Márta Müller - Visz az út

Müller Márta

Visz az út

Elbeszélés

2018

Visz az út

Müller Márta

Copyright@Müller Márta 2018

All rights reserved Minden jog fenntartva

Druck: Neopubli GmbH,Berlin

www.epubli.de

Nagy bál volt az egyetemi campuson, olyan karneváli forgatag, ahol minden szakról, minden évfolyamról résztvettek a diákok. Egy évben egyszer volt ilyen, farsang idején, a téli vizsgaidőszak után, mikor a többség már készen volt a vizsgáival.

Így voltam én is, két nappal korábban tettem le az utolsó államvizsgát és már csak egy féléves kórházi gyakorlat volt hátra, hogy diplomás orvos lehessek. Örültem neki, s mivel volt két hét szabad időm a gyakorlat elkezdéséig, így még hazakészültem a szüleimhez néhány napra előtte. Csak a barátnőmet vártam meg, akinek pont a bál napján volt az utolsó vizsgája és másnap akartunk együtt indulni az ő kocsiján. Egymáshoz közeli kisvárosokban laktak a szüleink, útba esett az a hely, ahol mi laktunk, így gyakran vitt el engem az évek során.

Miután semmi dolgunk nem volt aznap este, ő beszélt rá, hogy menjünk el a bálba. Egyikünknek sem volt éppen állandó partnere és az utolsó hónapokat intenzív tanulással töltöttük, ezért agitált, hogy ránk fér egy kis lazítás.

Húzódoztam eleinte, nincs semmi megfelelő ruhám, mondtam. Semmi vész, lehet jelmezben is menni, jelmeznek meg bármi jó, felelte ő. Végül kertészlánynak öltöztem egy olyan egyszerű megoldással, hogy a farmernadrág elé kötöttem azt a kerti sokzsebes kötényt, amit anyámnak frissen vettem ajándékba, és feltettem egy nyári kalapot a fejemre.

A bálban hamar felkértek minket táncolni, és egy félóra múlva már azt sem tudtam, hogy a barátnőm merre kering. Egy pilótának öltözött fiú volt a partnerem, bár a discofényben nehezen tudtam megsaccolni a korát, úgy véltem ő is már végzős lehet. A nagy zajban nemigen tudtunk beszélgetni, de egy idő után mind a ketten csendre vágytunk és kimentünk egy-egy sörös dobozzal a szabad levegőre.

Nem volt hideg, sőt februárhoz képest egészen enyhe volt az idő. Keresni kezdtünk valami nyugodt zugot, ahol leülhetünk, de minden lehetségesnek látszó hely tele volt párocskákkal.

Hová menjünk? – kérdezte a pilótám.

Talán a repülődre – feleltem viccelődve.

Űrhajó jó lesz? – kérdezte mosolyogva, és mivel láttam, hogy érti a tréfát, rábólintottam. Beültünk a kocsijába és elindultunk.

Szeretsz repülni? – kérdezte.

Nemigen. Inkább a vonatot vagy az autót szoktam a hazamenéshez választani.

Mesélt magáról, hogy neki mindene a repülés. Már két éve aktív pilóta, csak azért jött el az egyetemi bálra, mert tegnap érkezett vissza egy hosszabb útról és a haverjának már fix találkozója volt itt.

Engem is a barátnőm hozott el.

Ilyen kis lassan ismerkedő csevegésekkel telt a kocsiút. Fogalmam se volt, hogy hová megyünk, gondoltam, talán hozzá. Így aztán meglepődtem, mikor egy jó félóra múlva kiértünk egy katonai reptérhez. Az ugyan szabályellenes lehetett, hogy az őr engem látva a kocsiban beengedett minket, de hamarosan már ott álltunk egy különös formájú repülő mellett.

Nos, tetszik? – kérdezte a hajóra mutatva, mikor kiszálltunk a kocsiból.

A meglepődéstől szólni se nagyon tudtam, de rábólintottam.

Még jó, hogy a Földön áll – jegyeztem meg, mialatt beszálltunk.

Még soha sem láttam ilyen repülőt belülről, a filmek alapján, amiket láttam, inkább űrhajónak, amolyan repülő csészealjnak tűnt. Mikor ezt megjegyeztem neki, rámnevetett:

Hiszen mondtam, hogy űrhajóhoz jövünk.

Kicsit elkomorodtam. Micsoda lazaság ez, hogy csak úgy idehoz egy ismeretlen nőt! Hirtelen arra gondoltam, hogy hátha az egész csak egy díszlet valami filmforgatáshoz.

