Azaria Headly - Csillagom

– Szia, Lilien! – lépett mellém Gabriel a semmiből. Összerezzentem tőle. – Gyere velem, kérlek!

Más volt, mint tegnap. Háromrészes szürke öltönyben állt mellettem, és nagyon távolinak tűnt. Szeme nem mosolygott, nem is csillogott.

– Félsz tőlem? – kérdezte minden érzelem nélkül.

– Kellene? – kérdeztem vissza.

– Nem harapok – mondta kicsit lazábban, és egy mosoly bujkált a szeme sarkában. – Menjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is a folyosón a liftek felé.

Még intettem Taylornak, aki szomorú mosollyal köszönt el tőlem. Basszus, nem túl jó jel.

– Hová megyünk? – kérdeztem, amikor a lifthez értünk.

– Kimegyünk terepre, megmutatom a környéken folyó összes építkezésünket – mondta komolyan. – Késő estére érünk vissza – tette hozzá egyszerűen. – Remélem, mára nem volt semmilyen, a tegnapihoz hasonló programod! – fordult felém a liftben.

Nem válaszoltam neki. Hiba volt ma eljönnöm. A tegnapi heves reakcióim mit sem változtak. Ideges voltam, mert előre tudtam, hogy így lesz. Képtelen leszek kibírni vele kettesben egy egész napot.

– Tudom, jókor kérem, de szeretnélek tegezni – mondta, amikor kiszálltunk a mélygarázsban. – Persze, ha neked nem gond.

– Nem gond – mondtam csendben, míg beszálltam Gabriel mellé a fehér Tesla terepjáróba.

– Hová lett a feleselés?– mosolyodott el, mikor felém fordult, de válasz nélkül hagytam. Gabriel nagyot sóhajtott, miközben kihajtott a garázsból.

– Éhes vagy? – fordult felém.

– Nem tudnék most enni – mondtam, nézve magam mellett az elsuhanó épületeket.

– Kávét? – próbálkozott.

– Ki szeretnél engesztelni a tegnap történtek miatt? – fordultam felé, de kár volt.

Egy pillanatig sem bírom ezzel a férfival összezárva ezen a szűk helyen.

– Ez attól függ, hogy haragszol-e még rám? – mosolygott, miközben ráhajtott az autópályára.

Már attól is gyorsult a légzésem, hogy néztem, ahogy vezet.

– Magamra haragszom – mondtam csendesen.

– Három órát fogunk utazni, mire északon felérünk az első építkezésig, addig akár el is mondhatnád, hogy mi a gond.

– Másokat is személyesen szoktál kivinni, amikor felveszed őket? – kérdeztem, de nem néztem rá.

– Néhányukat igen – mondta komolyan. – Csatlakoztasd a telefonom, kérlek! – adta a kezembe a mobilját, és az ujjaink egy pillanatra összeértek.

– Akkor add a hüvelykujjad! – nevettem fel halkan, és elé tartottam az eszközt, hogy fel tudja oldani.

Majd az autó rendszerétől kértem egy kódot hozzá, amit beírtam a mobilba.

– Válassz zenét! – mondta Gabriel.

– Lehet, hogy most kiugrom az autóból, és ellopom az összes adatodat róla! – emeltem fel a telefont incselkedve.

– Mit szeretnél tudni róla? – nevetett fel Gabriel.

– Először is azt, hogy milyen alkalmazásaid vannak rajta – töprengtem. – Aztán megnézném a fotóidat – nevettem kicsit feloldódva.

– Akkor nyisd meg a fotóalbumot! – közölte félvállról.

– Persze!

Beléptem a zenék a közé, és döbbenten néztem fel Gabrielre.

– Benne hagytam magamról az aktfotóimat? – vigyorgott felém.

– Te rockot hallgatsz? – néztem rá lemeredve, és elővettem a saját telefonom, hogy megmutassam neki: a lejátszási listánk körülbelül hatvan százalékban egyezik.

– Válassz! – mosolygott Gabriel, de szó nélkül hagyta a kis bemutatómat.

Emotionless. Tökéletes.

– Aranyos – mosolygott Gabriel. – Én lennék?

– Hogy gyönyörű vagy-e, amikor alszol? – nevettem fel hangosan, mire belőle is kitört a nevetés.

– Nézd meg a fotóimat! – nézett át hozzám a túloldalra. – Nagyot fogsz csalódni.

