Azaria Headly - Csillagom

– Akkor a bordó – tette a kezembe a bugyit a melltartóval.

– Jaj, Gabriel, ne már, itthon szerettem volna ma ülni a kertemben és sörözni a cikkem felett, egyedül – hisztiztem hangosan, és hanyatt dőltem az ágyon.

– Majd vacsi után kiülhetsz, gyere! – húzott fel az ágyról, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem feszélyez, hogy alsóneműben lát. Miért nem?

Felvettem a ruhát, amit kikészített, a hozzá illő cipővel. Elegáns. Jó ízlése van.

– Fésű? – járkált a hálóban, mint egy oroszlán a ketrecben.

– A fürdőben van – indultam mosolyogva az ajtó felé.

Kezdtem élvezni a dolgot. Besétáltam, fogat mostam, és csak ezután mentem vissza hozzá a fésűvel a kezemben.

– Sima copf is jó lesz, csak gyere már! – nézte az óráját, míg megfésültem a hosszú, göndör, barna hajam.

Mikor kész lett a harmadik hurok is, kiterelt az ajtón. Táska nem kell, miért is kellene. Mindegy. Odalent beültetett a Teslába, és már mentünk is.

– Nem sminkeltem – dünnyögtem magam elé.

– Nem is kell, így is gyönyörű vagy – mondta, miközben sávot váltott.

Csak pislogtam rá; az utcalámpák fényénél nem tudtam jól kivenni, de szerintem nem viccelt.

– Miért nem Alice ül most melletted? – kérdeztem minden bántás nélkül.

– Egy ideje már nem jár el velem üzleti vacsorákra; nem tud hozzászólni a témákhoz, és engem is csak lejárat vele – válaszolta őszintén.

– Miért vagy vele tulajdonképpen? Eddig csak rosszat tudtál róla mondani.

– Ez egy hosszú történet, és nem most fogok belekezdeni.

Az étterembe érve mi voltunk az elsők az asztalunknál, ahogy ez illik is, mikor vendéget vár az ember. Mint kiderült, lengyel ügyfelekkel fogunk találkozni. Úgy lettem bemutatva, mint kolléganő. Tulajdonképpen megtisztelő.

– Milyen bort kérsz, Lilien? – kérdezte Gabriel a pincérrel maga mellett.

– Egy jó száraz vöröset megkóstolnék, köszönöm.

Az egyik lengyel majdnem kiköpte a szájából a vizet, és mondott valamit a saját nyelvén a kollégájának. Csak egy keveset értek a szláv nyelvekből, de amikor kimondta, hogy goscióva, leesett, hogy ezek éretlenebbek, mint az óvodások.

– Szeretik a vöröset, uraim? – fordultam feléjük bájosan csevegve.

– Mindenféle vöröset nagyon szeretünk – nevetett szépen, angolosan az egyikőjük.

– A magyar vörös az egyik legjobb – kacsintottam feléjük félreérthetően.

Gabriel megfogta a kézfejem és finoman megszorította, hogy leállítson, miközben közelebb hajolt.

– Mi a fenét művelsz? – sziszegte.

– Ezek csajozni jöttek ide, Gabriel, vigyük el őket szórakozni, akkor tuti aláírják a szerződést – suttogtam kedvesen mosolyogva, hogy a másik kettő ne hallja.

Sóhajtott egyet, és alig észrevehetően bólintott.

– Tudják, fiúk, egyszer voltam kint a magyaroknál. Földtani szempontból páratlan ország, no és az ottani vörösek! – hüledeztem, és adtam a hülyét.

– Bizony-bizony, mi is nagyon szeretjük az ottaniakat.

– De akikről én beszélek, egyik sem volt száraz – vigyorogtam most már teljes erőbedobással, mire a másik kettő összenézett, és úgy felnevettek, hogy tudtam, célegyenesben vagyunk.

– Maga is szereti a vöröseket? – nézett rám felkorbácsolva a szemüveges, magasabb fazon, és az asztal alatt megsimogatta a combomat.

Nem estem kétségbe, volt már ilyen máskor is a történelemben.

– Menjünk, igyunk egy sört, és tánc közben elmesélem! – kacsintottam felé, majd felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Végre elengedett.

Vacsoránál így már sokkal oldottabb volt a légkör. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat. Gabriellel nagyon könnyű beszélgetni; teljes mértékben ő irányítja a szálakat, fesztelenül, lazán, de udvariasan. Már odakint az utcán mellém szegődött és nagyon csúnyán nézett rám.

