Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Nincs semmilyen mód arra, hogy innen kijussak?

— Erre már válaszoltam — mondta Ferkéi, és merev részegen eldőlt.

— Akkor majd én teszek róla — mondta Bill, kihúzta az őrmester pisztolyát a pisztolytáskából, és kiosont a hátsó ajtón.

Páncélozott reflektorok világították meg az ellenséggel szembeni elülső területet, és Bill az ellenkező irányba ment, a leszálló űrhajók távoli fehér jelzőfényének az irányába. Barakkok és raktárak sorakoztak a mocsaras területen, és Bill távol maradt ezektől, mivel mindet őrzik, és az őröknek viszket a tenyerük. Mindenre lőnek, amit csak látnak vagy hallanak. Ha nem látnak vagy hallanak semmit, néha-néha akkor is lőnek, hogy fenntartsák a harci szellemet. Elöl a fények erősen világítottak, és Bill hason csúszott előre, és amikor felpillantott, magas, reflektorozott szögesdrót kerítést látott, ami a láthatárig terjeszkedett mindkét irányba.

Egy atomfegyver lövedéke lyukat égetett az iszapba egyméternyire mögötte, és egy fényszórót irányítottak oda, melynek fénye ragyogva világította körül.

— A parancsnok az üdvözletét küldi — mennydörögte egy erős hang a kerítésen lévő hangszórókból. — Ez egy felvett felhívás. Maga most megkísérli elhagyni a harci zónát, és behatolni a titkos főhadiszállási területre. Ez tilos. A jelenlétét automata berendezések követik nyomon, és ugyanezen eszközök számos önre irányított fegyverrel rendelkeznek. Hatvan másodpercen belül tüzelnek, amennyiben nem hagyja el a területet. Legyen hazafias! Tegye a kötelességét! Halál a chingerekre! Ötvenöt másodperc. Azt akarja, hogy az anyja megtudja, hogy a fiacskája gyáva volt? Ötven másodperc. A Császára rengeteg pénzt fektetett bele a kiképzésbe; így akarja visszafizetni? Negyvenöt másodperc…

Bill szitkozódott, és kilőtte a legközelebbi hangszórót, de a hang tovább beszélt a hosszú kerítésen lévő többi hangszóróból. Bill megfordult, és visszasietett azon az úton, amelyiken jött.

Ahogy a barakkjához közeledett, szélén haladt, hogy elkerülje az idegesebb katonák lövéseit, és hirtelen az összes fény kialudt. Ugyanakkor veszett tűzharc kezdődött, és mindenfelé bombák robbantak.

Valami odasurrant hozzá az iszapban, Bill mutatóujja önkéntelenül megrándult, és lelőtte. A kurta atomláng fényében egy döglött venián füstölgő alakját pillantotta meg, és valamivel arrébb szokatlanul nagyszámú élő venián csoport caplatott a sárban. Bill rögtön lebukott, így a sortüzük nem találta el, és elmenekült az ellenkező irányba. Egyetlen gondolata az volt, hogy mentse a bőrét, és ez azzal járt, hogy olyan messze kerüljön a támadó és tüzelő ellenségtől, amilyen messze csak tud. Egyáltalán nem vette figyelembe, hogy ez az irány éppen az úttalan mocsár felé vezet. Hogy mentse a reszkető kis énjét, futott tovább. A futás nehezebb lett, amint a szilárd talaj mocsárrá vált, és még nehezebb, ahogy a mocsár helyet adott a víznek. Végtelen hosszú ideig tartó kétségbeesett iszapban való tocsogás után Bill még nagyobb iszapba került. Az első hisztériája már elmúlt, a lövések tompa moraja már csak a távolból hallatszott, és ő kimerültén zihált. Ráhanyatlott egy iszapzátonyra, és azonnal éles fogak fúródtak a fenekébe. Rekedten ordítva addig futott, amíg egy fának nem ütközött. Nem futott elég gyorsan ahhoz, hogy megüsse magát, és az ujjai alatt a fakéreg érdes tapintása kihozta belőle a túlélés ösztönét: mászott. Magasan fent két faág ágazott el villásan a fatörzsből, ő pedig beékelte magát az elágazásba, fegyverét készen maga elé tartva. Most már semmi sem zavarta, és az esti zajok tompává és távolivá váltak, teljes sötétség vette körül, néhány percen belül elbóbiskolt, és a feje előrecsuklott. Néhányszor visszarántotta, pislogott a semmibe, majd végül elaludt.

