Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.

— Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthynévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.

— Engem? Könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? — ismétlé Flóra láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat voníta. — Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan énirántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.

— S ha én is annak tartanálak?

Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.

— Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?

— Komolyan.

Flóra egy percig gondolkozott, azután határozottan mondta:

— Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge — még irányodban sem vagyok gyönge.

Azzal a csengettyű zsinórjához lépett, s azt háromszor hevesen megrántá.

A szobaleány bejött.

— Netti, ön idebenn fog nálam aludni.

Rudolf csodálkozva tekinte nejére.

— Ez számkivetés?

— Az.

— Soká fog tartani?

— Mindaddig, amíg ön e szavát vissza nem vonja.

Rudolf mosolyogva csókolt kezet, és szobájába távozott.

Hallá, mint záratott be belül neje hálószobája, s magában szidta az egész Kárpáthy-atyafiságot, amely oka ennek a rossz mulatságnak.

Kedvetlenül feküdt le. De sokáig nem tudott elaludni.

Az a gondolat, hogy ő most egy könnyeden kimondott szó miatt egyedül hánykódik hűs fekhelyén, míg két ajtónyi távolra tőle a legszebb, a legkedvesebb nő szerelme által lehetne boldog, még tűrhetlenebbé tette magányát.

Sokszor már azt a gondolatot sugdosta fülébe a szerelmi gyávaság, hogy visszatérjen bocsánatot kérve, és elismerje, s keze írását adja róla, hogy a nők a legerősebb lények a világon, s nem is volt, nem is lesz soha gyönge, könnyelmű asszony — de mégis visszatartá a férfiúi önérzet.

Ily hamar nem volt szabad megadnia magát.

Meg kell mutatni, hogy ha nejének van elég ereje lemondani, az övé sem kevesebb.

Holnap bizonyosan ő lesz az első, aki megtöri a kontumáciát.

Hasonló esetek a legszeretőbb, a legkedélyesebb házastársak életében is fordulnak elő, s mondhatjuk, hogy ezek által egyik sem lesz okosabb.

Ily erős gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt hozzá, hogy álmában mindig Kárpáthynéval találkozott, egyre őróla álmodott, látta, beszélt, sétált és táncolt vele... Hogy szidta magában, mikor felébredt!

Pedig ki tudja, nem az ábrándozó nő téveteg lelke volt-e az, mely őt álmában fölkereste, hogy vele beszéljen, hogy őt körüllengje, hogy elmondja neki: “Te engemet gyűlölsz, megvetsz, haragszol rám, pedig én téged oly régen és oly nagyon szeretlek!”

Másnap csak ebédnél, számos társaság előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arcán semmi nyoma a neheztelésnek, oly hódító, oly bájoló volt, mint egyébkor, férje irányában kifogyhatlan szívesség, előzékenység.

(“Tudtam, hogy kialussza haragját!” — gondolá magában Rudolf, és titkosan mosolygott.)

Midőn a vendégek eloszlottak, késő estve, ők ismét kettecskén maradtak.

Mennyi gyöngédség van ebben a szóban “kettecskén”. Alig hiszem, hogy más nyelvben vissza lehessen azt adni, amit a magyar e szóval kifejez “kettecskén”; ott van abban, az átadó szerelem, az egyetértő édes szövetség, a bizalmas órák örömei, a világtól elkerített paradicsom gyönyörűsége, a gondtalan nyugalmas önfeledés, az enyelgő tréfa, minden, minden ezen szóban “kettecskén”.

A nő még szebb, még kedvesebb volt, mint valaha. Soha annyi elmésség, gyöngéd hízelgés nem hangzott ajkairól, mint ez órában, s ami többet ért ez ajkakról, mint gyöngédség és hízelgés, soha oly szenvedélyesen forrók nem voltak csókjai, soha annyi ittas öröm nem sugárzott szemeiből; soha-soha nem volt ily szép.

Rudolf háladatosan gondolt a német példabeszédre, mely szerint szeretőknek civódni kell, akkor annál jobban fogják szeretni egymást.

