Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Van valami esély a visszajutásra? — kérdezte Bill az őrmestert, aki óvatosan törölgette a nedvességet a fegyveréről.

— Talán. Visszamehetünk azon az úton, amin jöttünk. Elég könnyű követni a nyomokat, miután ennyien kitapostuk. Éberen lesnünk kell a veniánokat, észre kell vennünk őket, mielőtt körülvennének bennünket. Amikor hallótávolságon belül lesznek, megpróbálunk találni egy csendes részt, és áttörünk. Az esély ötven százalék.

— Mindőnk számára biztatóbb kilátás, mint egy órával ezelőtt.

— Nekem mondja? De az esélyek csak romlanak, ha tovább lebzselünk itt.

— Mozogjunk!

A nyomokat követni könnyebb volt, mint Bill gondolta, és kora délutánra már hallották a fegyverropogás első hangjait, tompa dörgéseket a távolban. Az egyetlen veniánt, akivel találkoztak, azonnal megölték. Bill pihenőt tartott.

— Egyetek, amennyit akartok, aztán dobjátok el az ételt — mondta. — Adjátok tovább! Gyorsabban fogunk haladni.

Elment megnézni, hogy van Döghalál.

— Rosszul — zihálta Döghalál. Arca papírfehér volt. — Ez van, Bill… tudom… nem rettentek el több újoncot… nem veszek fel több fizetést, Bill… jó cimbora vagy… hogy így gondoskodsz rólam…

— Örülök, hogy így gondolod, Döghalál, és talán tennél nekem egy szívességet. — Belenyúlt a haldokló férfi zsebébe, amíg meg nem találta az altiszti jegyzetfüzetét, kinyitotta, és firkáit valamit az egyik üres oldalra. — Aláírnád ezt nekem, csak a régi szép idők kedvéért, Döghalál?

A nagy állkapocs erőtlen volt, a gonosz piros szemek kinyíltak, és kimeredtek.

— Ni, a mocskos köcsög cserben hagyott — mondta Bill utálkozva.

Egypercnyi tűnődés után néhány csepp tintát csepegtetett Döghalál hüvelykujjára, és a papírhoz nyomta.

— Doki! — kiabálta, és az embersor megint kört alkotott, hogy az orvos odajöhessen.

— Mi a véleménye?

— Döglött, mint egy hering — mondta az egészségügyis a vizsgálat után.

— Halála előtt rám hagyta az agyarait, itt van leírva, látja? Ezek igazi agyarak, és sokat érnek. Átültethetők?

— Hogyne, feltéve, hogy kivágja és tizenkét órán belül lefagyasztja azokat.

— Semmi gond, úgyis visszavisszük a testet magunkkal.

Keményen rámeredt a két betegszállítóra, megpaskolta a fegyverét, és azok nem panaszkodtak.

— Hozzátok ide a hadnagyot!

— Káplán — mondta Bill, kitartva a jegyzetfüzet lapját —, szeretnék egy tiszti hitelesítő aláírást ide. Mielőtt meghalt ez a katona, elmondta az akaratát, de túl gyenge volt ahhoz, hogy aláírja, így csak az ujjlenyomatát nyomta rá. Most maga itt aláírja, hogy látta, amint rányomta az ujját, és minden hiteles és törvényes, aztán írja alá a nevét!

— De én ezt nem tehetem, fiam. Nem láttam, hogy a halott írta volna ide a végakaratát, és Glmmpf…

A Glmmpf-et azért mondta, mert Bill az atompisztoly csövét benyomta a szájába, és megforgatta, miközben ujját mozgatta a ravaszon.

— Lődd le! — kiáltotta a gyalogsági őrmester, és az a három ember, aki látta, hogy mi történik, tapsolni kezdett.

Bill lassan visszahúzta a pisztolyt.

— Boldogan segítek — mondta a káplán, és megragadta a tollat.

Bill elolvasta az iratot, elégedetten dörmögött, majd odébbment, és leguggolt az orvos mellé.

— A kórházból van? — kérdezte.

— Úgy van, és ha valaha is visszakerülök a kórházba, soha többé nem lépek ki belőle. Balszerencsémre épp sebesülteket szedtem össze, amikor a rablók támadtak.

— Úgy hallottam, a sebesülteket nem viszik el innen. Csak felgyógyítják őket, aztán visszaküldik a frontra.

— Jól hallotta. Nehéz lesz túlélni ezt a háborút.

— De biztosan vannak néhányan, akik annyira súlyosan megsebesülnek, hogy nem küldik őket vissza harcolni — erősködött Bill.

