Márta Müller - Visz az út

És mi lennénk az Àdám és Èva? Ennél nagyobb őrültséget még soha nem hallottam!

Nekem is olyan, mint egy rémálom - mondta a pilóta. - Azért visznek el minket a bolygójukra, mert ott csak robotok vannak és állatokat meg embereket akarnak kitenyészteni. Az állatokhoz van mindenféle génanyag állítólag a hajón.

Te ezt tudtad?

Nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam - ismételte meg a lány felé fordulva, mert látta annak a kételkedését. - Azt hittem, hogy ezt az egész technológiát, beleértve a robotot, amelyik az eddigi próbautakon sokat segített az irányításban, a Földön fejlesztették ki. Gondolom, mindenki a Földön ezt hiszi még most is. Mialatt aludtál, akkor jelent meg a monitoron és mondta el nekem a terveik.

És te beleegyeztél?

Nem volt kérdés, hogy akarom-e. - Megint a lány arcát figyelte. - Hidd el, én ugyanolyan fogoly vagyok. És bocsásd meg nekem, ha meg tudod bocsátani, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

Hallgattak egy kicsit, majd a lány szólalt meg: Ez az Ádám és Éva projekt egyfajta aranykalitkának tűnik, egy jól berendezett állatkertnek, ahol mi lennénk az állatok, nem gondolod?

Látta, hogy mialatt beszél, a férfi valamit ír egy cédulára, amit aztán odaadott neki. A cédulán ez állt: Írásban kellene beszélgetnünk, ha nem akarjuk hogy minden szavunkat kihallgassa. A kameráik nem tudom, hogy hol vannak és mennyi, de talán az írást nem tudják követni vele, ha fedve tartjuk a papírt.

A lány bólintott és ezt írta vissza: Jó, egyetértek. Nem tudnád valahogy kikapcsolni?

Rögtön jött a papíron a válasz: Nem tudom, hogy hozzáenged-e még, de ha valamilyen ürüggyel rá tudnám venni, se tudom leválasztani a számítógépet az egész hajó irányításáról. Van egy nagyon minimális kézi vezérlés, de az csak a Föld közelében működik. Maradna az a lehetőség, hogy fizikailag szétverem az egészet, de az a biztos halál nekünk: akkor már tényleg csak olyanok leszünk mint egy összevissza hányódó fémdobozba bezárt két ember, elégünk az űrben vagy becsapódunk valahová... akarod?

A lány nem tudott rögtön válaszolni, megszólalt a robot:

Miért titkolództok előttem? Látom, hogy valamit írtatok egymásnak. Nézzétek meg inkább a filmünket, amit előkészítettünk.

A férfi és a lány egymásra néztek szótlanul, aztán a pilóta válaszolt a robotnak: Jó. Indítsd el.

Mialatt a filmet nézték, megfogták egymás kezét. Ez volt az első intimebb mozdulat köztük, mióta elindultak. Mintha a kezek is beszélni tudnának, a film kissé idillinek beállított képsorai mellett egy kézszorítás ellenpólust jelentett.

Szótlanul nézték végig a filmet. Egy városnyi méretű, óriási hangárt láttak, üvegtetővel és üvegfalakkal. A film felirata szerint a Paradicsom. Hasonló légnyomással, levegőösszetétellel, mint a földi atmoszféra. A belsejében látszólag gyönyörű környezet volt, fák, bokrok, virágok, egy kis patak és egy kis tó. De ahogy a robot is mondta, semmilyen nem növényi élet, se madárcsicsergés, se egy kis mókus, semmi. Valahol az egész közepe táján, nem messze a tótól két kis ház, szépen berendezve, lakatlanul. Szóval, itt kellene élniük.

Mikor vége lett, a pilóta azt mondta a robotnak: Lepihenünk egy kicsit.

Fölösleges lett volna hozzátennie, amit a régebbi útjain mondani szokott, hogy „vedd át az irányítást”, mert mindannyian tudták, hogy az amúgy is a robotnál volt.

A csöppnyi hálókabinban levő szűk fekhelyen csak szorosan összesimulva fértek el, de remélték, hogy fedve tudják tartani ott a papírt, amelyiknek a segítségével beszélgettek.

Szörnyű, borzasztó - írta először a lány. - Nem akarom az egész életemet fogságban élni le. Szeretnék visszamenni a Földre.

