Márta Müller - Visz az út

A hajó pillanatnyilag teljesen irányíthatatlan - mondta komor hangon.

Micsoda? Ezt nem mondhatod komolyan! - Most kezdett csak lassan realizálódni bennem, hogy mibe keveredtem. Itt ülök egy irányíthatatlanná vált űrhajóban egy ismeretlen pasas mellett és egyre messzebb kerülünk a Földtől. Úristen! El lehet képzelni ennél abszurdabb szituációt?

Az egyik fiókból egy kis konyakosüveget vett elő és nekem nyújtotta: Tessék, jót tesz. Rejtett tartalék.

Máskor is előfordult már ilyen? - kérdeztem.

Nem, még soha. Ha lett volna eddig bármi hasonló, nem hívtalak volna el.

No tessék, gondoltam magamban.

Egy óra múlva már nem látszott a Föld. Egészen magamba roskadtan ültem. Istenem, mi lesz velem? Te még soha nem vittél olyan helyzetbe, ahonnan nem tudtam magam kikeveredni!

Nem én vittelek, te vitted saját magadat, szólalt meg egy belső hang.

Ez igaz, feleltem gondolatban önnön démonomnak, ez igaz. Az egész karneváli könnyű hangulat olyan próbába torkolt, amelyik nem tudom, hogy hová vezet. Talán a halálba.

Nyomasztott a magatehetetlenség. Még soha nem ájultam el az életemben, de most egyfajta dermedt félálomba merültem.

Amikor a pilóta észrevette a társnője álomba merülését, azt hitte, hogy elaludt. Talán jobb így, gondolta magában, amíg nem tudom megtalálni, hogy hogyan tudom újra irányíthatóvá tenni ezt a járgányt, addig úgysem tudok neki semmi vigasztalót mondani.

A vezérlőpult monitorján hirtelen feltűnt egy jól ismert robotarc.

Te itt vagy? - csodálkozott rá a pilóta. - Megtaláltad már a baj okát? Rendbehozható?

A robot elmosolyodott: Nincs semmi baj. Nem vetted még észre, hogy nem váltunk igazán irányíthatatlanná? Nem random csapódunk ide-oda, valahová megyünk. Csak nem a Földre fogunk visszatérni.

Micsoda??? - A pilóta teljesen döbbent lett a gondolattól: Ezek szerint te vagy ti, nem tudom, hogy kik vannak mögöttetek, becsaptátok az egész hadseregünket? Nem egy, a Földön kifejlesztett technológia vagytok, csak álca az a cég, aki készítette ezt a prototípust?

Valóban nem a Földön készült el először ez a modell.

Kihasználtok minket, embereket?

Erre nem jött válasz.

És most mi kettőnket? Elraboltatok minket?

Így is lehet mondani. De mi inkább azt mondjuk, hogy kiválasztottunk.

Kiválasztottatok? - a férfi elhúzta a szót, ahogy visszakérdezett. - Mire?

Arra, hogy az első emberpár legyetek minálunk. Mi egy robotvilág vagyunk. Az életünk szinte végtelennek tűnik a tieitekhez képest, mert a földi év hosszát figyelembe véve évmilliókban számolunk. A mi bolygónkon növényzet ugyan van, de állatok és emberek nincsenek. Állati fehérjéket és géneket hoztunk magunkkal itt a gépen és az ifjú hölgy tanult genetikát. Remélem, hamarosan benépesülünk.

És ami az embereket illeti...? - a pilóta nem tudott magához térni a megdöbbenéséből, ellenkezőleg, egyre ijesztőbbnek érezte a helyzetet. Most jutott el annak a megértéséhez, hogy valakik olyan helyzetbe hozták őket, hogy nincs a számukra visszaút.

Párosodtok majd - felelte a robot.

Mi nem vagyunk állatok! - tiltakozott hangosan, majd rápillantott a nőre, hogy alszik-e még. - Nem tudunk csak úgy „párosodni”!

Erre nézve sok másféle tapasztalatot szereztem a bolygótokon - mondta rezignáltan a robot.

Akkor miért nem olyanokat választottatok ki? - dühöngött a pilóta, akinek egyre nagyobb belső erőbe került, hogy fékezze az indulatait. Ha nem a robot, hanem egy ember, egy férfi állt volna vele szemben, már rég verekedett volna vele, de így annak, hogy szétverje a gépet és a berendezést, nem volt semmi értelme.

