Szikszai Tamás - A Föld felett

– Tudod, mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat – szólalt meg a holoképen egy alacsony, ősz öregember. – Azt, hogy ilyen sok évet, rengeteg társadalmat és megszámlálhatatlan változást megéltünk, igen kevesen mondhatják el magukról. És lám, mi itt állunk egymással szemben, évszázadokkal a hátunk mögött. Mindig is érdekelt – sóhajtott –, te ezt hogy éled meg? Hogy tudod kezelni a sok szenvedést, amit végignéztél és okoztál? Miért teremtettél ilyen szörnyű világot? – nézett szomorú tekintettel mélyen a Kormányzó szemébe.

– Egy-két dolgot tisztázzunk, mielőtt belemennénk bármilyen beszélgetésbe! – válaszolta Greenfield. – Ha már ilyen arcátlanul betörtél ebbe a titkos kommunikációs csatornába, pláne, hogy kérdés nélkül letegeztél, elvárnám, hogy bemutatkozz. Gondolom, nem nagy kérés – dőlt izgatottan előre trónján.

– Nem, persze – válaszolta az öreg. – Ne haragudj, csak tudod az évek és a sok test elfeledtették velem, hogy nem ismersz fel. Én vagyok az, Nelson. Talán ez a név még jelent valamit neked.

– Nelson Pitt? – kerekedtek ki szemei.

– Igen, régi barátom.

– Barátom? Úgy emlékszem, haragban váltunk el. – Az asztalból egy szivar emelkedett ki.

– Ha jól emlékszem, bár elég régen történt, megölettelek – jegyezte meg, nyugodtan elvette a dohányterméket és rágyújtott.

– Nem végeztek elég alapos munkát az embereid – közölte, és egy idős emberhez méltóan mosolygott egy kicsit. – Itt vagyok és a segítségedet kérem.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Greenfield haragosan.

– Amikor felrobbantották az autómat, egy darabja az agyamnak épen maradt. Pont az a rész, amelyik a lelket tartja a testben. A tetememet nem találtad meg, mivel a hozzám hű alkalmazottaid azonnal az én személyes és előtted ismeretlen laboromba vitték. Szerencsémre sikerült egy új testbe áthelyezni a megmaradt darabját az agyamnak, és hozzákötni a lelkem. Sok mindent elvesztettem, rengeteg tanult dolgot és tudást, egyvalamire viszont tisztán és élesen emlékeztem, hogy Edward Greenfieldet meg kell állítsam! Merényletek, szabotázsakciók, beépített emberek semmit sem értek. A Cég túl erős, és ehhez sajnos gratulálnom kell. De ez a Cég gonosz! Ezt neked is látnod kéne.

– Te állsz a lázadások mögött? – kérdezte a Kormányzó egyre idegesebben. – Tőled többet vártam volna – szívott mélyet a szivarjába. – De visszatérve az első kérdésedre, hogy miként tudom elviselni a halhatatlanságot: hát hallgasd és megértheted, hogy a Cégem nem rossz, hanem áldás az emberiségnek! – Lábait keresztbe rakta és nekilátott a magyarázatnak.

– Eleinte az élelmiszeriparban éreztem meg a hatalom kellemes, óvó karokkal átölelő forró csókját. Akkoriban igen kemény és nehéz munka mellett elkezdtük rászoktatni az embereket a mi ételünkre. Szerencsénkre az a régi, megbukott társadalom nem foglalkozott a cselekedeteinek következményével: ez esetben a polgárok egészségével. Az eredménye ennek az lett, hogy rövid, de aktív életet kellett élnie az embereknek, és számos betegség is jó szolgálatot tett ahhoz – sóhajtott egyet –, hogy a populációt valamilyen szinten kontrollálni tudják. Mi meg csak adtuk el a szar kajánkat. Most, hogy én ülök itt, az étel táplál, a gyógyszerek gyógyítanak, hogy az emberek hosszabb, tartalmas, termelő életet élhessenek. Igaz, mindent tőlem vásárolnak, de kész szerencse, hogy ennek az aprócska fekete foltnak ők örülnek és imádják. Én vagyok a történelem legnagyobb embere! Az elején te is ott voltál mellettünk, és talán most is itt lehetnél.

– A gyógyszereidtől függők, a Cég szeretete manipuláció! Hazugságban élnek! Semmi mást nem csinálnak, csak dolgoznak a Cégnek, hogy a kemény munkáért megérdemelt jussukból vásárolhassanak tőle. Tenyésztett szolgák! Ez az, amit teremtettél, a történelem eddigi legkorlátoltabb világa – üvöltött idegesen az eddig nyugodt, arcán jól láthatóan az élettől megfáradt ember.

