Szikszai Tamás - A Föld felett

– Mire gondolsz? – kérdezte Winston.

– Arra, hogy már rég lebuktunk, tudják, hogy itt vagyunk, csak van egy ilyen korrektség a rendszerben, mivel sokat tettünk érte az Európán, ezért a büntetésünk előtt kaptunk egy estét, hogy jól érezzük magunkat. Tudod, olyan utolsó vacsora jellegű dologra gondolok.

– Azért ez jó nagy marhaságnak hangzik – mondta Winston.

– Én is úgy vélem – értett egyet Gáben és felcsillantak a szemei.

– Lám-lám, ott jön a két legszebb teremtés a világon! A nő és a finom ital, amelyet nekünk hoz.

Gábenből alkalomadtán érthetetlen módon tört elő az úriember. Ilyenkor igyekezett megválogatni szavait, kivételesen odafigyelt a másikra, ráadásul a mozdulataiban is a kifinomultság jeleit lehetett fellelni. Ezek a dolgok inkább ösztönösek voltak nála, mint tudatos magaviselet. Amikor a lány a megfelelő közelségbe ért hozzájuk, udvariasan felkelt és egy széket húzott ki az asztal alól, hogy az kényelmesen foglaljon helyet közöttük. A pincérnő vette a lapot.

– A nevét legyen szíves! – szólt hozzá Gáben.

– Fanni vagyok, de önök úgy szólíthatnak, ahogy kedvük tartja.

– Nagyon szép neve van, azt hiszem, megtartjuk – mondta Gáben egy szelíd mosoly kíséretében, aminek a hatása nem maradt el.

Egy hosszú, zavarba ejtő pillantást kapott el a lány arcán.

– Tegeződhetnénk? Tudja, nem szeretem a formális, távolságtartó magázódást – jegyezte meg Gáben.

– Az nagyon jó lenne – válaszolta, és hófehér bőre kezdett árnyalataiban az ősi szovjet zászlóra hasonlítani.

Szokták mondani: „majd ha piros hó esik”. Ez esetben Fanni lett a piros hó.

– Megmondod nekünk – csapott le Winston közönyös hidegséggel a tinédzser-forróságra –, hogy mi ez a nagy felhajtás körülöttünk?

Gáben szúrós tekintetébe szaladtak szemei, aki erre a „mentsük ki magunkat, amíg lehet” taktikával próbálta terelni a témát.

– Bocsásd meg neki, hogy ennyire tolakodó! – érkezett a terelés. – Elég feszült…

– Az eljegyzés miatt van – vágott szavába Fanni. – Tudjuk.

– Hogyan? – kerekedtek ki Winston szemei.

A lány válaszolni akart, de Gáben megérintette kezét, ettől ismét zavarba jött.

– Hagyd csak, nem fontos – tette hozzá.

– Nincs ebben semmi titkolnivaló – mondta Fanni, és mielőtt folytatta volna, húzott egy nagyot italából „a jó katona sem megy bevetésre fegyvertelenül” elv alapján. – A ruhaboltos, akivel üzleti kapcsolatban vagyunk, jelezte, hogy két nagyon fontos ügyfele érkezik hozzánk. Elküldött minden tudnivalót veletek kapcsolatban, hogy a legjobb szolgáltatást kapjátok. Innen tudom azt is, hogy nősülni készülsz – mutatott Winston felé.

– És te is csak egy szolgáltatás vagy most, nem? – kérdezte Winston kimérten.

– Nem, én nem… – kezdett volna dadogni, de Gáben egy lágy mozdulattal megsimogatta vállát és ezzel teljesen kivégezte.

– Nincs bennünk semmi különleges – mondta Gáben. – Mi is csak emberek vagyunk, mint te meg az a sok idióta, aki itt ízléstelenül feszeng a táncparketten.

Emlékszünk még Bunkóra, nagyon jó jelmeze van…

Fanni egy kicsit elpityeredett, amolyan esetlen, kislányos stílusban. Nem, nem bömbölt, mint egy szorulásos víziló, aki azt hiszi, ha egyre hangosabban üvölt, akkor sikerülni fog neki, s közben nem is sejti, hogy a szorulás decibellel nem oldható fel. Gáben Winstonra, Winston Gábenre nézett. Az egyik értetlenül – ez volt Winston –, a másik haragosan; tippelhettek, melyikük!

A jelenet nem keltett feltűnést a pörgő éjszakai bár életében. Akadtak itt ennél sokkal nagyobb drámák is, mint amikor megjelent a félkezű Hopkins kapitány és biztonsági okokból levetették vele kampós kezét. Nem tudhatták, hogy a tengerészt különös érzelmek fűzik a hegyes fémtárgyhoz. Vagy emlékezzünk vissza arra, amikor a nagy Jurgenson kikapott pókerben! A nyerteseket azóta is keresik, az épület renoválást igényelt, és a hatóságoknak igen kemény munkájukba – nem mellékesen pedig sok-sok törött csontba – tellett befogni a megveszett vadat. Jurgenson csalásra hivatkozott.

