Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Amilyen nagy veszteség a társaságra nézve, hogy nagysád nem táncol, éppoly nagy nyereség ez nekem, ki szintén nem táncolok — monda a bajnok impertinens hízelgéssel, s bizalmasan helyet foglalt Kárpáthyné mellett, s frakkját kétfelé csapta, és egyik lábát a kezébe vette. — Nem fog terhére lenni nagysádnak, ha egy kevéssé fecsegünk?

— Jó hallgató vagyok.

— E napokban egy örömhír villanyozta fel a fővárosunkat, mely mindenkit boldoggá tett, aki hallá.

— És az?

— És ez, hogy nagysád a jövő telet fővárosunkban fogja tölteni.

— Még nem bizonyos.

— E szó kétségbeejt. Kárpáthy barátom oly udvariatlan férj volna, hogy nem sietne teljesítni neje óhajtását?

— Én nem mondtam senkinek, hogy én óhajtok Pesten lakni.

(Az asszony titkolózik — gondolá Kecskerey —, hisz pesti palotájukat egészen ott-lakáshoz alkalmazzák. Mindjárt kitudjuk.)

— Pedig e télen igen érdekessé fognak válni a pesti szalonok, igen elegáns kört fogunk ott alakítani. Feljönnek Szépkyesdiék, ott lesz Gergely gróf anyjával együtt, az ifjú Darvay Jenő, a szabadelvű párt bálványa, a deli Csendey Rezső és a zseniális kalandhős Kiss Miska...

Fanny egykedvűen játszott legyezőjével, egyik sem érdekelte őt ezek közül. (Ezeket mint tudhatja előre, hogy ott lesznek, nem meglepetés rá nézve. Mondjunk neki valakit, akiről még magunk sem tudjuk, hogy feljön-e.)

— Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ünnepelt barátunk Rudolf is odafenn fogja tölteni a telet szép nejével.

Hah! Meglátszott a hatás? El bírta-e titkolni a szúrás fájdalmát, amit e percben érzett? Nem, nem árulta el magát. Csak annyit mondott:

— Én nem hiszem, hogy mi Pestre menjünk.

Azzal fölkelt helyéből, a táncnak vége volt, az odasiető Flóra karjára ölté barátnéját, és sétálni indultak a teremben.

Kecskerey úr kedélyesen hintázta magát a pamlagon, és okoskodott.

(— Miért volt oly nehéz lélegzete, midőn azt mondá: “Én nem hiszem, hogy Pestre menjünk.”)

Kecskerey úr megragadá az alkalmat, midőn Rudolfhoz közel juthatott, s karjába ölté karját, s mint akik legjobb barátok, sétált vele kar-karban alá s fel a pompás gyülekezetben.

Jónak látjuk emlékezetbe hozni, miszerint Kecskerey úr a legfigyelemreméltóbb renoméval bíró egyéniségnek tartatott a magasabb körökben, s vele bárminemű viszonyban állani mindig convenant állapotnak tartaték.

(Zárjel között bocsánatot kell kérnem e tömérdek idegen műszóért, de nincs elég bátorságom a purizmust annyira vinni, hogy a szalonzsargon számára magyar műszavakat szabdaljak; bízom ezt műértőbb tollakra.)

A derék lovag (Kecskerey úr) éppen egy csillár alá vezette Rudolfot, már nem tudom, azért-e, hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal delnő, a bál királynéi karöltve sétáltak el előttük; milyen szép volt mind a kettő! Midőn egymásra mosolyogtak, az embernek önkénytelen az jutott eszébe, hogy mi szükség egyik napnak a másikra világítani?

— Minő két asszony! — szólt Kecskerey elragadtatással. — Kinek adná most Erisz almáját a nyomorult mitológiai Páris, ha e két istennő közül kellene választania? És ők karöltve járnak. Igazi belle alliance! Nem, rosszul mondtam, rút, affreuse alliance! Hisz külön is meghódíthatnák a világot; mi szükség nekik szövetkezniök; barátom, óvlak e veszélyes szövetségtől. Kárpáthyné gyönyörű hölgy.

— Nőm szebb... — felelt rá édes önelégültséggel Rudolf.

— Imádlak e szavadért, Rudolf. Te gyöngye a férfiaknak! Valóban nőd egy angyal. Kárpáthyné elenyészik mellette. Ő különben sem az a szépség, ami szellemdús férfiakat érdekelhet; nagyon is érzéki.