– Mennyire fontos neked ez az üzlet? – vigyorogtam felé és nagyon tetszett, hogy bosszankodik. – Felmegyek az egyikkel a hotelszobába, ha szeretnéd. Mennyit fizetnél érte? – gúnyolódtam a fülébe.

– Azt próbáld meg! – mondta fenyegetően. – Ha egy ujjal is hozzád ér valamelyik, eltöröm a csontját! – sziszegte.

– Nem tilthatod meg, nagyon be vagyok gerjedve. Délután kettő óta olyan nedves vagyok, hogy csak úgy tocsog a bugyim – vigyorogtam most már szélesen.

– A bugyid teljesen rendben van, másfél órája adtam rád, édesem – mosolygott kihívóan.

– Fulladj meg az egódban! – dünnyögtem és a két pasi közé léptem előre, de visszahúzott.

– Nem vicceltem – mondta komolyan. – Üzleti partnerek, nem fekhetsz le velük, mert holnap reggelre mindenki tudni fogja.

– Félted a jó híremet? – kérdeztem hetykén.

– Valakinek meg kell tennie helyetted – sziszegte, mire hangosan felnevettem.

Előttünk a kis köpcös hátrafordult, mert elfogyott a piája, így felfüggesztettük a témát.

Amint odaértünk, Gabriel fű alatt fizetett két jól szituált hölgynek, hogy legyenek helyettünk társaság, így magunkra maradtunk. A hely tizenegy körül zsúfolásig megtelt, és a hangulat a zenétől, a stroboszkóptól, és valószínűleg a bennem lévő töménytől a tetőfokára hágott. Gabriel az étteremben ivott bor óta csak vizet kért magának, aminek őszintén örültem. Valakinek tényleg muszáj józannak maradnia. Amint az asztalunktól is elmentek a lengyel komák, két nagyon csinos lány ült Gabriel köré a szabad székekre. Sőt az egyikőjük pár másodperc után az ölébe engedte magát lovagló ülésbe. Esküszöm, ilyet még sosem láttam! Nem zavarta őket, hogy én is az asztalnál ülök. Nem tekintettek konkurenciának. Gabriel összehúzta a szemét és félretolta a csajt, közben pont úgy nézett rá, mint akit valami fontos közben megzavartak és felbosszantottak. Még a lenézést is láttam a szemében megcsillanni. Az asztalra könyököltem, és elkezdtem élvezni a műsort.

– Lányok, apukátok most biztosan nagyon büszke lenne rátok, de örülnék, ha kettesben hagynátok a feleségemmel – vigyorgott a csajokra, mire azok hátrafordulva végre engem is észrevettek, majd csalódottan le is léptek.

– Nem tudnak nekem ellenállni – nevetett fel halkan, de utána már el is tűnt a mosoly, és mélyet sóhajtott.

– Engem meg sem próbáltál felcsípni, pedig azt ígérted, így lesz – incselkedtem.

– Túl sokat ittál már ahhoz – evett bele a mogyorós tálba.

– Szóval nem használod ki a helyzetet? – húztam ki magam döbbenten.

– Mégis hány évesnek nézel te engem, tizennyolcnak? – húzta fel a szemöldökét. – Ha akartam volna, már nálad megteszem – ropogtatta a mogyorót komoly arccal.

– Eddig azt hittem, lélekben tényleg annyi vagy, de most nagyon kellemesen csalódtam.

– Ettől függetlenül bármikor készen állok rá, amikor azt mondod – húzta össze szemét, de megint olyan kisfiúsan mosolygott.

Amikor viccelődik, akkor mosolyog így. Teljesen más lesz az arca közben. A feszült, kemény arcéle is finomodik, és kevésbé szigorú lesz tőle. Sokkal emberibb és elérhetőbb, megközelíthető.

– Nagyon vicces – dörmögtem.

Az ilyen férfiaknak nem én vagyok a zsánere, és direkt sértésnek veszem, amikor valaki ezzel poénkodik.

– Nem viccelek! – komolyodott el az arca. – Sőt ha belegondolok, mennyire fájt ma, miután leléptél, minden, csak nem vicces.

– Megváltozott a hozzám állásod – csúszott ki a számon minden gondolkodás nélkül.