Szikszai Tamás - A Föld felett

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és egy egyenruhás, vékony, hosszú szőke hajú nő lépett be rajta. Határozott léptekkel közelítette meg a trónszéket, nem hajolt meg, nem várta meg hogy megszólítsák, gyémántkék szemeit egyszerűen a kormányzóra meresztette és megszólalt:

– Edward – húzta össze szemöldökét –, mikor kezdhetem meg a hadjáratot a Távol-Kelet ellen? – kérdezte sértődött hangon.

– Mr. Smith – szólt Greenfield –, ha megbocsát, a doktor úrra majd visszatérünk máskor.

– Természetesen, uram – ezzel meghajolt és sietve, tele büszkeséggel távozott a teremből.

– Nikol, vagy szólítsalak tábornoknak? – kérdezte a nőtől. – Két dolgot nem szeretek: az egyik a tiszteletlenség, a másik a számonkérés. Neked sikerült mind a kettőt egy perc alatt produkálni. Mégis, hogy képzelted ezt? – kérdezte Greenfield felemelt hangon.

A határozott nőből hirtelen gyámoltalan lányt lett, mivel tudvalévő volt, hogy a kormányzót nem szerencsés kihozni a sodrából.

– Bocsáss meg, kérlek! – válaszolt Nikol félénkebben.

– Látod – mondta Greenfield –, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha Peter nem vitte volna a sírba a tudásának azt a részét, hogy az emberek azonnali cselekedeteit is képesek legyünk irányítani? Akkor most ez nem történt volna meg, és nem kéne harcolnunk a bolygó többi részéért sem. Okos volt, mert a tudósaiba beprogramozta, hogy ha meghal, legyenek öngyilkosok. Idióták!

Ezen jobban felhúzta magát, mint a lány belépőjén, aki kapott is az alkalmon. Odalépett az uralkodó mellé és nyugtatólag masszírozni kezdte annak vállait.

– Az a gond – kezdte Nikol –, hogy lassan kifutunk az időből, és a keletiek megerősödhetnek annyira, hogy komoly gondot okozhatnak a Cégnek.

– Tisztában vagyok vele, de előtte el kell intéznem valami fontosat – válaszolta Edward, majd behunyta szemeit és élvezte a női kéz kényeztetését.

IV.

Célállomás: a Föld

1.

Az élet olykor nehézségeket állít az ember elé. Akadályokat húz fel, hogy ez a rögös, kiszámíthatatlan út még izgalmasabb, nehezebb legyen. Vannak olyan személyek, akik kimondottan szeretik ezeket a váratlan vagy várt, de inkább figyelmen kívül hagyott eseményeket. Gondoknak, problémáknak hívjuk őket. Néha ezeket érdemes figyelmen kívül hagyni, mert van, amikor a gondok megoldódnak maguktól. Azonban nem minden esetben hasznos a problémákat félvárról venni. Mondjuk amikor egy űrhajó megközelíti a Földet és belép a légkörbe, akadhatnak olyan apró gondok, amiket nem célszerű másnapra hagyni, mert azok figyelmen kívül hagyása pont azt eredményezi, hogy nem lesz holnap. A Jupiter–16, miután megkapta a leszállási engedélyt, úgy hatolt át az ózonrétegen, mint egy erős hasmenéssel megátkozott rögbijátékos a zárt WC-ajtón: gyorsan és határozottan, semmi esélyt sem adva annak, hogy az egy pillanatra is megállítsa. A landolás nagyon simán ment, mondhatni gond nélkül. Persze elég nagy baj lett volna a pilótának, ha ez nem így történik, mivel a Földön minden balesetet tüzetesen megvizsgálnak és addig csűrik-csavarják a körülmények okait, amíg nem tudják teljes mértékben az embert felelősségre vonni. A műszaki hiba kifejezést már réges-régen kitörölték a Jövő PTT értelmező szótárából. Megjegyzem, teljesen érthető okokból, mivel ők jelentik a technológiát, és a megtéveszthetetlen Isten után szabadon egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust.

Az űrhajó hátulján kinyílt a rakodótér ajtaja és egy rámpa ereszkedett le a földre olyan robajjal, amelyre a süket szomszédunk is átjött volna a rendőrséggel fenyegetőzni. Gáben és Winston a ládák között rejtőztek, ugyanis szűk lakhelyüket már a felszállás után rögvest el kellett hagyniuk, köszönhetően a kényelem teljes hiányának. Gáben az út alatt klausztrofóbiára hivatkozva közölte, hogy nem hajlandó visszamászni a ládájukba. Ezért a „majd kitalálunk valamit” átgondolt, jól megfontolt tervvel álltak elő a hajó elhagyásával kapcsolatban.

– Szerintem fussunk – vélekedett Winston teljesen bizonytalanul.

