Szikszai Tamás - A Föld felett

Történt egyszer – na jó, elég sokszor, igazából szinte mindig –, hogy egy nagyhatalomnak ellenségei akadtak, és kisebb-nagyobb nehézséget okoztak ezzel annak. A Jövő PTT esetében ez egy, a számukra ismeretlen szervezet volt, amely mindenáron megpróbálta elvágni a cég amantin-utánpótlását. Az esetek nagy részében sikertelenül, de azért derekas kitartással. A mostani támadás is eredménytelenül zárult, de arra pont elég volt, hogy a két szökevény a kialakult zűrzavarban észrevétlenül eltűnjön.

2.

Az emberek többnyire vakon követik a divatot, mint a szekeret húzó lovak, akiket a kocsi bakján ülő gazdájuk nemcsak ostorral irányít, de szemellenzőt is rak fejükre, hogy azok látáskörét a lehető legjobban csökkentse. Jelen helyzetben ez az állítás Winstonékra nem volt igaz. Az hagyján, hogy divatosnak nem néztek ki, de annyira feltűnőek voltak a hétköznapi földi polgárok között, mint egy elhízott rozmár az egyházi gyerekkórusban. Ismét marha nagy szerencséjük volt, mert esett ez eső. A lakosok már régóta nem értették ezt, mert évszázadok óta nem termeltek ételt a földeken, nem voltak növények, hogy kiszínezzék unalmas napjaikat, nem énekeltek madarak a fák ágain és a technológia is bőven továbbhaladt azon a szinten, hogy az időjárásba beleszólhassanak. De az eső csak ömlött az égből szürkén, egyhangúan és szomorúan. A dolgukra rohanó emberek fejüket lehajtva – mintha nem bírnák megtartani annak súlyát –, a talajt bámulva haladtak az utcákon. Úgy tűnt, mintha azt számolták volna, hányszor ugrik be cipőjük orra a látómezőjükbe, hogy most váltották ki utolsó jegyüket az életben és büszkén ecsetelik magukban, hogy igen, megtettek egy újabb fontos lépést a haláluk felé.

– Gáben – szólt Winston halkan és visszafogottan –, ez nem úgy néz ki, mint amit a tévében sugároztak az Európán a Földről.

– Mire gondolsz? – kérdezte barátja.

– Arra, hogy amit abban láttunk, mindenhol vidám emberek mentek dolgozni. Boldognak tűntek, de ennek most semmi jelét látom – mondta Winston, és lehajtotta fejét.

– Túl sokat nézted azt a szart – vélekedett Gáben. – Gondolkodj ép ésszel! Rossz idő van, és ettől biztos az emberek kedve is az. Inkább azon agyalj, hogyan jutunk el hozzátok!

– Lehet, igazad van – mondta Winston. – Otthon minden kiderül!

Hirtelen elfogta az izgalom: vajon milyen lesz ennyi idő után újra látnia családját?

Az utcákon az eső és a cipők kopogása egy furcsa, lehangoló szimfóniába olvadt a városi forgalom háttérzajával karöltve. Ehhez már nem a gumiabroncs és a betonút súrlódásának keringője adta az alapot, mint az őskori nagyvárosokban. A modern, lebegtető autómotorok zaja legjobban arra hasonlított, mintha egy szűk üvegbe ügyesen fújnánk a levegőt és cserébe egyhangú, mély búgást kapnánk. Winstonék egyelőre nem élvezték az előadást. Egy kis idő után megláttak egy terminált, amin a világító felirat így szólt: „Ha kérdése van, bátran forduljon hozzánk!” A lehetőséget kihasználva odasiettek, olyan mondtatok kíséretében, hogy „bocsánat”, „ne haragudjon”, „elnézést”, de Gáben a kifinomultság minden adottságával az „el az utamból”, „menj már arrébb” udvarias kifejezéseket részesítette előnyben. Súlyos testi sérülést nem okoztak, és a terminál előtt nem volt sor. Úgy vélték, itt senkinek nincs semmi kérdése, csak ők ilyen elveszettek a modern dzsungel vas- és betonrengetegében. Amikor odaértek, egy kedves, gépies női hang szólította őket.

– A Jövő Profit Termelő Társaság a szolgálatukban. Miben segíthetünk?

