Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

A börtöntranzit egy ideiglenes, kovácsolt alumínium vázra erősített műanyag lapokból álló épület volt egy nagy négyszög középpontjában. Szuronyos atomfegyverrel felszerelt MP-sek meneteltek a hatszoros, elektromos szögesdrót kerítés körül. Az egymást követő kapuk távirányítással nyíltak, és Billt bevonszolta az a bilincses robot, amely idáig hozta. Ez a leértékelt gép zömök, nehéz kocka volt, ami Billnek térdig ért, zörgő kerekeken járt, tetejéről egy acélrúd nyúlt ki, melynek a végén vaskos bilincsek lógtak. A bilincsek végén pedig Bill. Szökni lehetetlen lenne, mert ha bármilyen kísérletet tesznek, ami megrántja a bilincseket, a robot szadista módon felrobbantja azt az atombombát, amit a belsejében hordoz, és ezzel magát is és a menekülő rabot is elpusztítja, mint bárkit a közelben. Ahogy beértek a részlegbe, a robot megállt, és nem tiltakozott, amikor az őrparancsnok kinyitotta a bilincset. Amint a rab megszabadult, a gép begördült az óljába, és eltűnt.

— Jól van, okos fiú, mostantól én vagyok a főnököd, és elég baj az neked — mordult rá Billre az őrmester. Borotvált feje volt, széles, sebhelyes állkapcsa, apró, közel ülő szeme, amelyben a butaság kihunyni készülő gyertyája pislákolt.

Bill keskenyre szűkítette a szemét, és lassan felemelte a bal-jobb karját, behajlítva a bicepszét. Tembo izma megduzzadt, és a vékony fegyházi munkazubbony éles reccsenéssel kettéhasadt.

Aztán Bill rámutatott a Bíbor Dárdára, amit a mellkasán viselt.

— Tudod, miért kaptam ezt? — kérdezte zord, érzéketlen hangon. — Azért kaptam, mert megöltem tizenhárom chingert puszta kézzel egy bunkerben, ahova küldtek. Azért kerültem erre a sittre, mert miután megöltem a chingereket, visszajöttem, és megfojtottam azt a köcsög őrmestert, aki odaküldött. Tehát… mit is mondott a bajról, őrmester?

— Nem lesz velem bajod, velem aztán nem — vinnyogta az őrmester, és elsietett. — A tizenhármas cella lesz a, tied, rögtön fent… — Hirtelen megtorpant, és egész kezét a szájába véve elkezdte rágni az összes körmét.

Bill hosszasan végigmérte, majd elfordult, és lassan beballagott az épületbe. A tizenhármas ajtó nyitva állt, és Bill benézett a szűk cellába, melyet gyengén világított meg az átlátszó műanyag falakon beszűrődő fény. Az emeletes ágy foglalta el a helyiség nagy részét, csak egy szűk járórészt hagyott az egyik oldalon.

Két rozzant polc lógott a távolabbi falon, alattuk egy stencilezett üzenet egészítette ki a bútorzatot: BESZÉLJ SZÉPEN, NE KÖZÖNSÉGESEN! A TRÁGÁR DUMA AZ ELLENSÉGET SEGÍTI! Az alsó priccsen egy kis termetű, hegyes fejű, mélyen ülő szemű férfi feküdt, és elszántan bámulta Billt. Bill állta a tekintetét, és fenyegető képet vágott.

— Gyere be, főnök — hebegte a kis ember, és felmenekült a felső ágyra. — Az alsót neked foglaltam. Nevem Blackey, és tíz hónapot ülök, amiért a főhadnagynak azt mondtam, hogy pukkadjon meg…

A mondatot enyhe kérdő hangsúllyal fejezte be, amivel Bill nem törődött. Fájt a lába. Lerúgta a bíborszínű cipőket, és kinyújtózott a priccsen. Blackey feje jelent meg a felső priccs fölött, mint egy tájat kémlelő rágcsáló.

— Messze van még a kaja ideje. Mit szólnál egy öszvérszendvicshez?

Egy kéz jelent meg a fej mellett, és lecsúsztatott egy fényes zacskót Billnek. Miután gyanakvóan végignézte, Bill meghúzta a műanyag zacskó végén lévő zárómadzagot. Amint a levegő bejutott, és elérte a gyúlékony bélést, a szendvics füstölni kezdett, és három másodpercen belül forrón gőzölgött. A zsemlét felemelve a zacskó másik végén levő kis tasakból ketchupot fecskendezett bele, majd gyanakvóan beleharapott. Tömény volt, zamatos.