Azaz, ki tudja. Azzal keresztül tudja húzni ezeknek a robotoknak a terveit, ha elpusztítja a gépet. Elgondolkodott az öngyilkosságon. Lehet, hogy az az egyetlen kiút a számukra? Mindenesetre úgy érezte, hogy erről a társnőjét is meg kellene kérdeznie.

Egyelőre szótlan hallgatta a robot válaszát: Valóban találtunk volna olyanokat bőségesen, akiknek könnyen megy a dolognak ez a része. De mi, akik választottunk, azt a megbízást kaptuk, hogy a számunkra lehető legjobban megfelelő embereket válasszuk ki. Olyanokat, akik értenek az élőkhöz is, meg a technikához is. Akik utódaiból olyan embereket nevelhetünkfel, akiknek átadhatjuk a magunk tudását.

Stop, stop, stop! - kiáltott rá mérgesen a pilóta. - Meg kellett volna kérdezni minket, hogy akarjuk-e.

A robot elhallgatott. Majd egy idő után azt mondta: Ha elgondolkodsz ezen, magad is könnyen belátod, hogy ez lehetetlen volt.

Persze, mert senki nem akarna rabszolgának menni valahová - felelte a pilóta.

Rabszolgának?

Vagy ketrecben tartott állatnak.

Én egyiknek sem nevezném a körülményeket, amiket előkészítettünk nektek.

Hát hogy neveznéd?

Kiindulva az egyik vallásotokból, inkább Paradicsomnak. Egy hatalmas nagy kert, teli fákkal, növényekkel, egy kis tóval. Állatok ugyan még nincsenek sem a földjén, sem a vízben, tehát be kell érnetek növényi táplálékkal, de a hozott génanyagból remélem hamarosan állatok is lesznek.

Mivel a pilóta nem szólt közbe, folytatta: Mi nem kívánjuk, hogy ne egyetek a tudás fájáról. Ellenkezőleg. A házatok mellett egy másik épületben laboratóriumot rendeztünk be, egy legalább olyan jó számítógéppel, mint ami itt van. Szeretnénk, ha minél többet elsajátítanátok a mi tudásunkból.

A pilóta még mindig csak hallgatott, ezért a robot azzal fejezte be: Van erről néhány filmünk, megnézheted a gépen az Ádám és Èva projekt alatt.

Ádám és Éva projekt! A pilóta már nem tudta, hogy nevessen vagy dühöngjön.

Mikor magamhoz tértem és felkeltem, a pilótát még mindig a vezérlőpult előtt találtam, de az addigi magabiztosságához képest egészen összetörve ült.

Történt valami? - kérdeztem és egyúttal a külvilágot mutató monitorra mutattam: Az ott mi? Csak nem...?

A Tejút képe volt a monitoron. Olyan kép, amit eddig csak gyerekeknek készült ismeretterjesztő képeskönyvekben láttam. Nagyon messze lehetett.

Igen és igen - felelte.

Mi az, hogy igen és igen?

Mind a két kérdésedre igen a válasz. Igen, történt valami és igen, elhagytuk a galaxist.

Lehuppantam mellé a vezérlőpult melletti másik székre és rátámadtam: Elárulnád végre, hogy mi a terved velem? Olyan érzésem van, mintha egy emberrabló túsza lennék.

Gratulálok. Eltaláltad. Valóban az vagy, csak abban tévedsz, hogy én lennék az elrablód. Nem. Hidd el, én is túsz vagyok, ugyanúgy, mint te.

De hiszen csak ketten vagyunk itt!

Igen. Nem. Emberek ketten vagyunk. De van egy robot is. Nem olyan emberformájú robot, amilyet néhány hollywoodi filmben lehetett látni. A számítógép maga a robot. Hall minket, lát minket, megfigyel minket.

Csak nem akarod azt mondani, hogy a számítógép rabolt el minket?

De. Pontosan ezt akarom mondani. Ha akarja, meg is tudja jeleníteni magát egy robotarcként valamelyik monitoron.

Szavai igazolásaképpen megjelent a robot: Üdvözlöm, ifjú hölgy, vagyis, üdvözlöm, Éva.

Honnan veszi, hogy Évának hívnak? Éva ugyan papíron a második nevem, de sohasem használtam.

Majd most fogjuk. Ádám elmagyarázza, hogy miért.

Nem tudtam, hogy a pilótának Ádám a neve, nekem eddig egy másik keresztnevet mondott, de a rossz érzés növekedett bennem.

A pilótán érződött, hogy nehezen sikerül megőriznie a higgadtságát: Azért raboltak el minket, mert a robotok kitaláltak maguknak egy Ádám és Eva projektet.