Mór Jókai - Egy magyar nábob

Óh, kétségbeejtő, kétségbeejtő!

És ilyenkor látni maga mellett, ágyánál virrasztva ezt a két nőt, kik mindegyikének annyival tartozik, kik oly részvéttel ülnek ágya mellett, és kezeit kezeikbe tartják, és nem gondolnak arra, hogy ő e részvétet nem érdemli! Hogy vonnák vissza kezeiket, ha tudnák, minő gondolatok azok, miktől kezeinek lázas forrósága támad!

Milyen boldog volna most, ha soha nem tanulta volna e szenvedélyt megismerni, ha soha nem bocsátotta volna lelkét repülni elérhetlen vágyak után, ha a tisztes agg nőre hallgatott volna, és ülne most is otthon a csendes, nyugalmas mezei lakban, nem törődve mással, mint virágaival.

Mindennek vége, vége!

Sem előre, sem hátra menni nincs többé út.

Csak élni, élni, egyik nap a másik után, s valahányszor egy nap feljő, felsóhajtani: “Ismét új nap!”

Hát a férj, a jó öreg?

Kárpáthy csak most érzé, mennyire szereti az asszonyt! Tán ha meghal, túl nem bírta volna őt élni.

Minden órában tudósítani kellett hogyléte felől, s míg kétséges volt meggyógyulása, addig senkit el nem fogadott magánál. Néha megengedték neki az orvosok, hogy nejét meglátogassa, ilyenkor könnyes szemekkel állt meg a nehéz beteg ágyánál, megcsókolá kitett verítékes kezét, és sírt, mint a gyermek.

Végre túl volt a nő minden veszélyen. Szentirmayné elbúcsúzott, szívére kötve Kárpáthynak, hogy Fannyra ügyeltessen, korán ki ne hagyja menni a hidegre, orvosai rendeletét szigorúan megtartsa, s minden indulatoskodástól megőrizze; olvasni sokáig nem lesz neki szabad, s majd egy hét múlva, ha szép idő lesz, egy félórára kikocsizhatik, de akkor is melegen öltözzék, s több efféle, ahogy azt a nők legjobban szokták tudni.

Kárpáthy áldások közt bocsátá útra a kedves szomszédnőt, megígértetve vele, hogy minél előbb meg fogja őket ismét látogatni.

— A látogatás sora most már önökön van, egy hónap múlva úgy hiszem Fanny képes lesz azon ígéretet beváltani, miszerint férjem beiktatási ünnepélyén a háziasszonyi gondokat velem megosztandja. Egyébiránt nem tudja, hogy én most megyek, nem akartam egy búcsúzási jelenettel felizgatni; jó lesz, ha ön tudósítja eltávozásomról.

János úr kapott e megbízáson, s elébb megtudva Teréztől, ha Fanny ébren van-e, s nem lesz-e rá nézve alkalmatlan, szép lábujjhegyen besompolyodott hozzá, odalépett ágyához, fejét megsimogatta, kezét kezébe vette, és kérdezé: Hogy van?

— Igen jól — felelt a beteg, és iparkodott mosolyogni.

A mosoly rosszul sikerült, de jólesett János úrnak észrevenni a szándékot is.

— Szentirmayné üdvözöl, most távozott el.

Fanny nem szólt rá semmit. Csak kezét húzá végig homlokán, mintha el akarná onnan űzni a gondolatot, mely abban támadt.

Kárpáthy azt hivé, hogy az ő keze tán hűvösebb lesz e forró homlokon, s gyöngéden tapasztá azt oda.

Fanny megfogá mindkét kezével e kezet, s ajkaihoz voná azt.

Kárpáthy oly boldognak érzé magát e percben.

Félrefordult, hogy ne lássák szemeiben a könnyeket.

Fanny azt hivé, hogy el akar távozni, s még közelebb voná magához.

— Ne menjen ön el. Maradjon itt. Beszélgessünk.

Óh, ez nagyobb öröm volt, mint aminőt várni lehete. Neje óhajtja, hogy ő ott maradjon, hogy vele beszéljen! Ez angyali jóság!

— Lássa, már egészen magamhoz jöttem. Nemsokára fölkelhetek. Nem haragszik ön meg, ha valamit kérek öntül?

— Ezeret! ezeret! Ne is egyet! — kiálta örömmel János úr, hogy neje is fog tehát valamit kívánni.

— Lám, a betegek mindig azon törik a fejöket, hogy mivel lehetnének alkalmatlanok gondviselőiknek.