– Nem szoktad megörökíteni életed nagy pillanatait? – döbbentem meg rajta, és félve léptem bele az albumba.

Üzleti tervek tömkelege, a menyasszonya által küldött és mentett szelfik különböző butikokból, az építkezéseken készített pillanatképek. Ennyi. „Disgusting now I see” szólt a dal a hangszóróból. Kirázott a hideg tőle.

– Nem én vagyok – suttogta Gabriel.

– Sajnálom – tettem le a telefont. – Indiszkrét voltam.

– Az engedélyemmel néztél bele – mondta Gabriel lágyan. – Ha szeretnéd, az üzeneteimet is elolvashatod.

– Mért tenném? – néztem rá döbbenten.

– Mert nincs semmi, ami arra utalna, hogy magánéletem is van – mondta szomorúan.

Mivel nem akartam tovább erről beszélgetni, választottam egy másik számot. FUN: We are young. Mosolyogva néztem rá, majd felhangosítottam a zenét, és ringatózva énekelni kezdtem. Gabriel hálásan csóválta a fejét, majd ő is csatlakozott.

– Neked nagyon jó hangod van! – néztem rá meglepetten.

– Azt mondják – mosolygott jókedvűen.

– Várj! Keresek valamit, ami illik a hangszínedhez! – pörgettem bele az előadói listába. – Ayreon! – visítottam fel. – Azt a kurva! A világmindenség legnagyobb zenéje!

Gabriel úgy nevetett, hogy öröm volt hallgatni. Felemeltem a telefont és készítettem róla egy képet. Nem lehet róla rosszat lőni. Egyszerűen jóképű, és kész.

– Legyen valami más – gondolkodott hangosan.

– Ed Sheeran? – néztem rá kérdőn.

– Szeretem a kissrácot! Válaszd az I see fire-t!

– Oké! Megéheztem – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Hátul találsz kekszet, és azt hiszem, áfonyát is, de most nem tudok megállni.

A következő pillanatban kicsatoltam magam, és hátramásztam az ülések között. A csípőm egy pillanatra beszorult mozdulat közben, aztán rájöttem, hogy Gabriel válla szorított neki az anyósülésnek, utána már csak azt éreztem, hogy beleharap a fenekembe. Felsikítottam, de nem bírtam magamban tartani a nevetést.

– Basszus, nem hiszem el! – csúsztam a hátsó sorra. – Hogy tehettél ilyet? Most hogy szállok majd ki nyálas fognyomokkal a hátsómon? – próbáltam megnézni a szoknyám hátulját, de nem láttam semmit.

– Talán próbáld meg a tükörben! – nevetett Gabriel.

– Hallgass! – próbáltam komoly maradni, kevés sikerrel.

Az ülés alatt megtaláltam a kekszet és az áfonyát is, majd visszamásztam az ülésemre – ezúttal fejjel előre.

– Mutasd a feneked! – mosolygott Gabriel.

– Na, azt már nem! – adtam a szájába egy kekszet, mielőtt meggondolhattam volna, mit is teszek. – Egyél, addig legalább csendben leszel – vigyorogtam rá.

– Áfonyát kérek! – rágott hangosan, de ekkor hívták telefonon, és a zene elhallgatott.

A kijelzőn megjelent Alice neve és profilképe. Na, basszus! Gabriel a kormányon megnyomta a hívásfogadás gombot. Vajon miért nem tette a fülére a telefont, hogy ne halljam, miről beszél a menyasszonyával? Hirtelen nagyon elszégyelltem magam azért, amiket az előbb csináltunk. Pedig nem is tettünk semmit, csak jól éreztük magunkat.

– Alice! – szólt bele Gabriel a telefonba.

Hangja komoly, sőt inkább ellenséges lett.

– Te idióta! – hallatszott a köszönés. – Most érkezett meg a szombati bálra a ruhám, és tudod mi a nagy helyzet? – rikácsolt a hang a túloldalon.

– Mindjárt elmondod – mondta Gabriel végtelen türelemmel.

– Biztosan direkt szívattál meg, mert ugyan százszor kértem tőled, hogy az ekrü színűt rendeld meg, mert az fog színben a cipőmhöz illeni, te mégiscsak a csontszínűt vetted meg nekem. Most mégis hogy jelenjek meg ebben a göncben? Mondd meg!