De a pilótám mesélni kezdett: Ez egy új modell, most van kipróbálás alatt. Nagyon megkedveltem az utóbbi hetekben.

Olyan lelkesen magyarázott a gépről és igyekezett megmutatni mindent, ami egy laikusnak érdekes lehet, hogy hagytam beszélni. Ezek szerint ez mégis igazi. Lehet, hogy mások jobban tájékozottak az ilyen technikák terén, én nemigen szoktam odafigyelni a hírekben az ilyesmire.

Leültünk, beszélgettünk, rólam kérdezett. Mikor megtudta, hogy hamarosan kész orvos leszek, mosolyogva kérdezte meg:

Csak nem gyerekorvos?

Miért pont gyerekorvos? – csodálkoztam rá.

Mert a szüleim orvosok és közülük az anyám gyerekorvos – felelte. – Azonkívül a bátyám is orvos lett, csak én lógok ki a családból. A gyerekorvosok általában nők.

Ebben én nem lettem volna olyan biztos, de tény, hogy az évfolyamunkon is ez volt a helyzet, akik gyerekorvosnak készültek, azok között többségben voltak a nők.

Mivel a sörünk hamar elfogyott, ismeretlen ismerősöm keresett valami űrhajós eledelt és italt, amikkel mindig újratöltötték a gépet, mikor leszálltak.

Éjszaka volt, derűs, tiszta éj, jól látszottak a csillagok.

Nincs kedved repülni egyet?

Azt hittem, hogy viccel és csak nevettem.

Komolyan kérdem, én szívesen felrepülnék – mondta ő.

Nem kell hozzá valamilyen külön engedély? Ez itt biztosan nem valami magánszórakozás, hanem egy drága projekt.

Ez igaz. De mégsem kell külön engedély, elég ha beszólok a telefonon át a toronyba. Néhány hónapig rám van bízva ez a kis jószág – itt mintha megsimogatta volna a vezérlőpultot – minél többet repülök vele, annál jobb.

Megint csak hallgatni tudtam a csodálkozástól. Ilyen könnyen megy ez? Vajon miért akar repülni? Ezzel akar felvágni, mint a kamaszok az erős motorokkal vagy kocsikkal?

Látta rajtam a meglepetést és biztatni kezdett, mosolyogva intett a kezével, hogy üljek le a vezérlőpult melletti másik székbe és szíjazzam be magam.

Csak a felszállás idejére kell – mondta.

Alig telt el egy negyedóra vagy annyi se talán, már kint voltunk az űrben.

Ó, de csodálatos! – szakadt ki belőlem a kiáltás. A csillagok közeléből még soha nem néztem a Földet, az éjszaka fényeit.

Láttam rajta, hogy örül annak, hogy a látvány ennyire tetszik nekem. De utána azt mondta: Sajnos a nézelődést nem folytathatjuk itt tovább, le kell húznom az ablakaink elé a redőnyt, és az egyik monitor mutatja majd, hogy hol járunk.

Eltávolodtunk a Föld közeléből. Ha hinni lehet annak a monitornak, hamarosan kereszteztük és elhagytuk a Hold pályáját. Figyeltük a monitort, de közben beszélgettünk mindenféléről. Olyan apróságokról, ide-oda csapongva a témák között, amiről éppen összeismerkedő emberek kérdezgetni szokták egymást. Hobbik, könyvek, filmek, zenék, gyerekkor és hasonlók, ahogy jött.

Hirtelen egy óriási pukkanás hallatszott.

Mi ez? Mi történt? - kérdeztem.

Látszott rajta, hogy hirtelen egészen komollyá vált: Még nem tudom, de remélem, hogy hamarosan rájövök.

Akkor egy ideig csendben maradtam, hogy ne zavarjam a hibakeresésben.

Szoktam hordani magammal egy kis elektronikus könyvolvasót, többszáz könyvem van rajta. Azon olvasgattam, miközben fél szemmel láttam, hogy igyekszik kipróbálni vagy ellenőrizni különböző dolgokat. Talán egy újabb negyedóra telhetett el, mikor a monitorra nézve azt vettem észre, hogy egyre jobban eltávolodunk a Föld közeléből, már egész kicsi pont volt csak.

Menjünk vissza, szálljunk le, elegem van ebből a kirándulásból - mondtam, miközben visszaültem oda mellé.