Egy darabig tétováztak, mint egy szóbeli vizsgára váró diák a terem előtt, aki a fejezetcímeken kívül nem jutott tovább a tananyagon. Nem tudták, hogy jó ötlet-e szökevényként pont a Cégtől segítséget kérni, de abban biztosak voltak, hogy fingjuk sincs, hol vannak pontosan.

– A Jövő Profit Termelő Társaság a szolgálatukban. Miben segíthetünk? – ismételte meg a gép.

– Azt szeretnénk megtudni – törte meg Winston a dilemma kínzó feszültségét –, hogy pontosan hányas szektorban vagyunk?

– Önök jelenleg – válaszolta a terminál – a tizenhármas szektor 6. körzetében tartózkodnak.

– Az jó – mondta Gáben. – És ti melyikben laktok? – kérdezte.

– A 145-ös szektor 4. körzetében – suttogta Winston.

– Én nem vagyok egy matekzseni – szólt Gáben –, de jól sejtem, hogy az nem a szomszédban van?

– Még ezen a kontinensen – tette hozzá Winston –, úgyhogy nem vagyunk annyira rossz helyen.

– Hallod – hajolt oda Gáben barátjához –, ez a gép honnan tudja, hogy többen állnak előtte?

– Kamera… – mutatott Winston a terminál felé és mély lélegzetet vett.

– Bassza meg, ezt most megszívhatjuk! – mondta Gáben ijedten.

– Kezeket fel! – jött egy határozott hang a hátuk mögül. – Le vannak tartóztatva!

3.

A szökevények egymásra néztek és a reménytelenség úgy futott végig testükön, mint a váratlan áramütés a figyelmetlen, részeges villanyszerelőn. Kezüket a magasba emelték, mintha egy láthatatlan kapaszkodót keresnének vele, ami elrepíti őket messze innen, de felettük csak a megfoghatatlan szürke ég tátongott sűrű könnyét hullatva. Winston érezte, hogy szíve a hirtelen sokktól elvesztette identitását és most képzeletében egy gyorsuló gőzös ritmusával menekülne testéből. Éppen a torkánál járt már, amikor egy pillanatra összeszedte magát és vette a bátorságot, hogy megforduljon. Amikor teste 180 fokos fordulatot vett, látta, hogy a közmondások mögött sok esetben nagy bölcsesség rejtőzik. A bátraké a szerencse. A három rendőr éppen két másik alakot vert bilincsbe tőlük pár méterre. Amikor ezt látta, kezét leeresztve meghúzogatta Gáben ruháját, aki még mindig úgy állt ott meredten, mintha a felhők közé ugrana éppen egy hibátlan fejest. Ahogy Winston hozzáért, az érthetetlenség zavarában nézett jobbra, nézett balra, felfelé, és egy kicsit lefelé. Amikor cimborája erőszakkal megfordította, olyan gyorsan kapta le az égből a kezeit, ahogy villám még nem csapott be épületbe. Zavarában csak ennyit tett hozzá a történtekhez:

– Remélem, jól megbüntetik a gaztevőket! – és csak bólogatott hozzá, mint a galambok a főtéren.

A jelenet nem váltott ki semmi érdeklődést a járókelőkből, egyszerűen gépies megszokásból haladtak tovább az utcákon, tekintetüket a járdára szögezve. Winstonék úgy döntöttek, hogy a legjobb, ha továbbállnak és más megoldást találnak a hazajutásra. Egy ideig némán haladtak az emberek között. A magasabb épületeken hatalmas hologramok figyelték a kígyózó tömeget. Vetítettek különböző reklámokat a legújabb divatról, az újonnan feltalált egészséges életmódról, az egyre elérhetőbb gyógyszerekről, propagandaszövegeket sugároztak a Cég odaadó munkásságáról, a Kormányzó szeretetéről, a termelés isteni gondviseléséről. Itt-ott feltűnt egy-egy élelmiszerbolt, ahol a gyümölcsök színe annyira élénk volt, hogy szinte világítottak a sötétben és ha az ember jóllakottan rájuk nézett, még akkor is mordult egyet a gyomra, vágyakozva a táplálék után. Elmentek egy virtuális hotel mellett, aminek működése teljesen értelmetlen volt már, mivel semmivel sem nyújtott többet, mint az otthoni vizuális kirándulás, de érthetetlen módon az emberek jobban szerették, ha kimozdulnak és fizetnek érte, mert így úgy érezték: tényleg elutaztak. Amikor egy ruhabolt mellett mentek el, Gáben megtorpant és visszafogta barátját.