Michael Lackner - Visszatérés

- Szerencsétlen barmok – sóhajtotta, minden különösebb érzelem nélkül.

Kézbe vette a sporttáskát, s miközben távozott, gondosan bezárta a bejárati ajtót. A siker érdekében minden apró részletre oda kell figyelni. Az autója, amely egy közel tízéves Ford Fusion volt, az utcán parkolt. Kinyitotta a csomagtartót, behelyezte a sporttáskát, majd beült a vezetőülésbe és indított. Éppen időben volt, ezért nem sietett, egyébként is igyekezett feltűnés nélkül vezetni. Kicsi volt az esély erre, de azért nem szeretett volna egy rendőri intézkedésbe belekerülni. A város a hétfő reggeli szokásos csúcsforgalmi időszakát élte, lassan lehetett csak haladni a zsúfolt utakon, de ez pontosan megfelelt Rick szándékának. Majdnem kilenc óra volt, amikor elérte a King Street-i vasútállomást, leparkolta az autót, kivette a sporttáskát és kényelmesen sétálva bement a pályaudvaron található férfimosdóba.

A pályaudvaron a hét első napjára jellemző zsúfoltság volt, folyamatosan érkeztek a külvárosi vonatok, melyekből özönlöttek a munkába igyekvő emberek. A rendőri jelenlét azonban a megszokottnál jóval nagyobb volt, mely Ricknek is feltűnt, és ez némi nyugtalanságot okozott neki. A helyszín kiválasztása az ő döntése volt, az elmúlt hónapokban többször is kijött a pályaudvarra, hogy megfigyelje a tömeg mozgását és azokat a pontokat, ahol esetleg rendőrök vagy biztonsági őrök lehetnek és megakadályozhatják tervének sikeres végrehajtását.

Miközben a férfi WC-ben megigazította és élesítette a robbanómellényét, kivette a fegyvert a táskából és pulóvere alá rejtette. Nagydarab férfi volt, és a pulóvermérete bőven lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül elrejtse a mellényt és a fegyvert is magán. Az üres táskára már nem lett volna szüksége, de magával vitte, ezzel is csökkentve a kockázatot, nehogy valakinek feltűnjék egy elhagyott csomag a WC-ben, és ezzel esetleg idő előtt felhívja magára a figyelmet. Látva a számítottnál nagyobb rendőri jelenlétet a pályaudvaron úgy döntött, kis mértékben módosítja az eredeti elképzelését az akció sikere érdekében.

A korábban kidolgozott terve az volt, hogy beáll a pályaudvar központi helyén levő újságosbódé mögé, majd a megfelelő pillanatban kilép a bódé mögül a csőre töltött fegyverrel a kezében. De most a bódé közelében álldogált két rendőr, akik láthatóan nem szándékozták a helyüket elhagyni. Ezért módosított a tervén. Nem messze onnan volt egy vegyesbolt, ahol vett néhány guriga egészségügyi papírt és pár doboz sört, ezzel sikerült a sporttáskáját megfelelően kitömni. Visszasétált az újságoshoz, letette a táskát maga mellé a földre, és az újságokat kezdte el nagy érdeklődéssel lapozgatni. Szerencséjére éppen akkor egy férfi lépett a rendőrökhöz valamit kérdezve, a két rendőr hátat fordított neki és nagy hévvel magyarázták a kérdezőnek, hogy merre kell mennie.

Tökéletes volt az időzítés Rick számára ahhoz, hogy feltűnés nélkül otthagyja a táskáját, és arrébb sétáljon. Körülbelül tizenöt-húsz lépést tehetett meg, amikor a rendőrök észrevették az elhagyott csomagot. Egyikőjük figyelemfelhívás céljából a sípjába fújt, a másik hangosan kiabálni kezdett, hogy mindenki hagyja el a helyszínt, amilyen gyorsan csak tudja. Pár másodpercre megállt az élet a várócsarnokban, az emberek nem fogták fel azonnal, hogy mi is történik körülöttük. A pillanatnyi zavart kihasználva Rick előkapta a gépfegyverét a pulóver alól és tüzet nyitott abba az irányba, ahol legtöbben álldogáltak. Tőle pár lépésre állt egy civil ruhás nyomozó, akit Rick nem vett észre korábban. A férfi a fegyverropogásra gyorsan reagált, előkapta szolgálati fegyverét és felszólítás nélkül rálőtt Rickre. Balszerencséjére azonban az első lövése nem volt halálos, így Ricknek maradt ereje és ideje, hogy megrántsa a robbanómellény gyújtózsinórját.