— Óh, kívánj bármit. Bizonyos lehetsz felőle, hogy rám nézve nem lehet nagyobb gyönyörűség, mint neked örömet szerezni.

— Ugyebár, elkészült Pesten önnek új kastélya?

— Kívánsz ott lakni talán? — sietett Kárpáthy megelőzve neje gondolatát. — Minden percben elfoglalhatod, s ha nem tetszik az, és szebbet óhajtasz, télen építtetek egy másikat, aláfűttetve, mint ahogy a moszkvai Kremlt építették.

— Köszönöm, meg leszek elégedve vele. Lássa, én már előre gondoltam magamban, minő új életet fogunk mi ott kezdeni.

— Igen; víg társaságokat fogunk körüled gyűjteni, fényes estélyeket...

— Nem úgy értettem. Komoly, jótékony célokra gondolok most. Óh, nekünk annyi kötelességünk van, miknek betöltését emberiség, közügyek, szenvedők várják tőlünk.

Szegény asszony! Hogy iparkodik szíve forrósága elől e hideg, magasztos eszmék közé menekülni.

— Ahogy kívánod. Teljék örömed a könnyek felszárításában. Légy boldog azon áldások által, miket a hála fog nevedre halmozni.

— Ezt tehát megígéri ön nekem?

— Boldog vagyok valamit kedvedre tehetni.

— Ne legyen ön oly engedékeny, mert ezáltal csak arra kényszerít, hogy még követelőbb legyek.

— Szólj, szólj. Bár vége-hossza ne volna kívánságaidnak. Hidd el, hogy csak akkor vagyok boldogtalan, midőn látom, hogy te semminek sem örülsz, mikor szomorú vagy, mikor semmit sem óhajtasz, akkor én igen-igen szerencsétlen vagyok.

— Jövő nyárra fördőkre szeretnék menni.

— Hová? Parancsolj, hol fogod magadat legjobban érezni.

Fanny gondolkozott. — Akárhová! Csak messze, messze innen! El a szomszédságból, ahol Szentirmayék laknak, és sohasem jönni többé vissza.

— Mehádia úgy hiszem legkedvesebb hely lesz. (Legtávolabb — gondolá magában.)

— Még ma előre lefoglalom számodra a legszebb szállást jövő nyárra, az valóban igen kedves hely.

— Azután még egyet.

Kárpáthy alig bírt magával az öröm miatt.

— De ez nagyobb és nehezebb kívánat a többinél.

— Annál kedvesebb; mit kívánsz?

— Azt szeretném, ha ön mindenüvé velem jönne, és együtt volna velem, és sohasem hagyna el.

Ah, ez több volt, mint amennyit emberi szívvel meg lehet bírni! A bohó öregember térdre esett neje ágya mellett, s annak kezét csókjaival, könnyeivel halmozá el.

— Mivel érdemlem én ez örömöt, e jóságot, tetőled?

Az asszony szomorúan mosolygott, és sokáig, sokáig nem bocsátá el férje kezét kezéből. Kárpáthy a nap felét ott tölté ágya mellett, nyájas fecsegés között hallgatva a kedves beteg apró kívánatait, s boldog volt, hogy ő nyújthatá neki az orvosságot.

— Mi ez? — kérdezé magában Teréz, ki figyelemmel kísérte a jelenetet, és kezdé sejteni, hogy mi az.

Néhány nap múlva már szabad volt Fannynak felkelni ágyából, akkor is férje vállára támaszkodva sétált végig a szobákon; napról napra megtért egészsége, felüdült, magához tért. És azután egész napokat férje közelében tölte, hímzését, olvasmányát az ő szobájába vitte; behítta magához, midőn zongorázott, együtt kocsikázott vele, sohasem hagyta el. Nem vágyott semmi társaság után. Cselédjeinek utasításul adá, hogy ha a régi látogatók keresik, mondják nekik, hogy rosszul érzi magát, és azalatt ott benn ült férjénél, és kényszeríté magát őt boldogítani, örömmel elhalmozni. Mi ez? Ez nem annyit tesz, mint tettetni a szerelmet , ennek neve: szeretni kötelességből .

Még Terézzel is keveset foglalkozott ez idő alatt. A jó rokon rövid időn búcsút is vett a háztól; Fanny könny nélkül, panasz nélkül vált el tőle. De lelkébe látott Teréz. Midőn megcsókolá néma ajkát, s aztán kocsira ült, önkénytelenül sóhajta föl magában:

“Szegény leány !”