– És mégis hova szeretnél futni? – kérdezte Gáben jogosan kiakadva. – A dokk tele van fegyveres őrökkel, te barom – szólta le barátját a tényleg nem túl kiforrott ötletéért.

– Jó, de azok az amantint védik – mondta Winston és magára mutatott. – Mi nem úgy nézünk ki, mint az amantin.

– Nem, mi úgy nézünk ki, mint két szökött rab a bányából – fűzte hozzá Gáben. – Szerintem fejlövéssel megúszhatjuk.

– Azt, úgy hallottam – mondta Winston –, hogy ha jól csinálják, akkor meg sem hallja az ember.

Erre a kijelentésre feloldódott a feszültség, mint másnapos légy a sósavban. Az idő – ami eddig is nagy ellenségük volt – most is Winstonék ellen dolgozott. Az utazás alatt túl sok volt belőle, és hirtelen a megérkezés után egyenes arányban fogyott a rakománnyal, ami jelen esetükben a fedezéket is jelentette. Ez az idő fránya egy dolog, és hozzá még relatív is. Egyszer csak Gáben oldalba bökte cinkosát, mert támadt egy világmegváltó ötlete.

– Van egy ötletem – mondta és nem tette hozzá, hogy világmegváltó.

A Gáben fejéből kipattanó szikra nem is olyan kicsi volt, hanem inkább a napalm erős lángjának felelt meg; pont ahogy ő szokta megoldani a nehéz helyzeteket. Csak semmi finomkodás! Az volt a terv, hogy amikor két gyanútlan dokkmunkás a közelükben kezd pakolászni, egyszerűen a hátuk mögé osonnak, leütik őket, és elveszik a ruhájukat álcának. Két rakodó pechjére ez meg is történt. Egy dologgal nem számoltak – na jó, többel sem, de egy feltűnővel –, hogy olyan dolgozót csapjanak le, akinek illik a munkaruhája Gábenre, akiről tudjuk, nem egy áltagos termetű ember. Amikor felhúzta a ruhát, Winstonból úgy tört ki a röhögés, mint a felrázott pezsgő dugója, amikor az üveg bontása közben az ujjunk félrecsúszik és váratlanul az anyósunk arcán csattan, ami igazán megnehezíti a jövőbeni jó viszony kialakítását. A nevetésre a lent álló őr sem tudta hirtelen, hogy segítséget kéne nyújtania vagy bent valaki az évszázad poénját mesélte el kollégája totális szellemi kivégzése végett, így hát úgy döntött, hogy nem csinál semmit. Winstonék arra a következtetésre jutottak, hogy nem lenne teljesen célszerű Gábent ebben a helyzetben meglátnia senkinek, mivel úgy nézett ki, mint egy makacs gyerek, akit nem érdekelt, hogy anyukája magasabb hőfokon mosta ki a kedvenc ruháját. Egy elég csúnya patthelyzet alakult ki, mert azt sem tehették meg, hogy megvárnak még két pakolót, leütik őket és megnézik, az ő ruhatáruk jobban passzol-e Gáben méreteihez. Tudták, hogy ezt nem játszhatnák el a végtelenségig, mivel egy idő után elfogynának a rakodók – ami, valljuk be, feltűnhetne a házirend őreinek –, és különben is mi lenne akkor, ha egyik sem felelne meg a mi túltáplált napközisünknek? Mindenesetre úgy döntöttek, hogy a bátorság nagy erény. Halkan megsúgom, hogy azért nem mindig, hiszen tudjuk, hogy a hősök és a tanúk korán halnak. Jó-jó, meg a dohányosok is, de ezt már nem tudom, hol olvastam.

Megfogtak egy ládát olyan rutinnal, mintha erre születtek volna, és ráemelték a hordárok kocsijára, mert úgy látták, itt ez a szokás. Egymás szemébe néztek, de Winstonnak a komolyság helyett egy elfojtott kacaj csúszott ki a száján és ez már nagyon zavarta Gábent annak ellenére, hogy tényleg röhejesen festett ebben a szerelésben. Ha ő lett volna Winston helyében, természetesen ő is kiröhögte volna magát. Mély levegőt vettek, mint amikor az ember csatára készülve tudja, hogy ez az utolsó nyugodt pillanata, mielőtt elkezdődik a vérontás. Megindultak a raktér ajtaja felé és már majdnem kint voltak, amikor egy dobhártyát szaggató zaj törte meg a csendet. A hang jogos tulajdonosát köznyelven gránátnak hívják, amit általában jobb bulikban nem látnak szívesen, kivéve, ha az valamilyen partikellékként van előjegyezve. Hatalmas tűzharc kerekedett, ami Gábenéknak egy dolgot jelentett: elterelő hadművelet kipipálva és jöhetett Winston eredeti ötlete, a futás.