A Hírszerző Közösség speciális operatív ülését délután négyre hívták össze a Fehér Házban. Minden szolgálat igyekezett a legmagasabb szinten képviseltetnie magát, de technikai okokból ez nem mindenkinek sikerült. Eredetileg keddi találkozóra készültek, a meghívás óta eltelt három óra nem volt elegendő mindenki számára, hogy Washingtonba érjen, így aztán azon ügynökségek esetén, amelyeknek nem Washingtonban volt a központja, csak a helyi irodavezető volt jelen.

A megbeszélés kezdése csúszott, mivel Wilson miniszterhelyettes nem érkezett meg időben. A várakozás perceiben az egymással beszélgető titkosszolgálatosok eléggé eltérően fogalmazták meg véleményüket a Seattle-ben történtekről. Voltak, akik a tizenkét halálos és tizenhat sebesült áldozat ellenére sikeresnek ítélték meg a rendőrség felkészültségét. Ők alapvetően a balszerencsével magyarázták, hogy a közbeavatkozó civil ruhás rendőr első lövése nem volt halálos, ezzel lehetőséget adott a merénylőnek a robbanószerkezet működésbe hozatalára. Érvelésük szerint a beavatkozás gyors volt, hiszen pár másodperccel azt követően, hogy a merénylő lövöldözni kezdett, reagálni tudtak rá. Enélkül az áldozatok száma jóval több is lehetett volna. Egyébként is a King Street-i pályaudvart négyszer annyi rendőr védte, mint azt általában szokásos, de a rendelkezésre álló erőforrások száma véges. Ennél többet nem lehetett tenni. Mások számára egyetlen egy áldozat sem volt elfogadható: csak akkor lett volna sikeres a rendőrség, ha megakadályozták volna a merényletet. Őket az az érv sem hatotta meg, hogy nem volt semmilyen információ a birtokukban a lehetséges helyszínről, az országban bárhol bekövetkezhetett volna a támadás. A beszélgetés e téma körül forgott, amikor nem sokkal fél öt után nyílt az ajtó.

- Az Egyesült Államok Elnöke – jelentette be a belépő tisztiszolga, majd ezt követően megjelent az Elnök, meglehetősen feldúltan.

- Maguk barmok, szerencsétlen barmok! – kezdte magából teljesen kikelve. – Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a lakosságot terrorveszéllyel ijesztgessék? Ráadásul tömegrendezvényekre hivatkozva, miközben a támadás egy pályaudvaron történt.

Senki nem jelentkezett, igaz az ötletet felvető CGI képviselője nem is volt jelen ezen a napon.

- S maguk annyira elmebetegek, hogy jóváhagyták ezt az egész kommunikációs öngólt – folytatta az Elnök, nem mérsékelve a benne fortyogó indulatot. – Wilsont azonnali hatállyal kirúgtam, mert ő a legnagyobb barom mindannyiuk közül. Annyi realitásérzéke sincs, hogy elismerve hibáját, csöndben maradt volna. Ehelyett azt magyarázta nekem, hogy tulajdonképpen a szolgálatok sikeresen kezelték a helyzetet. Tömegrendezvény helyett pályaudvar – dühöngött tovább –, Istenem, mekkora szerencsétlenek maguk.

Ezzel láthatólag elfogyott az ereje és a mondandója, lerogyott a karosszékbe, magában roskadva ült hosszú perceken keresztül. A közelben ülők még hallhatták, hogy azt motyogja maga elé „Istenem, az Államok legbalfékebb elnökeként fogok hamarosan leköszönni, ezen idióták miatt”. Egy idő után a CIA főnöke vette a bátorságot, hogy megszólaljon, megtörje a csendet, remélve, hogy nem jut Wilson miniszterhelyettes sorsára.

- Uram! – köszörülte meg a torkát – Tökéletesen igaza van, de kérem, engedje meg, hogy némi magyarázattal szolgáljak a történtekre.

Az Elnök nem reagált, de mozdulatlansága inkább tűnt jóváhagyásnak, mint tiltakozásnak.

- Valóban nem sikerült megakadályoznunk a támadást, s ez a mi hibánk és felelősségünk. De beazonosítottuk a támadás napját, és a lehetséges helyszínét, ezzel sikerült csökkentenünk az áldozatok számát. A kommunikációs stratégiánk elhibázott volt, de Uram, ígérem, a választásokig megtaláljuk Amerika elsőszámú közellenségeit, és megakadályozzuk a további támadásokat.