— Nono; én nem kívánom, hogy nőm kedveért őt rágalmazd, sőt elismerem, hogy Kárpáthyné is igen szép asszony, s lehetnek ízlések, melyek szerint ő szépség eszménye.

— Valóban; például szegény Abellino aligha engedte volna egy időben elvitatni, hogy Heléna vagy Ninon de Lenclos óta születhetett nálánál szebb nő a világra. Egészen bolond lett miatta. Ruinálta is érte magát. Elköltötte rá vagy hatvanezer forintját.

— Hogyan érted azt? — szólt megütközve Rudolf.

Kecskerey kedélyesen felkacagott.

— Ma foi, ez naiv kérdés tőled Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy szokás fiatal hölgyekre elkölteni valamit.

— De azt is tudom, ami Abellinóval történt, midőn hatszáz forintot játszott valahogy a leány kezébe, s ez azt oly modorban vágta arcához, mely testvérek között is felér három pofoncsapással. Erre jól emlékezem, mert párbaj lett belőle, s Abellino ellenének én voltam a segédje.

— Ah ça, ez igaz. Hanem tudod, az akárhányszor megtörténik, hogy rongyos öt-hatszáz forintot az ajándékozó szeme közé vág valaki, amit azután hatvanezer forinttal nem tesz. Ezt nem azért mondom, mintha Kárpáthynénak akarnék ártani vele, mert hiszen semmi sem történt közöttük. Igaz ugyan, hogy ő már ráállt az ajánlatra, s édesanyjának, a derék Mayernénak meg is ígérte, hogy Abellino szavait, értsd hatvanezer forintját, meghallgatja, amidőn a szerencsés véletlen azt az ötletet súgja az öreg Jankónak, hogy kérje nőül a leányt, amit ő kétségtelenül öccse iránti bosszúból meg is tett, s a leány tudott választani a két ajánlat között, s az övét fogadta el. Hanem ezzel én világért sem akarok semmi rosszat mondani felőle; ő egy feddhetlen állású delnő, csakhogy azért éppen nem látom át, hogy miért ne próbálhatna nála egyikünk-másikunk szerencsét.

Rudolfhoz e percben több ismerősök érkeztek, kikhez csatlakozva elvált Kecskereytől. De e perctől fogva valami szokatlan kedélyborongás látszott meg arcán, s valahányszor nejével találkozott, ki szüntelen Kárpáthynéval társalgott, mindig valami kellemetlen érzés futotta végig lelkét. Mindig arra gondolt:

— Ezt az asszonyt már hatvanezer forintért meg lehetett volna venni.

És azután elgondolta magában, hogy most Kecskerey ez estve legalább ötven ember előtt el fogja mondani ugyanezen szép hírt; egy óra alatt az egész társaság fogja tudni, s látni fogják az ő nejét együtt sétálni azon asszonnyal, vele beszélgetni, suttogni, bizalmasan lenni.

Mit gondolt ő Kárpáthynéval! Miatta lehetett mégegyszer oly szép, mint volt, de gondolt arra, hogy árnyékot fog vetni nejére, az ő imádott, bálványozott nejére; és e gondolat felháborította.

Miért is engedte meg neki, hogy e nővel ismeretséget kössön? Flóra olyan jószívű, szánalomból magához akarta emelni ez asszonyt, s nem gondolt reá, hogy azon emlékekkel, mik annak múltjához vannak ragadva, magát fogja elszennyezni.

Ismerte ugyan Kecskerey szokását, hogy az szeret kíméletlenül rágalmazni, de azt is tudta, hogy ez mindenért, amit mondott, helytáll. Ami rosszat valakiről beszél, az sohasem hazudság, ő álhíreket nem költ, hanem kitudja a legmélyebben elhallgatott titkos gyalázatát mindenkinek.

Alig várta, hogy a táncvigalomnak vége legyen, ami meg is történt mindjárt éjfél után, amikor egypár jól berúgott nemes atyafinak eszébe jutott kirugtatni a középre s eljárni a kállai kettőst, melyre a finnyásabb delnők mindjárt elvonultak a táncteremből; lassankint minden hölgy eltávozott, s csak a vidám fiatalság maradt még ott a zenészekkel, kivigadni magát kivilágos kivirradtig.

Rudolf sietett nejét felkeresni. Cselédjei mondák, hogy már hálószobájába távozott. Bekocogtatott, s szavát hallatva, bebocsáttaték.