Azaria Headly - Csillagom

Elhűlve hallgattam, ahogy ez a nő beszél a párjával. Egy ruha miatt?

– Mit szeretnél? – kérdezte Gabriel mélyet sóhajtva.

– Szombatra a ruhát, amit kértem! – mondta ordítva Alice, majd letette a telefont.

Nagyot nyeltem, majd tettem egy kekszet a számba, és minden további kérdés nélkül Gabriel szájába tettem három áfonyát.

– Mondd, amit gondolsz! – kérte, amikor lenyelte a gyümölcsöket.

– Mit számít, én mit mondok? – kérdeztem teli szájjal. – Tegnap óta ismersz.

– Azért én mégis nagyon kíváncsi vagyok.

– Elintézzem neked a ruharendelést? – kérdeztem komolyan.

– Nem is tudom – bizonytalanodott el Gabriel.

– Akkor legközelebb lenne kire fognod, ha elszúrod – próbáltam lelket önteni belé, mire válaszul ráharapott a szájában lévő ujjamra.

Nem engedte el, nyelvével finoman nyalogatni kezdte, majd a fogával elengedett, de nem hagyta abba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, csak ezután reagáltam rá.

– Ezt ne! – húztam ki az ujjam a szájából, és csak remélni tudtam, hogy nem ázott még át a bugyim annyira, hogy a szoknyám is átnedvesedjen. – Harapós kedvedben vagy – próbáltam oldani a hangulatot.

– Mi fasz az az ekrü? – kérdezte Gabriel váratlanul, és belőlem úgy tört ki a nevetés, hogy alig kaptam levegőt tőle.

– Mi lenne, ha fogadnál Alice-nek egy személyi beszerzőt? – ajánlottam fel a lehetőséget.

– Hogy még több pénzemet költse el a még több ruhára, ami már be sem fér az öltözőbe? – kérdezett vissza Gabriel.

– Mi lenne az első dolgod, ha Alice nem lenne az életedben? – kérdeztem, hogy kicsit felvidítsam.

– Ájulásig dugnálak a hátsó ülésen – mondta Gabriel szárazon.

Húha. Azt hiszem, még levegőt is elfelejtettem venni. Ez nem munkahelyi zaklatás? Váratlanul ért ez a nyers kijelentés, de pár pislogás után válaszoltam.

– Hát, ez a lehetőség kétszeresen is elúszott, Gabriel – nyöszörögtem. – Egyéb?

– Farmert és pólót vennék minden vasárnap, aztán elmennék utazni. Minden szabadidőmben csak úton volnék egy új, ismeretlen hely felé – mondta halkan.

Újra csörgött a telefonja.

– Hallgatlak, Erica! – szólt bele, és én örültem, hogy végre nem rám figyel.

Össze kellett szorítanom a combomat, de csak még rosszabb lett tőle.

– Mr. Woods, holnap tizenegyre volt megbeszélve egy találkozója a Sollab Inc.-nel, de attól tartok, a talajvizsgálat eredményei miatt a találkozó elmarad – hallottam a női hangot a túloldalról, ami úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Miért, mi van az eredményekkel? – kérdezte Gabriel gyanakvón.

– A Greenerz a Sollab eredményeire hivatkozva megtámadta a portlandi beruházás engedélyét, mondván, az eredmények, melyekre a beruházás elkezdődött, hamisak voltak.

– Erica, kérlek, küldj el minden vizsgálatra vonatkozó anyagot Ms Jamesnek e-mailen, a feljelentést pedig küldd el Mr. Andrewsnak, hogy átnézze a jogi oldalát, a többit majd holnap megbeszéljük!

– Értettem, Mr. Woods – mondta a hölgy, és szinte hallottam, hogy fellélegzett.

– Volt már erre precedens? – kérdeztem Gabrielt, miután letette a telefont.

– Nem, még nem – mondta csendesen. – Jókor kerültél az utamba az utcán – mosolygott fáradtan.

Amikor megérkeztünk az első helyszínre, a beruházás már majdnem készen állt az átadásra. Gabriel lazán szállt ki az autóból, és visszavette magára az üzletember-énjét. Tartottuk a vezérigazgató és beosztottja távolságot. Egy egész lakónegyedet építettek fel a legmodernebb zöld technológiával. Minden épület passzív ház volt, és a közösségnek teljes önellátó rendszer lett kialakítva; mint egy űrhajó, amelynek évszázadokig szállítania kell az emberi fajt, elszigetelve minden mástól. Még soha nem láttam hasonlót sem. Bemutatkoztam a kinn lévő embereknek, majd felfedezőútra indultam az egyik házban. A leendő nappaliból meseszép volt a kilátás a környező hegyekre.