A hajnal első szürke fényére kinyitotta puffadt szemét, és körbepislogott. Egy közeli ágon apró gyík csücsült, és őt figyelte ékkőszerű szemével.

— Izé… veled aztán jól kicsesztek — mondta a chinger.

Bill lövése füstölgő lyukat tépett a lombok közé, a chinger fentebb lendült, és aprólékosan letörölte a hamudarabkákat a mancsáról.

— Remeg az ujjad a ravaszon, Bill? — mondta. — Izé… Az éjszaka folyamán bármikor kinyírhattalak volna, ha akarlak.

— Hé, én ismerlek téged — mondta Bill rekedten. — Buzgó Muki vagy, ugye?

— Izé… a régi szép idők, igaz? — Egy százlábú mászott el mellettük, és Buzgó Muki, három chinger kezével megragadta, a negyedik kezével pedig elkezdte kihúzgálni a lábait és megenni őket.

— Felismertelek, Bill, és beszélni akartam veled. Bűntudatot érzek, amiért a múltkor mamlasznak neveztelek. Nem volt szép tőlem. Csak a kötelességedet teljesítetted, amikor feladtál. Nem mondanád el, miből jöttél rá, hogy Buzgó Muki chinger? — kérdezte, és ravaszul kacsintott.

— Miért nem szűnsz már meg, köcsög? — dörmögte Bill, és végigtapogatta a zsebét köhögés elleni szirupot keresve.

Buzgó chinger sóhajtott.

— Na jó, azt hiszem, nem várhatom el, hogy bármilyen hadititkot is elárulj nekem, de remélem, néhány kérdésemre azért válaszolsz.

Félredobta a százlábú megcsonkított tetemét, és elkezdett kotorászni az erszényében, majd elővett egy apró írószerszámot.

— Tudnod kell, hogy a kémkedés nem a választott mesterségem, csak a szakterületem, az exopológia miatt kényszerültem rá; talán már hallottál olyan büntetésről, hogy…

— Egyszer tartottak nekünk egy felvilágosító előadást; egy exopológus beszélt az idegen csúszómászókról meg hasonlókról.

— Igen… nagyjából ezt jelenti. Az exopológia az idegen létformák tanulmányozásának tudománya. Természetesen nekünk ti, a homo sapiens, szintén idegenek vagytok… — Kissé visszahúzódott az ág mögé, mert Bill felemelte fegyverét.

— Vigyázz a szádra, köcsög!

— Elnézést, ilyen a beszédstílusom. Röviden, mivel a ti fajotok tanulmányozására specializálódtam, kiküldtek kémkedni. Nem szívesen teszem, de hát a háború áldozatokat követel. Amint megláttalak, eszembe jutott, hogy még számos megválaszolatlan kérdésem és problémám van. Nagyra becsülném, ha segítenél, természetesen csak tudományos kérdésekben.

— Mint például? — kérdezte Bill gyanakodva, miközben kiürítette az üveget, és elhajította a dzsungelbe.

— Hát… izé… hogy egyszerűen kezdjem, mi a véleményed rólunk, chingerekről?

— Halál minden chingerre!

A kis toll futott az írótáblán.

— Téged betanítottak, hogy ezt mondd. De mit éreztél, mielőtt szolgálatba léptél?

— Fütyültem a chingerekre. — Bill a szeme sarkából a felette lévő fa leveleinek gyanús mozgását figyelte.

— Remek! Akkor el tudnád nekem magyarázni, hogy ki az, aki utál minket, chingereket, háborút indít, hogy kiirtson minket?

— Azt hiszem, senki sem gyűlöli igazán a chingereket. Csak senki más nincs a közelben, akivel harcolhatnánk, így veletek háborúzunk.

A mozgó levelek szétnyíltak, és egy nagy, sima fej jelent meg mandulavágású szemekkel, és lenézett.

— Tudtam! És máris felmerült bennem egy igazán fontos kérdés. Miért szerettek ti, emberek háborúzni?

Bill keze megfeszült a puskáján, amikor a hatalmas fej halkan lefelé lendült a lombok közül Buzgó Muki háta mögé. Egy fél méter vastag és látszólag végtelen kígyótest követte.