Azt hivé, hogy teljes mértékben élvezi a tegnap megkezdett harc győzedelmét, s nagylelkű volt, és ez édes órában nem akarta azt nejének előhozni.

Midőn végre ittas volt az örömtől, s kezeit összefonva tartá Flóra körül, mintha örökké ott akarná őt tartani, a szép hölgy szelíden kifejlék karjaiból, s odahajolva vállára, fülébe súgá:

— Mármost édes Rudolf, isten veled! Kívánjunk egymásnak jó éjt!

Rudolf elbámult.

— Látod, nem vagyok oly könnyelmű, mint gondolod, nem vagyok gyönge, még irányodban sem, pedig szeretlek, és nem tiltja senki, hogy szeresselek.

Ezzel csókot vetett feléje kezével hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordul kettőt a kulcs.

Ez már mégis több volt, mint elég arra, hogy az ember boszonkodjék.

Rudolf legalábbis tíz gombot leszaggatott öltönyéről lefekvéshez készültében, s bosszújában elővette Hugo Grotiust, olvasott belőle éjfél utánig, akkor földhöz vágta Hugo Grotiust, mert egy betűt sem értett abból, amit olvasott. Egészen másutt járt az esze.

Ez másnap sajátszerű változatokkal ismét így folyt.

A hölgy kifogyhatatlan volt szeretetreméltóságban. Mint egy csábító szirén hálózá körül férjét bűvös-bájos hízelgéssel; maga volt a jóság, szelídség irányában; minden keggyel elhalmozá, amit egy nőtül kedvesen vehetni — egész a hálószoba ajtajáig. Az ismét bezáródott előtte.

Ez az elképzelhető legkegyetlenebb kínzás, amit emberen el lehet követni. Ehhez a kis menyecskéhez képest egy Caligula, egy Néró valóságos filantróp!

— Dehát meddig fog e vesztegzár tartani? — kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.

— Mindaddig, míg ön vissza nem vonja megalázó véleményét a nők felől.

Hisz az egy szóval megtörténhetnék. — De azon egy szó drága a férfibüszkeségnek. A hölgyjárom kedves lehet az igazi férfi előtt, s ha neki úgy tetszik, ha önkényt teheti, miért ne hajtaná meg előtte nyakát, miért ne hódolna a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb zsarnokság előtt, de kényszerítve, meggyőzve nem, nem, soha!

Ezt a szót, a kegyelemkérés, a meghódolás ezen szavát csak akkor mondaná ki, ha már minden veszve volna.

De nem. Azért is ő fogja kényszeríteni nejét a meghódolásra. Ezeken a magános álmatlan éjszakákon elég ideje volt a tervet kifőzni magában.

El fog távozni hazulról egy hétre. Nem mondja meg nejének, hogy hová.

Kárpáthyék most nagykunmadarasi kastélyukban vannak. E hetet ott fogja tölteni.

Lehetetlen, hogy a fiatal nő szívesen ne lássa, udvarolni fog neki. A sikertől nincs oka félni. Makacsabb női kedélyeken is diadalmaskodott ő már, ha feltette magában, hogy győznie kell. Az öreg Kárpáthy nem törődik az egésszel; ő örül neki, ha neje jól mulat. Nem kell hozzá nagy bűvészet, hogy az élvezetsóvár nő kegyének valami jelével megajándékozza. Többre azután nincs szüksége.

Csak egyszer valami bizonyítványa legyen kezében e nő gyöngesége felől, hogy azt megmutathassa nejének, s elmondhassa neki: “Lásd, ez azon nő, akinek erényeért jótállottál, akiért képes voltál férjedre neheztelni, őt szívedtől, a legnagyobb örömtől, amit Isten benned adott neki, visszatiltani. Íme csak egy szó, csak egy tekintet kellene még, és azon nő, kinek szívedet ajándékoztad, férjed intésének ellenére, képes volna elrabolni tőled férjed szívét. Ugye, hogy gyönge a nő?”