– Csodálatos, nem igaz? – kérdezte Gabriel mögém lépve.

– Fantasztikus – mondtam halkan. – Mint egy tündérmese!

Gabriel pontosan annyira jött közel, hogy éreztem a közöttünk vibráló levegőt. Aztán megéreztem, hogy kezei kétoldalt összefogják a hajamat, és félrehúzzák a jobb oldalamra. Majd ajka finoman a nyakamhoz ért a fülem mögött. Becsuktam a szemem, és kiélveztem minden egyes pillanatot. Ajka lejjebb indult, majd kicsit előre, finoman, alig érintve, majd óvatosan megharapta a fülemet és elengedett. Kinyitottam a szemem; már nem láttam magam mögött alakját az ablaküvegen. Miért csinálja ezt velem? Miért játszadozik? Tegnap ezzel akart elcsábítani idáig, de ma már nem értem. Nyeltem egy nagyot, és visszaindultam az autóhoz.

– Kávét? – kérdezte, amikor már vagy félórája felhúzott lábbal kifelé bámultam az ablakon.

– Valami töménnyel – dünnyögtem magam elé.

Gabriel megállt egy étterem előtt, és míg ő a kávéért állt sorba, én elmentem a mosdóba. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna magamhoz nyúlnom, hogy kielégülve menjek vissza mellé az autóba. Akkor talán a helyes döntéseket hoztam volna meg aznap. Az autóban iszogattam a kávém, miután megettem a szendvicset, amit mellé hozott.

– A következő megálló már a te szakterületed lesz. Ez az a beruházás, amivel most gondok adódtak. Gyanítom, a jövőheti földmunkából már nem lesz semmi – merült bele a szakmába egy pillanatra.

Ekkor kapott üzenetet Alice-től, hogy megrendelte-e már a ruhát.

– Gabriel, melyik az a kontakt? Hadd intézzem el! – vettem át a telefonját a kezéből.

– A te neved alatt van, Ingrid Wozik– mondta Gabriel.

– Tudod a telefonszámom? – ejtettem kezem az ölembe.

– Ha nem jössz el ma az irodába, magam hurcollak be – mondta, de nem volt fenyegetés a hangjában.

– Miért akarod ennyire, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem.

– Mert nem hiszek a véletlenekben – mondta rekedten.

– Ó, a sors! – húztam el a számat. – Ő és én nem vagyunk túl jóban – mondtam szomorúan.

– A szüleid? – kérdezte.

– Még gyerekkoromban, anyukám. Aztán három évvel ezelőtt… – csuklott el a hangom, és nem tudtam befejezni.

Nagyon sokáig csendben voltunk.

– Én édesapámat veszítettem el – mondta Gabriel.

– Sajnálom – mondtam fásultan.

– Én is sajnálom – mondta, és megfogta a térdem, de most minden hátsó szándék nélkül.

A rét, amire hamarosan megérkeztünk, csodálatos volt. Csak álltam a közepén, és néztem a késő tavaszi virágokat. Aztán agyam munka-üzemmódba kapcsolt, és azonnal szakmai szemmel kezdtem el méregetni.

Gabriel zsebre tett kézzel állt a kocsi mellett és aranyosan mosolygott. Mint aki elhozta a gyereket a játszótérre.

– Forogj körbe! – mondta, amikor a derékig érő erdei füzike lila virágai közé értem.

Először nem akartam, de addig erősködött, hogy végül nevetve tártam szét a karjaimat, miközben lefotózott.

– Alice ki fog nyírni, ha meglátja – léptem oda mellé, hogy megnézzem a képet. – Hát ez… – dadogtam –, szép lett! – döbbentem meg magamon.

– Még jó! Gyönyörű vagy! – nézett rám Gabriel olyan meggyőződéssel, hogy elpirultam tőle.

– Mit vársz a mai naptól? – kérdeztem elérzékenyülve.

– Hogy megmondod nekem újra, mekkora fasz vagyok – mondta, és hátrasimított az arcomból egy hajtincset.