Szikszai Tamás - A Föld felett

Természetesen voltak, akik egyszerűen felhívták a figyelmét a nehézségekre, az őszinteség fontosságára és arra is, hogy ha jól csinálja, akkor a házasság bizony nagyon hálás dolgokra képes. Egyszóval – na jó, néha többel – úgy néztek rá, mint a legszerencsésebb flótásra, aki most kezdi élete legszebb részét, és néztek úgy is rá, hogy ez az idióta barom miért akarja börtönbe zárni magát önszántából?! Az este vége felé éppen Gábenék enyelegtek egy asztalnál, amikor Winston lépett hozzájuk.

– Kezdek fáradni – szólt Fanni nyájasan Gábenhez. – Nem kísérsz haza? Nagyon veszélyesek az utcák manapság – jegyezte meg csábos mosollyal az arcán.

– Te nem dolgozol egyébként? – szakította félbe a rózsaszín ködöt Winston, ami a két egyén között percről percre erősebb köteléket képezett.

– Dehogynem! – nézett fel Fanni.

– Akkor nem kéne megvárnod a munkaidőd végét? – próbálta terelni a figyelmet kettejük románcáról, amit őszintén sajnált, de lefárasztották ezek az okoskodó földi urak és menni akart.

– A mai napon nem kell – fordult vissza Gábenhez, és lágyan végigsimogatta az arcát.

– Egyébként miért vannak még pincérek? – faggatózott zavaróan Winston, de a lány nem vette fel.

– Szerencsémre még vannak. Tudod mi történik, ha valakinek fölöslegessé válik a munkaköre? – kérdezte alig észrevehetően affektálva az italtól. – Ha nem találnak nekik új állást, akkor deportálják őket a belvárosból. 300 fölé helyezik őket, és nekik nagyon nem jó az életük. Főleg, ha az a valaki nem oda született. Annak bizony nagyon nem jó – csuklott egyet, és Gáben felé fordulva nevetett. – Nekünk viszont nagyon jó, nem igaz? – kérdezte az őt bámuló férfit, akit totálisan kivégzett az este folyamán.

– Nekünk most nagyon jó – válaszolta, és hosszasan néztek egymás szemébe.

Winston elérzékenyült a látványtól. Eszébe jutott, milyen is volt, amikor Andreával összejöttek. Az első ölelkezésekre, amelyek egyszerűen a fizika törvényeit áthágva állították le az időt. A melegségre, amit ajkuk könnyed párharca fűtött be. Igen, ő tudta, milyen érzés a beteljesülés, ami ezután következik a két jómadárral, de azt is tudta, hogy most fölösleges személlyé vált ebben a szűk társaságban. Egy erősödő tompa nyomást érzett a mellkasán, amikor Andreára gondolt. Nagyon hiányzott neki. Elfordult az asztaltól és a kijárat felé vette az irányt. Amikor kiért a klubból, az eső megunta áztatni a betonvilágot. Kellemes, derűs idő fogadta és lágy szellő simogatta végig testét. Egy szakadt öltözékű, barna zakójú férfi lépett mellé és kérdés, köszönés nélkül szólt hozzá.

– Tudja, én híres író vagyok. A nevem Pozdján Erklstoff. Örvendek!

– Nemkülönben – válaszolt közönyösen Winston.

– Szóval említettem, hogy híres író vagyok. Azaz csak voltam. Képzelje el, bejártam az összes társadalmat e világon, az összes rétegben éltem – és mondta, csak mondta tovább az életét.

