfiideálok rendesen sokat vesztenek házi köreikben a nimbuszból, melyet másutt magukkal hordanak. Az ember hallja őket fütyörészni, cselédekkel pörlekedni, házi bajokkal, mindennapi ügyekkel vesződni; látja, mint esznek, isznak, mint unatkoznak; látja őket be nem fejezett toalettel, olykor sáros csizmával, mikor a lovakat nézték, tapasztalja, hogy az ideálok is csak úgy küzdenek az élet apró szükségeivel, mint akármely közönséges ember, s nem tartják magukat mindig abban a pozitúrában, amiben arcképeiket látni a műkirakatokban. Nőknél ez egészen más. A nő születve van arra, hogy házikörében is szép legyen, a nő mindig csábító, akár felpiperézve, akár pongyolán; hanem a férfi legkevésbé csábító otthon.

Azután, mikor egy férfi fejébe vette azt, hogy jó férj fog lenni, akkor kötelességévé teszi magának nem udvarolni idegen hölgyeknek. Végre pedig egyik órában úgy, mint a másikban, annyi mindenféle unalmas politikus hazafi, annyi dohányszagú kortesvezér, annyi bölcs főbíró, nótárius, esküdt és fiskális jött-ment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett őt másként látni és hallani, mint szüntelen körülvéve komoly és tanulságos eszmékkel.

Egyszóval Fanny sokkal kisebbnek érzé a veszélyt, midőn szemei előtt volt, mint minőnek a távolból hitte azt, s nyugodtabban látta Rudolfot szemeivel, mint látni szokta lelkével.

Emberek, kikben az érzés való és nem szenvelgés, rendesen igen keveset szokták azt mutogatni, a legünnepeltebb státusférfiak, a leghírhedettebb költői kedélyek többnyire igen keveset szoktak átvinni ideáleszméikből a napi életbe; így volt az Rudolffal is. Ő szeretett otthon igen köznapi embernek látszani, akin semmi különös nincsen, s ez nagy jótétemény volt Kárpáthynéra nézve.

Ez a hét nap észrevétlenül, fájdalom nélkül múlt el, ahogy sohasem remélte volna.

Szentirmayné sokkal finomabb érzésű nő volt, hogysem férjét barátnője előtt sokat magasztalta volna. Az ilyesmi vagy igen gyönge, vagy hipokrita jellemek szokása. Helyesen érző nő egyszer elmondhatja, hogy férjét mennyire imádja, többször nem szükség azt előhoznia. A férj érdemeivel dicsekedni, azt minduntalan magasztalni, olyan gyöngeség, amely ritkán talál méltánylatra.

Így Fannyra nézve nem volt oly kínszenvedés a Szentirmay-kastélyban töltött idő. Az utóbbi napokban azonkívül is el kellett menni Rudolfnak a székvárosba, honnan csak a beiktatás előtti napon tért vissza.

A két hölgy ezalatt mindent a legnagyobb gonddal elrendezett a közelgő ünnepélyre. Amit az egyik elfeledett volna, eszébe jutott a másiknak. Fanny kezdi helyzetét naprul napra természetesebbnek találni, s többé nem volt előtte oly képtelenség szívviszonyainak összeegyeztetése, hisz az élet, a praktikus élet olyan sokat lehetővé, megfoghatóvá tesz, amit a képzelet, a költői logika képtelenségnek címez.

Látni fogjuk azt...

A beiktatás napjára a megyei székvárosba utazott le Szentirmayné Kárpáthynéval, hol férje számára a megyeháznál volt elkészítve a főispáni szállás.

Szentirmay ugyan azt kívánta, hogy beiktatása a lehető legkisebb pompával menjen véghez, mert azt kissé nagyon keleti fogalomnak találta, hogy míg közügyekre filléreket sem akart áldozni a vagyonos osztály, egy-egy pompás díszmenetre ezreket, éspedig nagyon sok ezreket pazarolt, s amellett, hogy ex nobili officio viselte a hivatalt, még vagyoni állapotját is megrongálta miatta; mindamellett az egybesereglett nemesség bandériumai jelszavas zászlóikkal, főbíróktól vezetve, a tizenkét nemes ifja, kik pompás ősmagyar öltözetekben lovagoltak a főispáni hintó mellett, a tömérdek népség, mely utcákat és háztetőket ellepett, és a díszes hintók hosszú sorai, mikben ragyogó főurak ültek hattyúprémes, bogláros öltözetekben, eléggé ritka látványt nyújtottak a bámuló szemeknek.