A lány kifakadása egyedül Winstonra volt hatással, akiben atyai ösztönei felszínre kerültek és nagyon sajnálta, hogy akaratán kívül, de mégis megbántotta ezt a kedves, gyönyörű lányt.

– Én nem akartam – szólt hozzá, és egy törlőkendőt nyújtott feléje.

– Köszönöm – mondta Fanni és letörölgette könnyeit. – Semmi baj, csak tudjátok még nem találkoztam holdiakkal. Azok vagytok, igaz? – kérdezte nagy érdeklődéssel és szipogott, de csak olyan aranyosan, mint egy kismacska nátha idején.

– Hát persze! – jött a gyors válasz Gábentől. – Ez a tény ne okozzon kellemetlenséget neked, jól van? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebb hangnemben, ami meglepően jól sikerült.

– Ha megbocsátotok, rendbe szedem magam a mosdóban és jövök – mondta Fanni, és választ sem várva indult is.

– Csak nyugodtan – szólt Winston.

Gáben szépen végigmérte a lányt és kaján mosollyal jelezte, hogy bizony szándékai vannak ezzel a szépséggel. Hogy milyen szándékai, én azt nem tudhatom. Amikor kellő távolságba ért, a két barát egymásra nézett és szinte egyszerre vonták kérdőre a másikat:

– Te normális vagy?

– Nem csináltam semmit! – mondta végül Winston. – Érdeklődtem, ennyi. Honnan tudhattam volna, hogy ennyitől kiakad szegény? Lehet, nem kéne enyelegned itt vele és nem történt volna meg ez az egész és lenne kézzelfogható információnk arról, hogy mégis mi történik velünk.

– Nem egyértelmű? – kérdezte Gáben. – A lány fél tőlünk. Szerintem ez a holdi-dolog nagyon felkavarta. Te tudod, mi van a Holdon?

– Gőzöm sincs, de nem örülök neki, hogy minket odakötnek. Feltűnő!

– Lehet, éppen ez a szerencsénk. Azt hiszik, hogy a Holdról jöttünk, ami végül is nem is téves, csak mi egy kicsit messzebbi bolygó mellől. Ha kellően feltűnőek vagyunk, nem keltünk gyanút senkiben, hogy igazából bujkálnunk kéne. Te mondtad, hogy cselekedjünk úgy, ahogy a boltosnak hazudtuk! Kapcsolj ki, és ugorj fejest az éjszaka kavargó tengerébe!

– Ez szép volt – mondta Winston.

– Micsoda? – lepődött meg Gáben.

– Hát ez a tengeres hasonlat. Elég szokatlan tőled – felelte és röhögött egyet, majd egy szivart felkapva meggyújtotta azt.

–Ja, hogy az… – ismerte fel Gáben a dicséretet. – Gyakorlom a szerepem, hogy lenyűgözhessem a lányt.

– Menni fog, ne aggódj! Már így is eléggé rád kattant.

Winston ezek után hagyta barátját, hogy azzal foglalkozzon, amit a világon a legjobban szeretett: a nővel. Visszaemlékezett, hogy az Európán is egy fáradságos munkanap után ők jelentették neki a megváltó nyugalmat, az érzést, hogy nemcsak haldoklik az idő lassú és könyörtelen múlásával, hanem él is. Él és virul, mint egy burjánzó esőerdő, amit még nem mocskolt be az emberiség koszos lába, amit még nem taposott le ez a súlyos létforma, mint egy 46-os Martens-bakancs a friss pázsit felfelé álló fűszálait.

Gábenék láthatóan vidáman ittak, röhögcséltek. Néha táncra perdültek s közben kedves, jól eltalált bókokkal bombázták a másik érzelmi védőhálóját. Közben Winston is társaságra lelt és sikeresen maradt a szerepében. Kapott bölcsebbnél-ostobább tanácsot a házasélet szörnyű vagy éppen gyönyörű mivoltáról. Volt, aki úgy akarta lebeszélni, hogy ez a nő biztos csak a pénzére hajt egy ócska színdarabot játszva A szerető feleség és a gazdag férj című operettben. Mások pedig úgy beszéltek róla, mint a belőtt hippi a heroin okozta mámorról. Hát az valami csodálatos érzés, amikor mindened megvan, és a teljességben a gravitációtól mentesen lebegsz. Elhagyod ezt az univerzumot, és kettesben mentitek meg a világot.