Szikszai Tamás - A Föld felett

Greenfield felfuttatta a Jövő Profit Termelő Társaságot. Szerencséjére Peter nem magát, hanem a céget égette bele az amerikai kormány agyába, így a hirtelen vezetőváltás fel sem tűnt senkinek. Pár év alatt a cég a világ összes országába betette lábát, azt lemosdatta, majd szarba lépett, újra lemosdatta, és így tovább. Ez volt a kezdete a Jövő PTT diadalmas hódításának.

II.

A bányászok sanyarú világa: a Jupiter holdja

1.

Az időt nagyon furcsán érzékeljük. Van, amikor 1 perc két lélegzetvétel között csak úgy elszökken, és van, amikor az 1 perc kínzó 60 másodpercben gyötri szét az embert. Hogyan lehetséges ez, hiszen mindkét esetben pontosan 60 másodperc telik el? Lehet, ezért mondják, hogy az idő relatív. Végül is nagyon nem mindegy, hogy éppen egy fogorvosnál ülünk, vagy a barátokkal mulatunk, mert jó társaságban jobban megy az idő. Szóval ha nem akarunk gyorsan megöregedni, akkor járjunk fogorvoshoz! Ezzel most nem azt állítom, hogy a fogorvosok rossz emberek lennének, de valljuk be, hogy elég egyirányú társalgás az, amikor az ember szájában turkálnak. Biztosan jobban, gyorsabban telne a velük töltött idő, ha kellemesebb környezetben találkoznánk, mint amikor kiszolgáltatva ülünk tátott szájjal, fájdalmak között. Ilyenkor lassan megy az idő. Sokkal lassabban, mint a moziban. Próbáljunk meg két órát a fogorvosnál tölteni mozdulatlanul! Ugye? Máris sokkal vonzóbb a mozik kényelmetlen széke. Vajon mi lenne, ha azok még kényelmesek is lennének? Legördülne a főcím és hirtelen azt vennénk észre, hogy máris a „Vége” felirat ékeskedik a vásznon. Maximum annyi maradna meg belőle, hogy milyen jót nevettünk a filmen. Próbáljunk meg a fogorvosnál nevetni!

– Mennyi ideje lehetek itt? Azt mondják, öt éve? Lehet, hogy ez az öt év a gyötrő 60 másodperces időként képviselteti magát, ezért tűnik ilyen rettentő hosszúnak. Vajon a Földön is ugyanígy telik az idő? – elmélkedett magában Winston Salmon, akit ezen a helyen szerényen csak az Elsőnek becéznek.

Ő az Első, mert ő a legjobb bányásza a Jövő PTT-nek, és ezt a titulust bizony nagy becsben tartják. De mégis: ezt a nagy embert kételyek kínozták.

– Messze vagyok otthonról – csapkodták a gondolatok megzavart elméjét. – Hány nap telhetett el pontosan, mióta elhagytam a Földet? Nem láttam a napot se megérkezésem óta. Nem láttam a felszínt a leszállásom óta, de ami a legrosszabb, hogy nagyon régen nem láttam a drága Andreát és a kicsi Benit. Nagyon hiányoznak…

Ahogy ezek átfutottak a fején, egy magányos könnycsepp szánkózott végig az arcán. Winston felült az ágyból és letörölte könnyét, mert így mégsem mehetett ki az Európán a többiek közé. Itt mindenki tökös legény. A társaság nagy része büntetett előéletű, és nagyon kevesen jöttek önszántukból a világ végére. Nem-nem, itt az érzelmek halvány látszatát kelteni is végzetes lehet a hírnevére, feltéve, ha ezek nem az agresszió vagy a vidámság jelei. Megerőltette magát és komor, határozott tekintetet varázsolt a bánat helyére. A tükörbe pillantva végre egy határozott, kerek arcot látott világosbarna, göndör hajjal és barna szemekkel. Felkelt az ágyból, és a szobájából kilépve erős fény üdvözölte a folyosón.

– Mi van, Főnök, egyedül töltöd a szabadidődet? Nem lesz ez így jó, a kantinban várunk! – szólt hozzá futtában Andrej, aki választ nem várva továbbrohant.

– Kell ez neked, Winston? – futott végig agyán a kérdés. – Ez a sok idióta részeg, aki csak a saját egóját fényezi?