– Hidd el, eleinte megpróbáltam jó életet nyújtani a népnek, de hálátlanok voltak! A tömeg az mindig hálátlan, ezt jegyezd meg! – Némi undor ült ki arcára. – Akármit csinálsz vele, lesz olyan, aki elindít egy lavinát és hisztis, bőgő csecsemőkké alakítja a többit. Csak forr a vérük, szokták mondani. – Felkelt a trónról és járkálni kezdett. – A vérükben van, mi? Hát nem! – mordult az öreg felé. – Én rájöttem, hol van. Ott voltál te is, amikor felfedezték. A lélek. Az a kulcsa az emberi viselkedésnek és évszázadok óta a kezemben van a szonda, amivel beleláthatok. Kísérletezni kezdtem, hogyan lehet ezt a mindennek ellentmondó valamit kiszedni és megszüntetni. Rájöttem, hogy nem lehet. Hogy az a jó ku… – harapta el a végét, és szivarját földre dobva eltaposta.

Egy kis takarító robot jelent meg, ami azonnal feltisztította a maradványait, pedig őszintén elítélte a szemetelést.

– Gondolhatod, mennyire ideges voltam…

– Elhiszem, mert most is vörösen izzik a lelked képe – szólt már-már nyugodt hangon Nelson.

– Ó, igen, a lélekrajz. Az volt a legmegfelelőbb eszköz az akadályokra. Mindenkit megfigyeltem vele – dicsekedett Edward.

– Hogyan tudtál egyszerre ennyi embert vizsgálni?

– Remek kérdés érkezett a néhai tudóstól. Nem hiába dolgoztál te nekem – lépett közvetlen közel a holoképhez. – Emlékszel még Amandára? Ó, a szépséges Amanda! Milyen gyönyörű is volt! – Felnézett, és egy pillanatra elrévedt valamin. – Merre voltál te a korlátlan fantázia világában?

– Arra gondolsz, amikor az okosszemüvegeket beleültettétek az emberek szemébe? – kérdezte némi megvetéssel a hangjában.

– Pontosan arra gondolok. Rájuk kötöttem Amandát. A szent felvigyázót, aki minden egyes polgár gondolatát figyelte, és segített kiszínezni a szürke életüket. Ha valaki csúnya volt, szépnek láthatták, olyanra formálhatták a környezetüket, amilyenre a fantáziájuk korlátai engedték. Egy üres szobában ülve is millió csillag között utazhattak.

– Ez mind csak illúzió volt! – vágott közbe Nelson.

– Igen – nézett elgondolkodva az ősz öregre Greenfield. – Vagyis mégsem. Hiszen abban éltek, úgy láttak mindent, ahogy akarták, és ettől kezdve nem volt másképp. Tehát a valóság az ő valóságuk volt, még ha megfoghatóan nem is létezett. – Gorombább hangnemben folytatta. – De elkezdtek úgy gondolkodni, ahogy te.

– „Ez csak illúzió!”, „Akarjuk a valóságot!”, „Elég volt az agymosásból!” – üvöltötték egyre többen és megjelentek a bőgő csecsemők, mint ahogy a kutyák ugatnak az utcában. Az egyik rázendít és vége, senki sem alszik. Feltörték Amandát. Az én Amandámat! – Szúrós tekintettel nézett Nelson szemébe. – Van egy olyan érzésem, hogy a te piszkos kis kezed is benne volt. Igazam van? – húzta összébb szemöldökét.

Az öreg csak némán állt és nem válaszolt.

– Hallgatás – folytatta Greenfield – beleegyezés. Hát persze, ki más lett volna képes ilyen gaztettre, csakis te!

– Amandán keresztül szétszórtuk az igénket, hogy felszabadítsuk az embereket. Ahogy te fogalmaztál: felsírtak a csecsemők. Senki sem érdemli meg, hogy egy életet illúzióban éljen le.

– Miért – harsant fel Greenfield –, a valóság jobban tetszett nekik? Amikor leállítottam Amandát, megtébolyodott a világ. Te őrjítetted meg és én csillapítottam le őket. Felélesztettem a rendszert, csak most sokkal biztonságosabb lett, és Amanda most már az emberek lelkét célozza meg. Azóta figyelem, milyen színben tündökölnek a lélekrajzok. Többnyire már csak szürkék. Ó, de csodás szín is az!