Szikszai Tamás - A Föld felett

A hatalmas kőcsarnok soraiban rendezetten ment a munka. Két helyet kivéve telt sorokban vájták a bányászok a legértékesebb nyersanyagot, amit az ember ismert: az amantint. A kivágott kőzetet bányacsillékbe pakolták. Mindenki a saját csilléjébe rakodott, s amikor az megtelt, megnyomtak egy gombot a kezükön lévő karperecen. Ekkor a kocsi elindult, és egy üres érkezett a helyére. A csillék a frissen vájt amantint a méretezőbe szállították, ahol a hanyagul vágott kőzeteket megfelelő nagyságúra szelték. Általában a jobb bányászok után nem kellett sokat formázni, de voltak olyanok, mint Tódor, akik megnehezítették a formázók munkáját. A megfelelő méretű amantin nagy részét innen űrhajókra hordták, majd ezek után a Földre szállították. A maradékot pedig itt helyben az erőműbe vitték, hogy energiát termeljenek belőle. Az egyik hajóra éppen egy ilyen szállítmányt rakodtak fel, mit sem sejtve annak tartalmáról.

– Mondtam, hogy nem lesz nehéz – suttogott Winston. – Mindjárt fent vagyunk a hajón.

– Azt mondod, kaland? Ám legyen! – fűzte hozzá Gáben, miközben a ládát, amiben rejtőztek, a raktérbe tolták.

3.

Miután Winstonnak sikerült rávennie barátját, hogy tartson vele a Földre, kellett egy terv, amivel észrevétlenül elszökhetnek. Mondanom sem kell, hogy ez nem ment teljesen zökkenőmentesen. Andrejt például többször megverték, mire meggyőződött arról, hogy ez neki is érdeke és tartsa a hátát, ha szükség van rá. Nem tehettek mást, muszáj volt másokat is bevonni a tervükbe, mivel rájöttek, hogy ha a két legjobban termelő személy kiesik, akkor az biztosan szemet szúr a Földön. Ezért beavatták a tíz legjobb bányászt. A terv igen egyszerű volt, de az már kevésbé – mint említettem –, hogy rávegyék a többieket az együttműködésre.

– Nagyon egyszerű – mondta Winston –, amíg mi távol leszünk, nektek annyi lesz a feladatotok, hogy pótoljátok a kiesett termelést. Egy-két túlórával biztos meg tudjátok oldani.

– Naponta többet dolgozni? – kérdezte Andrej kételkedve. – Miért jó ez nekünk, áruld már el!

– Először is – vágott közbe Gáben – megtudjuk, kinek gürcölünk ilyen keményen. Másodszor pedig, ti mind két szintet ugrotok a hierarchiában, ami, valljuk be, mindegyikőtöknek a vágya. A végén, amikor visszatérünk, lehetséges, hogy olyan információkkal rendelkezünk, melyekkel el tudjuk foglalni a holdat, és így zsarolhatóvá válik a Cég is.

– Akkor sem értem – mondta Andrej. – Így is feljebb tudom küzdeni magam.

– És mégis mivel szeretnéd ezt véghezvinni? – kérdezte Gáben. – Sohasem voltál előrébb, csak egy szaros Kilencedik.

Erre a sértésre Andrej felkelt székéből, de azzal a lendülettel visszaesett, mert akkora állast kapott, mintha egy betonoszloppal vágták volna fejbe. Ezután csöndben maradt.

– Miért nem próbáljuk meg most innen megzsarolni őket? – kérdezte Bulzakov. – Egyszerűen ráveszünk mindenkit, hogy álljon le a bányászattal – vélekedett.

– Mert nem tudjuk, mivel kéne szembenéznünk utána – válaszolta Winston. – Ha eljutunk a Földre, feltérképezhetjük a Cég működését. Megtudhatnánk, hogy van-e értelme lázadni ellenük, és amíg távol vagyunk nem rontjuk itt nektek a levegőt. Gondolj bele, Bulzakov, te lehetnél végre az Első! – unszolta Winston.

Bulzakovot meggyőzték Winston szavai, és őt követve sorjában mind a maradék hét elit legény beleegyezett a túlórába. Andrej „a hallgatás beleegyezés” elvével adott hangot szavának. Ő már nem mert megszólalni. Egyedül Tódort nem volt nehéz rávenni, mivel neki minden mindegy volt, ő nem kételkedett, csak annyit fűzött hozzá, hogy „azok a hülye kövek”.