Említette, hogy 460-asnak született, de hamar, már az iskola végén 300-as lett, hogy volt ám ő 100-as is, de szerintem inkább nem százas és ezzel valahogy Winston is kezdett egyetérteni… Elmesélte, amikor Keleten az óriás ebek marcangolták, de ő megőrizte hidegvérét és leszakította az egyik karját, majd eldobta nekik. Azok visszahozták, majd ettől kezdve játszottak vele, és szerencséjére a fejlett technológiának köszönhetően már van új karja, három is. Ő írta meg az Antarktiszi válságot, ami miatt a fél bolygó víz alá került, mert elolvadt a jég róla. Ilyen nem történt, mert a sarkköri jégtakarót előbb eladták, mielőtt az békésen cseppfolyósodhatott volna. Figyelmeztette, hogy egyszerre három feleségnél többet senki se vállaljon és azt is kihangsúlyozta, hogy akciós a ribizli a szomszéd utcában. Mondta, hogy voltak neki is gondjai, mert egy írása miatt visszakerült a 400-asok közé és kétkezi munkát kellett végeznie, de közben kitartóan szerkesztette új regényét. Miután kiadta, 50-es lett, és több problémája nem volt az életben. A 350-esek etették és nem kellett fizetnie érte, a 300-asok itatták, és azért sem kellett költenie. Határozottan nyomatékosította, hogy az élethez nem pénz kell, hanem ingyen szórakozás. És végül hozzátette, hogy most egy olyan könyvön dolgozik, amivel átformálja az emberek világnézetét, mert ő bizony kutató is volt és a tengerek mélyén rátalált egy olyan ismeretlen fajra, ami okosabb az embereknél. Néha szomorúan panaszkodott, hogy nehéz az élet és éppen ismét 300-as lett és ez nem jó így, mert megint elhagyta négy szeretője, de sebaj, van másik kettő. Már elindult, de hirtelen visszafordult és szinte fenyegetően szögezte le, hogy jegyezze meg Pozdján Erklstoff nevét, a Föld legnagyobb írójáét, és ha gondolja, ad dedikált példányt a könyveiből.

– Remélem, nem zavartam – szólt –, de tényleg adok egyedit, másnak nem lesz, csak magának.

– Nem zavart és köszönöm, de nem szeretek olvasni – mondta Winston szórakozottan.

Erre a kijelentésre az író arcán a hóbortos tekintet halványan átváltozott mérgessé.

– Még hogy nem szeret olvasni! Még ilyet! De mégiscsak…

Ezek után megfordult és sértődötten továbbsétált. Winston egy darabig követte szemével a morcos, szakadt írót, akinek talán nem ez volt élete napja, már ha volt neki egyáltalán olyan. Éppen két utcával járt arrébb – még Winston is jól látta –, amikor egy utasszállító repülő szervizútja közben úgy döntött, hogy a jól bevált szokások és módszerek ellenére nem a könnyed vitorlázó landolást részesíti előnyben, hanem gyorsan, lendületesen ér földet, s az író szerencsétlenségére pont azt a főutcát szemelte ki magának leszállópályaként, amin éppen ő cammogott. A zuhanás körülményeit nem ismerjük, de a Jövő Profit Termelő Társaság mindenkit tájékoztatott, hogy emberi mulasztás okozta a hibát. A hatalmas író utolsó strófái valahogy így hangzottak: „Még ilyet, hogy nem szeret olv…”

A zajra Gábenék, és természetesen az Éjszakai Fény legtöbb vendége is kiözönlött az utcára, hogy érdeklődő nézésükkel segítsék a bajbajutottakat. A katasztrófában az egyetlen áldozat Pozdján Erklstoff volt, akinek nem állítottak szobrot munkássága elismerése végett.

– Elég zűrös egy nap, nem gondolod? – szólt Gáben barátjához, s közben biztonságot nyújtóan karolta át Fannit.

– Az, fárasztó… – jegyezte meg, és nagyot sóhajtott.

– Ha gondoljátok – élt Fanni a szólás lehetőségével –, a közelben van egy előkelő szálloda, ahol kipihenhetitek magatokat a nagy esemény előtt.

– Remek ötlet – csapta le a magas labdát Gáben lelkesen. – Te is velünk tartasz?

A lány nem ellenkezett, és boldogan szorította meg a férfi karját. Sarkon fordultak, közben mögöttük a kiérkező helyszínelők közül ketten egy heves vita kellős közepén voltak, hogy melyikük is találta meg a fekete dobozt. Az erősebb nyert. Winston nem sokat aludt az éjjel, mert az izgalom nyugtalanító furkálódása nem engedte álomra szemeit. Ugyanez Gábenékról is elmondható, de őket teljesen más indíttatás vezényelte… Hogy mit csináltak ezen az éjszakán, én nem tudhatom.

V.

A Kormányzó ismét beköszön, de ezt általában senki sem szokta megköszönni

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a váratlan események annyira tehetetlenné teszik az embert, hogy az a nyugalom értelmet nyújtó mentsvára helyett az idegesség kapkodó, feszült, és minden esetben rossz döntésre sarkalló börtönébe menekül. Na, ez nem történt meg Greenfielddel, mert hosszú uralkodása alatt már hozzászokott, hogy itt-ott megfenyegetik és mindig örömmel töltötte el, ha ezeket a személyeket láthatta kiszenvedni az élők sorából.