A férfi szomorúan nézett rá, és azt írta: Hidd el, hogy én is azt szeretném. De nem tudom, hogy hogyan tudnám visszavenni a gép irányítását, már abban is kételkedem, hogy valaha is nálam volt és nemcsak azt az illúziót keltette bennem. Én sem szeretnék fogolyként élni. Adj pár percet, hogy azon elgondolkodhassak, hogy hogyan tudnám tönkretenni az egészet, ha az öngyilkosság mellett döntünk. De lehet, hogy várnunk kellene a megérkezésünkig, talán ott, azon a bolygón találnánk módot arra, hogy egy másik géppel elmeneküljünk.

Látva, hogy a lány nagyon szkeptikusan néz rá, még hozzáírta: Te döntesz.

Csukott szemmel, csöndben feküdtek egy ideig. Egyre kevésbé érzékelték az időt, a lány akkor nyitotta ki újra a szemeit, mikor a férfi gyengéden oldalba bökte. Látta, hogy éppen leírt valamit.

Rájöttem, hogy tudnék rövidzárlatot csinálni, azzal megszüntetni az áramot, ami leállítaná a számítógépet és talán még tönkre is tenné a gépet. A monitor szétverésének semmi értelme nem lenne, attól még az egész működne. De ha minden leáll, akkor összevissza hányódunk majd, lehet, hogy felrobbanunk vagy megfagyunk. Rögtön vagy csak egy idő után, nem tudom, de biztosan meghalunk. Van egy kis mentőkapszula itt a hajón. Még egy ember is szűkösen fér el benne, kettő meg végképp. De az az egyetlen, ami automatikusan kilövődik egy robbanás esetében. Abba kellene bebújnunk.

Minek, ha úgysincs semmi esély? - írta vissza a lány.

Adjunk magunknak, még akkor is, ha reménytelen.

Egymásra néztek, majd megint a férfi írt le néhány sort: Ha azt látjuk a külvilág monitorán, hogy egy bolygó közelében haladunk - fejében tudta, hogy ez a közelében mennyire relativ fogalom - akkor kellene megcsinálnunk. A kapszula, ha túlél robbanást, légkörbe jutást és még ki tudja mit, ki tud nyitni egy ejtőernyőt, tehát nem zuhan csak úgy le.

A lány a szempilláival intett szótlanul igent.

Menjünk vissza a vezérlőpulthoz, a monitor elé, és amikor döntöttél, szorítsd meg a kezem.

A lány megszorította a férfi kezét, az jelentette azt, hogy rendben. Látta, hogy a férfinak eszébe jutott még valami, mert nem állt fel, hanem megint írt valamit: Biztos vagy benne, hogy nem akarod megpróbálni az odamenést? Öngyilkosság mellett később is dönthetnénk és én megígérem neked, hogy soha nem nyúlok hozzád, amíg nem akarod.

A lánynak egy halvány mosolyféle suhant át az arcán, míg ezt olvasta, aztán nemlegesen rázva a fejét, halkan, szavakkal felelt: Az embernek a legfontosabb a szabadság.

Néhány perccel azután, hogy visszaültek a monitor elé, a képen megjelent a robot: Mondja, kedves Éva, a Földön szabadnak érezte magát?

Szóval hallottad az utolsó szavaimat, gondolta a lány. Hangosan azt felelte: Igen. Szabadnak.

És miben állt ez a szabadság? Hiszen nem repülhetett fel, mert nem tudott repülni, nem csinálhatott bármikor azt, amihez kedve támadt, mert előbb tanulnia, majd később dolgoznia kellett, tele volt az élete a természet és az emberek által épített korlátokkal. Miben volt szabad?

Például a párválasztásban - felelte ingerült hangon a lány.

Igen, abban az országban, ahol éltek, ott valamelyest szabad volt a párválasztás. Legalábbis elvben, mert gyakorlatilag ott is sokaknál a pénz döntött. De maguk önként választották ki egymást, mi volt ebben a nem szabad?

Egy estére, egy bálra párt választani, az egészen más, mint egy életre. - A lány a pilótára nézett és látta, hogy az nem őrá, hanem maga elé meg a monitorra néz. - Mi egyáltalán nem tudjuk még, hogy együtt akarnánk-e leélni az egész életünket.

Furcsán hangzott az egész annak tudatában, ahol voltak és ahová haladtak.

Miután egy jó darabig mind a hárman hallgattak, hamarosan feltűnt a monitoron a megérkezésük helye. Még mielőtt ezt az emberek felismerhették volna, amire egyébként semmi esélyük nem volt a látott film alapján, a robot altatógázt engedett az űrhajó kabinjába. Így a pilóta és a lány hirtelen mély álomba merültek és a robot végrehajtotta a leszállást.