Ezek után semmi sem állt Winston ügyének útjába. Azt persze senki sem tudta, hogy neki esze ágában sem volt lázadozni vagy elfoglalni az Európát, de Gáben fejéből kipattant egy kis szikra, hogy ezzel talán sikerülhet maguk mellé állítani ezt a bűnös csürhét, mert a hatalomvágy, a szabadság aprócska illata is könnyedén megmérgezheti az emberi elmét, ha az vágyik utána.

– Ha odaérünk – szólt Gáben –, meglátogatjuk a családodat és mihamarabb visszatérünk. Rendben van? – kérdezte meggyőzően.

– A szavamat adom, barátom – válaszolta Winston. – És köszönöm! – tette hozzá, miközben kezét – a most éppen tőzsdeügynöknek álcázott – cimborája vállára tette.

A Jupiter–16 névre keresztelt szállító űrhajó zavartalanul száguldott a Föld felé.

III.

A Kormányzó beköszön, ahelyett, hogy leköszön…

A Föld legnagyobb uradalmának jelenlegi központja egy hatalmas város, amely a régi Európa területén helyezkedik el. Nevét a kontinensről kapta. Hiába, sok helyen a kreatív részleg munkatársai csakis egy dologban kreatívok, mégpedig abban, hogyan kapjanak rendszeres fizetést úgy, hogy igazából nem dolgoznak érte. Lakosainak számát nehezebb lenne megsaccolni, mint előre meghatározni, hogy mikor fogja a bolygót újabb meteorit fenyegetni, mikor lesz a következő járvány, vagy mikor lesz elnökválasztás. Volt egyszer egy elnök, aki kivételes taktikai érzékkel tök egyszerűen eltörölte az elnökválasztást és haláláig uralkodott. Utána apró fejfájást okozott, hogyan is válasszák meg utódját, de demokratikus úton eltörölték az elnöki pozíciót, mondván, hogy felesleges. Később abból a pénzből, amit előtte az elnökök fizetésére szántak, hatalmas karneválokat rendeztek. Ezeken az eseményeken sokan elnököknek öltöztek be és szónokoltak, de demokratikus úton ezt is berekesztették, mondván, hogy ez is felesleges.

A meteorit-problémára mára már tökéletesebb módszereket fejlesztettek ki, mint az ég bebetonozása. A város repülőtereinek gépei ész-veszejtve festenek kiolvashatatlan barázdákat az égre. A fényszennyezéstől az éjszakák legsötétebb időpontjaiban is – az esti tolvajok szerencsétlenségére – éles árnyékot vet a narancssárgán izzó égbolt. A metropolisz hétköznapi nyüzsgésén felülemelkedve láthatunk egy fényes pontot ez égen. Ha közelebb merészkednénk – de ezt senkinek sem ajánlom, kivéve, ha az meghívóval érkezik –, akkor jól kivehető lenne, hogy a fényes pont igazából egy lebegő erődítmény, melynek az iránytótermében egy életerős, magabiztos ember ül a trónján. A trón felett egy felirat látható: Jövő a Profit Termelő Társaság. Pár perccel ezelőtt egy díszruhába öltözött férfi lépett be az ajtón, meghajolt és tisztelettudóan várta, hogy a bolygó egyetlen jogos uralkodója megszólítsa.

– Nekem van lelkem – szólt a kormányzó –, de egy idő után érzéketlenné válik az ember. Én 568 éves vagyok és az idő múlásával minden apró momentum, ami érzelmi reakciót vált ki az emberből, értékét veszti. Minél többször élünk meg egy pillanatot, ami bánatot, örömöt okoz, annál kevésbé lesz hatással az emberre. Gondoljon bele, milyen érzés volt az első szerelem. Gyönyörű és hihetetlen. Majd a második még mindig gyönyörű, de semmi esetre sem hihetetlen, mivel már találkozott ezzel az érzéssel előtte. Mi ebből a következtetés?

– Az, hogy az első valamivel több volt a másodiknál, uram – mondta a férfi, aki közben felegyenesedett.

– Pontosan – folytatta a kormányzó. – Én 68 éves korom óta uralkodom és milliók sorsáról döntök a közös cél érdekében, ahol egy élet csak egy aprócska porszem. Nincs is időm már ilyen gyerekes illúziókra, mint a szerelem. Sőt, mára már szánalmasnak találom ezt a mély hódolatot egyetlen ember iránt, hiszen több milliárdan élünk a bolygón. Maga kötődik a rokonaihoz? – kérdezte.