Bizony, ha ezek között az egók között ellenkezik a vélemény, az olyan, mintha két neutroncsillag ütközne össze. Érdekes látvány, de az orvosok által javasolt távol maradni a jelenségtől. Remélem és kívánom, hogy az ilyen esetekből kimaradjunk az életünk folyamán! Viszont ha így gondoljuk – mint ahogy én is – és szeretjük a nyugodt életet, esetleg verseket írni, akkor kerüljük az Európa bányáit, mert itt bizony sok lehetőség nincs a kikapcsolódásra. Lehet dolgozni, inni, verekedni és nőzni. Tudom-tudom, sokak szerint ezek a cselekedetek kielégítik egy férfi minden vágyát. De a mi Winstonunk annak ellenére mégis bánatos, hogy ebben a falkában ő az Első. Ahhoz, hogy valaki megtartsa ezt a címet, erősnek, ügyesnek és okosnak kell lennie, mint anno a középkorban a lovagoknak. Csak itt több vérrel és kevesebb versírással. Sőt, ha itt valaki verset írna és azt elszavalná, akkor a hallgatóság a véleményét nem tapsviharral, hanem pofonvihar kíséretében, egy kevésbé baráti vállveregetéssel nyilvánítaná ki. Egy életre kidobnák a kantinból, ami elég rossz ómen errefelé, mivel minden ott történik, ami nem a munkával kapcsolatos. Egyszerűen csak mellőzzük a versírást, ha az Európára készülünk bányásznak! Itt az elmét inkább az átveréshez és ennek számos szinonimájához használjuk. A legfontosabb szabály, hogy tudjuk, merre van a kantin.

Winston is éppen oda tartott, amikor egy pillanatra megtorpant egy falra vetített hologram mellett, ami egy kedves sziget képét ábrázolta.

– Milyen nyugodt, és milyen szép! – gondolta magában. – Elfelejtettem, hogy milyen érzés, ha rám süt a nap – mindenhol csak mesterséges fény van, a bányában meg a kőzet.

Ebben a pillanatban Tódor lépett mellé, akinek ápolatlan, hosszú vörös haja az ágyékáig ért.

– Szerinted még vannak ilyenek? – kérdezte Tódor, és a szigetre mutatott.

– Mik? Szigetek? – kérdezte Winston meglepődve.

– Hát, ha annak hívjátok, akkor szigetek. Szerinted léteznek még? – kapott közben hosszú szakállába Tódor, mint a tudósok, amikor gondolkoznak.

– Miért ne lennének? – értetlenkedett Winston.

– Hát tudod, te biztos, mert én olyan keveset tudok, de mégis tudom – indította meg mély filozófiai beszédét Tódor –, hogy egy csomó minden eltűnt már a Földről. Minden fém és műanyag, ami megmaradt. Ez meg itten tele van növénnyel vagy micsodával.

– Igen, Tódor, azok ott növények – vette fel a ritmust Winston.

Ez sokszor nehézséget okozott neki, mivel remélem feltűnt, hogy Tódornak nem volt erőssége a gondolkodás. Vagyis gondolkodni szokott, de gondolatok hiányában a gondolkodás intézményéből úgy csapták ki, hogy a szerencsétlen még be sem lépett annak kapuján.

– Nem hiszem, hogy a szigetek is eltűntek volna, Tódor. Majd ha visszamegyünk gazdagon, akkor vehetsz egyet magadnak.

Megveregette a vörös óriás vállát, aki erre elmosolyodott és ennyit tett hozzá:

– Tódor, a szigetek ura. – Mosolyát vigyorra cserélte. – Ez jól hangzik – jegyezte meg halkan.

Winston magára hagyta kollégáját bárgyú vigyorával és kellőképpen hiányos fogsorával. A kantinhoz érve a bejárat előtt megállt, mert egy bezárt fémajtó várta, aminek jobb szélén egy terminál látszódott. Winston a terminálon lévő kis lyukba nézett, hogy az ellenőrizhesse, valóban munkaidőn kívül igyekszik-e meglátogatni a mulatót. Amíg nem volt ez a rendszer, mondanom sem kell, hogy elég sok visszaélés történt, mivel a kantinban minden ingyenes volt és a vezetőség azt látta, hogy részegek vannak, de termelés, az nincs.

– Üdvözlöm, Winston Salmon – jött a gépi hang a terminálból. – Jó szórakozást kíván a Jövő Profit Termelő Társaság!

Amikor belépett a kocsmába, már nagyban folyt a mulatozás. Volt törött orr, ami nem is olyan rossz, mivel táppénzen inni lehet, dolgozni viszont nem kell. Persze a keményebbek – hogy megvédjék becsületüket – csak a legvégső esetben használják ki ezt a lehetőséget. Volt repülő korsó, asztalon táncoló lányok, ordítozás és röhögcsélés. A legfontosabb, hogy ott ült Gáben egy nagy asztalnál, stílusosan négy kurvával, két itallal, tökrészegen. Gáben volt Winston legjobb barátja, az egyetlen bányász, akiben meg tudott bízni. Egy lépést is alig tett befelé, amikor a rövid nyakú, szögletes állú hangos üvöltéssel üdvözölte.