Mór Jókai - Egy magyar nábob

Abellino ezalatt sajátságos gyönyörűségét találta benne lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csíphetni; általában különös kedve volt minden útjába akadó bútorral éreztetni szupremáciáját, s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem tekerte a nyakát.

Kecskerey ezalatt felöltözött, legalább ő azt hitte magáról.

— Nos, édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról — szólt, protektori arccal öltve karját Abellinóéba, s elkezdett vele sétálni a tágas teremben alá s fel —, nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz körünkben maradni, s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.

— Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag, hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést, s nekem meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.

— Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.

— De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a banditáét.

— Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepcében vagy most.

— Amilyet csak képzelni lehet.

— Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?

— Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé szerelmes.

— Bizony az különös volna.

— Mi volna oly különös?

— Ez az öregúr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetre méltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal, de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.

— Ördög és pokol! — kiálta fel dühösen Abellino kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe. — Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e nő elégült? Mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság, ez csalás!

— Meglehet barátom, hogy hazugság, hogy csalás — szólt Kecskerey hidegvérrel véve térdét két keze közé s hintázva magát egy szán alakú amerikai széken.

— Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel...

— Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset volna.

— Engem kijátszanak!

— Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öreg úr képes elnézni neje hűtlenségét, csakhogy téged örökségi igényeidtől megfosszon.

— De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatot nem tűrnek el törvényeink.

Kecskerey felkacagott.

— Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendében, igen furcsa konfúziók támadhatnának a családfák készítésében.

— De azt mégsem fognák megengedni, hogy egy nyomorult koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt férj oldala mellett idegen fickók becstelen szerelme által elrabolja a törvényes örökös előnyeit.

Ezen még nagyobbat kacagott Kecskerey.

— Amióta elváltunk, nagyon morális ember vált belőled. Ilyen idegen fickó magad is örömest lettél volna, még egy év előtt is.

— Tréfa à part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember vagyok; ördögi, pokoli cselszövénnyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni az, amitől rettegek, akkor főbelőhetem magamat. Nekem mindenáron kell tudnom valamit, ami Kárpáthynét a törvény előtt kompromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.

Kecskerey neheztelő arcot öltött.

— Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket nekem? Úgy nézek-e én ki, mint aki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én; csinálj amit akarsz. A télen itt fognak lakni Kárpáthyék. Tedd ami neked tetszik; vesztegesd meg cselédeiket, uszítsd rájok kreatúráidat, akik az asszonyt eltántorítsák, és azután rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére, s add a dolgot furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem kém, sem fizetett mefisztó, sem bérelt cicisbeo nem leszek.

Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit tegyen Abellino. Tiltakozott minden tanács kérés ellen, hanem azért iparkodott kimerítő feleletet adni.

Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek agyában keletkezni; vevé kalapját, és azzal barátságosan elbúcsúzott, kölcsönösen lovagias szavakat adva, hogy minél hamarább ismét látandják egymást.

Meg kellett történni...

Kárpáthyné megígérte barátnéjának, hogy férje beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat osztani fogja vele, mint osztotta Szentirmayné az övéit az agarászegylet gyűlése előtt.

Két kínos héten át mindig azon gyötörte lelkét, hogy minő okot találhasson, mely miatt ez ígéretétől meg legyen szabadulva. Egy sem volt elfogadható. Szerencsétlenségére oly egészséges volt, hogy nem is panaszkodhatott.

El kellett szánnia magát.

El kellett szánnia, hogy elmenjen azon férfinak házába, kit jobb volna oly messze kerülnie, hogy még egy csillagzaton se legyenek soha. Ki kellett állania azt a kínszenvedést, hogy lássa őt dicsősége, fénye tetőpontján mint ünnepelt hazafit, mint tekintélyt, kit nő és férfi egyaránt imád, kinek nevét még a gyermekek is emlegetik; oda kellett nyújtania szívét azon égető töviskorona elé, mely reá várt, ha e férfiúval és annak nejével szemtől szemben kell majd állania s tűrni, hallgatni belül vérező szívvel az édes, őszinte hízelgést, a gyöngéd kitüntetést, amivel azok majd elhalmozzák, és azalatt mosolygó arcot mutatni a világnak, hagyni vérezni a szívet, nem hagyni könnyezni a szemet, egy sóhajtól, egy pirulástól nem engedve magát meglepetni, hogy sejtelme, gyanúja ne legyen másnak arról, amit érez.

Óh, mennyivel nehezebb teher a szerelem, mint a gyűlölet, mennyivel nehezebb eltitkolni azt, mint emezt.

Amitől félt, amitől rettegett, megtörtént.

Flóra nem feledkezett el ígéretéről; már az ünnepély előtt két héttel írt barátnéjának figyelmeztetve őt, hogy egy hetet nála kell töltenie.

Tehát egy egész hetet tölteni a legfájdalmasabb kínok között, egy hetet keresztülszenvedni lemondás és elrejtett szenvedély fájdalmai között. Óh, milyen nagy bűnnek kell lenni a szerelemnek, hogy büntetése ilyen keserű!

Amely reggel Kárpáthyné megérkezett Szentirmára, aznap délután Marion kisasszony felpakoltatott, és útra készült.

Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.

— Átvonulok kőhalmi jószágocskámra, s iparkodom e néhány napot lehetőleg kellemessé tenni reám nézve.

— De hát miért megy el éppen az ünnepély elől?

— Kedves öcsém. Az ember sokszor tesz kérdéseket, amikre nem köszönné meg, ha feleletet kapna. Ez azok közé tartozik. Ez sokkal jobb lesz mind a hármunkra nézve, vagyis helyesebben mondva, mind a négyünkre nézve.

E negyedik alatt félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.

Rudolf nem kérdezősködött tovább, hanem látszott rajta, hogy restelli Marion eltávozását.

Flóra nagy örömmel fogadá barátnéját; őszinte, szép arcán félreismerhetlen volt a jókedv, midőn Fannyt karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves irányában — de egyéb semmi. Örömmel látta házánál szép szomszédnőjét, s rajta volt, hogy kényelméről gondoskodjék, de legkevésbé sem volt általa érdekelve.