– Akkor sajnos kiengesztelni sem tudom, ha igazából nem én vagyok a bűnös, nem igaz? – Elmosolyodott, de ez a mosoly most nem volt őszinte.
Nem az az önkéntelen mosoly volt, mint az első vagy a második. Kiengesztelni. Szórakozik velem. Játszik, mint macska az egérrel.
– Azért én mégiscsak örülnék, ha megpróbálna kiengesztelni, Mr Woods! – viszonoztam a nem őszinte mosolyát.
Összehúzta a szemét és elengedte a kezem. A hirtelen jött szabadság levegőhöz juttatott, és felszabadultabb lettem tőle.
– Hallgatom, Ms James!
Nem szabad elfelejtenem, hogy a táskám nála van. Mint egy letétbe helyezett vagyontárgy. Nem tudok megszökni, míg ő el nem enged. Ő pedig csak akkor enged el, ha megkapta, amiért jött.
– Milyen céllal jött utánam?
– Mert ugye az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy cipekedő hölgyeknek segítsek az utcán?
– Az ön esetében? – nevettem el magam.
Barna írisze újra másképp villant, egyértelműen tudtomra hozva, hogy igazam van, terve van velem. Csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy tekintete nem indult felefedező útra a testemen, csak tartva velem a szemkontaktust szinte lyukat égetett belém. Valamit akar, de nem azt, amit én és a bűnös gondolataim. Viszont még így is kíváncsivá tett.
– Segíthet nekem a táskámmal, ha cserébe elkéri a személyi asszisztensétől a három hét múlva tartandó, Környezettudatosság mérnökszemmel konferencia anyagát, és fontolóra veszi végre, hogy előadót küld, aki bemutatja a cége tevékenységét egy órában.
Ha valóban annyira profi, mint amilyennek mondják, akkor ebből az egy mondatból is leszűri, hogy miért neheztelek rá. Az, hogy fontolóra veszi, ugyanakkor semmilyen további kötelezettséggel nem jár számára; tulajdonképpen megengedtem neki, hogy elkísérjen.
Mr. Woods nem mutatta jelét döbbenetnek vagy elutasításnak.
– Induljunk! – fordult abba az irányba, amerre találkozásunk előtt tartottam.
Nem ígért. Nem reagált. Követtem, és a lábaink egyszerre mozdultak a járda kövén. Hosszú, nagyon hosszú csend telepedett ránk. Annyira eluralkodott rajtam a feszültség emiatt, hogy szinte már bármiről beszéltem volna vele, csak ne kelljen csendben lennünk. Amikor felé fordultam, ő előre nézett, és széles, őszinte mosolyra húzódott a szája. Profilból is éppen ugyanolyan lehengerlő hatással volt rám, mintha a szemembe nézne. A táska a vállára vetve lógott, amitől olyan lazának látszott, mintha éppen golfozni menne a haverokkal.
– Hallgatlak! – mondta lágyabban, mint eddig bármikor, és bennrekedtek a gondolatok, amikor tudatosult bennem, hogy letegezett.
– Nem olyan helyre megyünk, ami neked való – mondtam már én is közvetlenebb hangnemben, mire felém fordult, megint azzal a kisfiús mosollyal.
– Vajon milyen hely lehet az, ahol nem tudsz engem elképzelni? – kérdezte, jót mulatva rajtam.
Ezek az utalgatások… Nem szégyelli magát? Párja van, és így incselkedik? A nő helyett is haragszom rá ezért. Ha én lennék a jegyese, zokognék egy sarokban összeroskadva.
– A nőgyógyászhoz megyek az utca végén – böktem ki végül.
Gabriel lelassított, majd megállt, és már harmadjára magasodott fölém.
– De akkor minek a táska?
– Utána még más dolgom is lesz.
Mégsem állhatok neki magyarázni, hogy éppen műtétre megyek, utána pedig egy éjszakára be kell feküdnöm megfigyelésre.
Összehúzott szemmel vizsgált, és igyekezett ismét belém látni.
– A segítséged a küszöbig szól – nyugtattam meg.