— Hja, kérem, a modern technika csodákra képes! — mondta az orvos bizonytalanul, miközben egy darab kiszáradt löncshússal vesződött. — Vagy meghal, vagy néhány héten belül visszakerül a tűzvonalba.

— És ha valakinek ellövik a karját?

— Van egy hűtőnk, tele régi karokkal. Felvarrnak egy újat, és zsupsz, vissza a tűzvonalba.

— És a lábbal mi a helyzet? — kérdezte Bill aggódva.

— Tényleg, elfelejtettem! Lábhiányunk van. Sokan fekszenek bent láb nélkül, és mivel kevés fekvőhely van, néhányat hamarosan el fognak szállítani a bolygóról.

— Van valami fájdalomcsillapítója? — kérdezte Bill témát változtatva.

Az orvos előkotort egy fehér üvegcsét.

— Ebből bevesz hármat, és nevetve tűri, hogy lefűrészeljék a fejét.

— Adjon hármat!

— Ha lát valakit, akinek ellőtték a lábát, szorítsa el valamivel a térd alatt jó erősen, hogy elállítsa a vérzést.

— Kösz, pajtás.

— Nem nagy ügy.

— Mozogjunk! — mondta a gyalogsági őrmester. — Minél gyorsabban megyünk, annál több az esélyünk.

Alkalmanként atomfegyverek fénye villant keresztül a fák koronáján előttük, és nehézfegyverek pufogása rázta alattuk a mocsarat. A lövésekkel párhuzamosan haladtak, amíg azok el nem haltak, aztán megálltak. Bill, az egyetlen ember, aki nem volt a sorba láncolva, előrekúszott, hogy felderítse a terepet. Úgy tűnt, az ellenség tűzvonalát alig tartották, és megtalálta az áttöréshez legalkalmasabb helyet. Aztán mielőtt visszatért, elővette a nehéz kötelet a zsebéből, amit az egyik élelmiszeres dobozból vett el. A jobb térde fölé érszorítót kötött, és egy bottal jobbra csavarta, majd lenyelte a három pirulát. Néhány nagy bokor mögül kiáltotta oda a többieknek:

— Egyenesen előre, majd élesen jobbra a facsoport előtt. Gyerünk, GYORSAN!

Bill vezette a csoportot, míg az első ember meglátta előttük a tűzvonalát. Akkor az kiabálta:

— Mi az? — és berohant a lombok közé. — Chingerek! — kiabálta, és leült, hátát egy fának támasztotta. Gondosan megcélozta a pisztolyával, és belelőtt a jobb lábába.

— Mozogjatok, gyorsan! — kiáltotta, és hallotta, ahogy az ijedt emberek keresztülcsörtetnek az aljnövényzeten. Eldobta a pisztolyt, találomra a fák közé lőtt párszor az atomkarabéllyal, majd feltápászkodott. A karabély elég jó mankónak bizonyult, hogy elbiceghessen vele, és nem kellett messzire mennie. Két katona, akik vagy újak voltak a seregben, vagy elment az eszük, kirontottak a fedezékből, hogy besegítsék.

— Köszi, pajtások — zihálta Bill, és a földre rogyott.

— A háború maga a pokol.

Katonazene visszhangzott a hegyoldalakról, visszaverődött a sziklás peremekről, és elenyészett a csendes, zöld lombok közt az erdőben.

A kanyar körül, büszkén keresztültörve a poron, egy kis díszmenet bukkant fel, melynek élén egy nagyszerű egyszemélyes robotzenekar lépkedett. Arany végtagjain megcsillant a napsugár, és tündökölt a réz hangszereken, amiken a robot nagy lelkesedéssel játszott.

Nyomában válogatott robotok kis csoportja gurult zörögve, és a sort egy őszes hajú, brutális külsejű őrmester magányos alakja zárta, akinek minden határozott lépténél megcsörrentek a kitüntetései. Bár az út sima volt, az őrmester hirtelen megingott, botladozva, és hosszú évek alatt felgyűlt, gazdag szókincsével káromkodott.

— Állj! — parancsolta, és amíg kis csapata várakozott, az utat szegélyező kőfalnak dőlt, és felhajtotta jobb nadrágja szárát. A sípjába fújt, mire az egyik robot gyorsan odagördült, egy szerszámosládát nyújtott oda, amiből az őrmester egy nagy csavarhúzót vett elő, és megerősítette műlába bokájában az egyik csavart. Aztán egy olajoskannából néhány cseppet fecskendezett a csatlakozásra, és visszaengedte a nadrágszárat. Amikor felegyenesedett, észrevette, hogy egy robotöszvér húz egy ekét a barázdában, a kerítésen túli mezőn, és egy nagy mamlasz fiú irányította.