— Ennek a jó öreg szürke kancának nem változott az íze — morogta Bill tele szájjal. — Hogy csempészted be a dutyiba?

Blackey szélesen vigyorgott, és színpadiasan nagyokat pislogott.

— Kapcsolatok. Csak egy szavamba kerül, és behozzák. Nem értettem a neved…?

— Bill. — Az étel enyhítette zilált vérmérsékletét. — Egy év és egy nap… szolgálatban alvásért. Lelőttek volna szökésért, de jó ügyvédem volt. A szendvics jó volt, csak kár, hogy nincs mivel leöblíteni.

Blackey elővarázsolt egy KÖHÖGÉS ELLENI SZIRUP feliratú üveget, és odaadta Billnek.

— Egy doki haverom keverte, kifejezetten nekem. Ötven százalék gabonaszesz, ötven százalék éter.

— Brrrr! — mondta Bill, kitörölve a könnyeket a szeméből, miután félig kiürítette az üveget. Szinte már megbékélt a világgal. — Jó haver vagy, Blackey.

— Örömmel hallom — mondta Blackey komolyan. — Soha nem árt, ha van az embernek mindenhol haverja, nemcsak a seregben, de bárhol. Kérdezd meg az öreg Blackeyt, ő aztán tudja. Izmos vagy, Bill?

Bill lustán behajlította neki Tembo izmait.

— Kellemes látvány — mondta Blackey csodálkozva. — A te izmaiddal és az én eszemmel jól ki fogunk jönni egymással…

— Nekem is van eszem!

— Lazíts! Nyugi, amíg gondolkodom. Több hadseregben teljesítettem szolgálatot, mint ahány napot te katonáskodtál. Az első Lila Szívet akkor kaptam, amikor Hannibállal szolgáltam; itt a forradás — mutatott a keze hátán egy fehér hegre. — Viszont láttam rajta, hogy vesztes típus, ezért időben átálltam Romulus és Rémus fiaihoz. Azóta is egyre csak tanulok, és mindig talpra esek. Tudom, honnan fúj a szél, mosószappant ettem, és a hasmenésnek köszönhetően, túléltem Waterloo reggelét, és én mondom neked, semmit sem vesztettem. Hasonló dolgokat láttam kialakulni a Somménál… vagy inkább Ypresnél?… Már nem emlékszem a régi nevekre, de a lényeg az, hogy bagót rágtam, a hónaljam alá tettem, és belázasodtam; ezt a műsort is elmulasztottam. Mindig azt mondom, az ember tudja, merről fúj a szél!

— Soha nem hallottam azokról a csatákról. A chingerek ellen vívtuk?

— Nem. Korábban, sokkal korábban. Sok-sok háborúval azelőtt.

— Ezek szerint te meglehetősen öreg vagy, Blackey. Pedig nem tűnsz túl öregnek.

— Pedig elég öreg vagyok, de ne mondd el senkinek, mert kinevetnek. De emlékszem a piramisok építésére, és emlékszem, milyen tetves hajói voltak az asszír hadseregnek, és arra is emlékszem, amikor legyőztük Wug népét; megpróbáltak bejutni a barlangunkba, mi meg sziklákat gurítottunk rájuk.

— Elég köcsögségnek hangzik — mondta Bill, és lustán meghúzta az üveget.

— Igen, ezt mondja mindenki, ezért nem szoktam mesélgetni a régi sztorikat. Nem hisznek nekem, amikor megmutatom a kabalámat. — Egy kicsi, fehér, durva végű háromszöget húzott elő. — Pterodaktiluszfog. Én magam szedtem le parittyával, amit éppen akkor találtam fel.

— Olyan, mint egy darab műanyag.

— Ugye, megmondtam. Inkább nem mesélek többet régi sztorikat. Csak újra és újra beálltam katonának, és sodródtam az árral.

Bill felült, és eltátotta a száját.

— Újra beállni katonának! De hát ez öngyilkosság!

— Biztonságosabb, mint az iroda. A háború alatt a legbiztonságosabb hely a hadsereg. A kis mitugrászok szétlövetik a seggüket a frontvonalon, a civileket pedig otthon robbantják fel. Harminc, ötven vagy hetven fickóra van szükség, hogy a front mögül intézzék az ellátmányt. Amint az ember megcsíp egy írnoki beosztást, biztonságban van. Ki hallott már olyat, hogy egy írnokot lelőjenek? Én nagyszerű írnok vagyok. De csak háborúidőben. Békeidőben, mármint, ha véletlenül béke van egy darabig, jobb, ha az ember a harci egységeknél van. Jobb a kaja, hosszabbak a kimenők, semmi meló, sok utazgatás.