Bal kezem akaratlanul a karjára siklott, hogy nyomatékosítsam, amit mondok. Ezt meg mi a fenéért tettem? Nem vagyok normális! Gabriel a mozdulat elől először mintha elhúzódott volna, majd amikor hozzáértem, összerezzent, és a pillanatban, míg tenyerem hozzáért, megnyugodott. Az ing alatti a szálkás izmokra tapadt a tenyerem. Az áramütésszerű érintéstől elzsibbadtak az ujjbegyeim. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de csak tépelődik magában.
– Hallgatlak! – mosolyodtam el, ismételve az előző kérdését.
Mégiscsak emberből van és érez. Válaszolni azonban sokáig nem válaszol.
– Bemegyek veled, ha utána beszélgetsz velem, míg tovább kísérlek.
Mérget vennék rá, hogy nem ezt akarta mondani, de okos. Bármi konkrétabbal áll elő, azonnal faképnél hagyom.
– Nemsokára házas ember leszel, Gabriel – mondtam ki először a keresztnevét, és vizsgáltam arcán a reakciót. – Közben idegen nővel mennél nődokihoz?
Olyan utálat futott át az arcán, amilyet csak ritkán látok embereken, és nem tudtam, hogy a megjegyzésnek szól, vagy magának az esküvő tényének.
– Nem a legjobb, ha az emberről ennyi mindent tudnak, nem igaz? – mosolyodott el keserűen. – Ha veled élnék, akkor számodra megcsalás lenne, hogy elkísérek valakit, akivel beszélgetek egyet?
– Már a gondolatát sem bírnám elviselni.
– Ez lenne a helyes válasz – nézett rám komolyan –, Alice viszont azt sem bánja, ha félrekúrok, mindaddig, míg a pénzemet költheti. – Szinte sziszegte a szavakat, ahogy kijöttek a száján.
Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna. Ez a férfi nem szerelmes, és őt sem szeretik. Az előbb még az is meglepte, hogy felé nyúltam.
– Miért nem adod neki az összes pénzed és élsz egy egyszerűbb, de boldogabb életet? – kérdeztem félvállról.
Felkészületlenül ért, hogy hangosan felnevetett. Majdnem nem tudtam visszafojtani egy nyögést a hang hallatán, aminél szebbet még sosem hallottam.
– Akkor ő nyerne, én pedig utálok veszíteni – mondta most már lazábban.
– Egy kapcsolatról beszélünk, egy oldalon kellene állnotok.
– Sosem álltunk egy oldalon – rántotta meg a vállát. – Ha nekiadom az összes pénzem, és üres zsebbel becsöngetek hozzád, akkor befogadsz? – kérdezte hetykén.
– Persze.
Basszus, ezt meg mi a fenéért mondtam?
– Te most viccelsz! – nevette el magát ismét, szeme mégis szomorúan csillant.
Mikor észrevette, hogy ez feltűnt, elfordult, és zavarában a hajába túrt. Jézusom, mennyire szeretném ezt én is megtenni!
– Nem tudod, mit beszélsz! – fordult vissza felém, és most közelebb volt, mint eddig bármikor.
Úgy magasodott fölém, mintha élve szeretne felemészteni.
– Ha nem lenne menyasszonyod, akkor minden további feltétel nélkül befogadnálak! – kötöttem az ebet a karóhoz. – A pénz meg kit érdekel?
Ilyen abszurd dolgokról sem beszélgettem még soha.
– Nem szeretnél nekem dolgozni? – nézett le rám a fellegei közül.
– Ez most honnan jött? – kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel.
– Válaszolj!
Nekem senki ne parancsolgasson! Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nem vagyok a kutyája. Hogy kerültem én ide egyáltalán?
– Menj vissza dolgozni, Gabriel! – közelebb léptem hozzá, hogy kitépjem a kezéből a táskát, de annyival erősebb volt nálam, hogy esélyem sem volt.
Ő még nem végzett, tehát a letétbe helyezett tárgy nála marad.
– Miért lettél dühös? – kérdezte, de közben jót mulatott rajtam, ahogy elé hajolva erőlködtem a táskával.
Ágyéka egy vonalba került a fejemmel, erre azonnal felegyenesedtem.
– A sors a lehető legrosszabb módon szúr ki velem, pedig már amúgy sem vagyunk barátok – mondtam keményen.
– Nem az vagyok, akinek gondolsz – lépett egyet hátrébb, hogy megszabadítson a kínos helyzettől.
– Kinek gondollak?
Читать дальше