A legelőkelőbb hölgyek a megyeház erkélyéről nézték az alant elvonuló menetet, köztük Kárpáthyné is.

Alig ismert némelyikre ez ünnepélyes arcok közül, annyira más alakot adott azoknak a gyönyörű keleti köntös és keleti komolyság. Többen az ifjú lovagok közül kardjaikkal üdvözlék.

Végre maga a főispán hintaja érkezett, körülrobogva a tizenkét lovas daliától, ő maga levett föveggel ült a nyitott hintóban, s szép, nemes arcán valódi megilletődés látszott. Amerre jött, hangos éljenkiáltás hirdeté közeledtét, mindenki ismerte őt nemes híréből, mindenki örült, hogy a legjobb hazafit, a legigazságosabb férfit nyerte meg a megye legfőbb tisztviselőjéül. Aki sohasem látta is, rá kellett ismernie ez arcról. Egy ókori hős mintája lehetett az; minőnek képzeljük azon hadvezető daliákat, kik diadalmas csatákból térve vissza, törvényt hozni összeültek, kik félelme voltak az ellenségnek, oltalma a népnek és szerelme a nőnek.

Kárpáthyné remegve néz rá. Mégis jobb lett volna őt így nem látnia!

A menet keresztülvonul a megyeház kapuján, félóra múlva a nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel tölti el a hallgatók lelkét, kikből e ragyogó, ez édes, e biztató szavak hallatára a szív akar kiugrani. — Kárpáthyné a karzatról hallgatja őt. Ah, jobb lett volna őt nem látni így és nem hallani. Most már nemcsak szereti, hanem imádja!

Íme azonban egyszer kezdi észrevenni, hogy valaki onnan alulról a gyűlésteremből szörnyen integet fel hozzá, kézzel és fejjel, s minden arravaló tagjaival köszöngetve, sőt később egy székre áll fel, hogy jobban meglássék. Eleinte nem ismerte fel egyszerre ez új férfiút, csak később kezdett, egy csomó kellemetlen érzésen keresztülfutva, emlékezni rá, hogy találkozott már valahol e rá nézve kellemetlen arccal. — Ez Kecskerey úr.

Vajon mi hozta ide az érdemes férfiút? Mert ok nélkül ő nem szokott fáradni sehova.

Fanny oly kellemetlen hatást érzett ez ember láttára, mely idegeit összezavará, s valahányszor odatévedt pillanata, bosszúsan tapasztalá, hogy annak szemei folyton őrajta függnek.

A szertartások bevégeztével szokásosan nagyszerű lakoma következett, innen a varázs-gyorsasággal táncteremmé alakított gyűlésterembe mentek vissza a vendégek.

Együtt volt a környék szépe és java. Leghíresebb férfiai, legszebb delnői.

Rudolf nyitá meg a táncot herceg **néval, akit a hölgyek közt tekintélynek tartottak, és azután, mint illett, sorban táncolt a delnőkkel.

Fanny úgy reszketett, úgy dobogott a szíve, midőn felé látá őt közeledni. Szentirmaynét éppen elvitte valamelyik ifjú lovag egy körfordulóra, s ő egyedül ült ott.

Rudolf udvariasan járult eléje, s délceg meghajtással hívta őt fel a táncra.

Óh, mi szép volt!

Fanny nem mert rá e pillanatban feltekinteni. Rudolf felig hozzá hajolva nyújtá neki kezét.

Szegény nő, alig bírta e nehány szót kimondani:

— Nem szabad táncolnom, uram. Nagybeteg voltam...

El kelle hinni, amit mondott, hisz olyan halavány volt e percben, mint akit a sírba tesznek.

Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát fejezte ki, hogy nem lehet szerencséje, s azzal hátrahúzódott.

Fanny sokáig nem merte felütni szemeit, mintha attól tartana, hogy még mindig előtte áll... Végre sokára föltekinte, s akire szemei estek, az Kecskerey úr volt.

— Mint a Karmel-hegyi Madonna! — szólt a derék chevalier chapeau bas-jával köszöntve, s bizalmasan lépett hozzá közelebb.

Fanny hirtelen összeszedé magát, mintha sejtené, hogy ez ember elől el kell rejtenie lelkét, s hideg mosollyal fogadá az üdvözletet, és úgy tett, mintha nem félne tőle.