Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Háborúzni? Nem tudom — mondta Bill.

Nyugtalanította a hatalmas kígyó nesztelen közeledése.

— Gondolom, azért, mert szeretünk harcolni, úgy tűnik, nincs más ok.

— Szeretnek háborúzni! — vinnyogta a chinger, izgatottan ugrálva le és fel. — Semmilyen civilizált nép nem szeretheti a háborúkat, a halált, a gyilkolást, a megnyomorítást, az erőszakot, a kínzást, a fájdalmat, hogy csak néhány velejáró tényezőt említsek. A ti népetek nem lehet civilizált!

A kígyó villámgyorsan lecsapott, és Buzgó Muki a lehető legrövidebb halálsikollyal eltűnt a kígyó torkában.

— Igen… azt hiszem, nem vagyunk civilizáltak — motyogta Bill, fegyverét készen tartva, de a kígyó csak lefelé kúszott. Még legalább ötven méternyi elsiklott, mielőtt a farok hirtelen megrándult, és eltűnt a szem elől. — Jól megadta a rohadt spiclinek! — mordult fel Bill boldogan, és feltápászkodott.

Ahogy leugrott a talajra, azonnal rádöbbent, hogy fogalma sincs arról, hol van. A posványos mocsár tegnap esti jövetelének minden jelét elnyelte, és Billnek halvány fogalma sem volt, melyik irányban fekszik a harctér. A nap bizonytalanul világított a köd- és felhőréteg mögül. Billt hirtelen kirázta a hideg, és rájött, hogy milyen kevés esélye van, hogy megtalálja az utat visszafelé. A megszállott terület alig tíz mérföld széles, csak egy mikroszkopikus tűszúrás a bolygón. Ha nem találja meg, hulla lesz. És ha itt marad, akkor is meghal, így hát elindult a legjobbnak tűnő irányba.

— Végem van — motyogta.

Néhány óra vánszorgás után semmi nem történt, csak elgyengültek az izmai, bőre megtelt rovarcsípésekkel, vesztett egy-két liter vért a piócák révén, és kimerítette a tölténykészletét, miközben megölt vagy egy tucat helyi lakost, akik meg akarták enni reggelire. Éhes és szomjas is, volt. És még mindig nem tudta, merre jár. A nap további része ugyanúgy telt, mint a reggel, így mikor az ég sötétedni kezdett, Bill már közel járt a végső kimerültséghez, és a köhögés elleni szirup is elfogyott. Éhségtől gyötörtén felmászott egy fára, hogy estére pihenőhelyet találjon, és letépett egy mézédesnek tűnő, piros gyümölcsöt.

— Állítólag mérgező! — Gyanakodva nézegette, majd megszagolta. Jó illata volt. Elhajította. Reggelre még sokkal éhesebb lett.

— Tegyem a puskám csövét a számba, és lőjem szét a fejemet? — kérdezte magától, méregetve az atomfegyvert a kezében. — Rengeteg időm van rá. Még sok minden történhet. — Amikor hangokat hallott közeledni a dzsungelben, nem akarta elhinni: emberi hangokat. Egy inda mögé bújt, és fegyverét, abba az irányba célozta.

A hangok erősödtek, majd csörgés és hörgés hallatszott. Egy fegyveres venián rohant el a fa alatt, de Bill csak tartotta a fegyverét, amíg újabb alakok bukkantak elő a ködből. Emberi rabok hosszú sora volt, akik nyakbilincset viseltek, ugyanolyant, mint amilyet Bill is viselt, amikor a munkatáborba hozták. Egy hosszú lánc kapcsolta össze a nyakbilincseket. Minden egyes férfi dobozt cipelt a fején. Bill hagyta, hogy elbotladozzanak alatta, és gondosan megszámolta a venián őröket. Összesen öten voltak, plusz egy hatodik, aki a hátvédet alkotta. Amikor ez elment a fa alatt, Bill egyenesen ráugrott nehéz csizmájával.

A venián egy chinger gyártmányú, szabványos atomfegyver másolatával volt felfegyverezve, és Bill gonoszul elmosolyodott, ahogy az ismerős súlyú fegyvert felemelte.

Miután bedugta a pisztolyt az övrészébe, a menetoszlop után kúszott. Elintézte az ötödik őrt is. Mögé sétált, és a fegyver markolatával tarkón vágta. A sorból az utolsó két katona látta az esetet, de volt elég eszük, hogy csendben maradjanak, amíg Bill a négyes számú felé kúszott. A rabok mozgolódása vagy egy véletlen zaj figyelmeztette az őrt, és az pisztolyát felemelve megfordult. Nem volt lehetőség csendben megölni, így Bill lepörkölte a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott, az osztag eleje felé futott. Döbbent csend támadt, amikor Bill fegyverének robbanása visszhangzott a ködön át, és felharsant Bill kiáltása.

— Hasra! Gyorsan!

A katonák az iszapba vetették magukat, és Bill csípőből tüzelt futás közben, az atomfegyvert sorozatra állítva. Atomfegyver-sorozatok villantak egyméternyire a föld felett, és lekaszáltak mindenkit, aki nem feküdt le. Kiáltások és sikolyok harsantak a ködben, és a töltetek kifogytak a fegyverből. Bill eldobta, és előhúzta a pisztolyt. A megmaradt őrök már kidőltek, az utolsó is megsebesült, és még vaktában leadott egy lövést, mielőtt Bill őt is szétégette volna.

— Nem rossz — mondta. Megállt és lihegett. — Hatot hatból.

A rabok sorából tompa nyögések hallatszottak, és Bill undorodva és gúnyosan vigyorgott arra a három emberre, aki nem vágódott el a kiabált parancsra.

— Na, mi van? — kérdezte az egyiktől, és belerúgott. — Nem voltunk még harcban? — A fickó nem felelt, mert a feje szénné volt égve.

— Még nem… — mondta a mellette fekvő fájdalmasan zihálva. — Kerítsék elő az egészségügyist! Megsebesültem, senki nincs elöl a sorban. Ó, ó, miért is hagytam ott a Fanny Hill t! Orvost…

Bill a szemöldökét ráncolta a férfi gallérján lévő tiszti rangjelzés láttán, aztán lehajolt, és lekapart egy kevés iszapot a férfi arcáról.

— Maga az! A mosodás tiszt! — kiáltotta szörnyű haraggal, és felemelte fegyverét, hogy bevégezze a munkát.

— Nem az vagyok! — nyöszörögte a hadnagy, végre felismerve Billt. — A mosodás tisztnek vége, lefolyt a csatornában! Éri vagyok az, fiam, a te baráti lelkipásztorod, aki Ahura Mazdah áldását hozom neked, fiam. Olvasod az Avestát mindennap elalvás előtt?

— Bah! — vicsorogta Bill. Így már nem lőhette le, hát továbbsétált a harmadik sebesülthöz.

— Hello, Bill — mondta egy erőtlen hang. — Azt hiszem, a reflexeim kissé lelassultak. Nem hibáztatlak, amiért lelőttél, nekem is le kellett volna hasalnom a többiekkel együtt…

— Átkozottul igazad van, azt kellett volna — mondta Bill, és lenézett az ismerős, ellenszenves, agyaras arcra. — Halálodon vagy, Döghalál, ezt megkaptad.

— Tudom — mondta Döghalál, és köhögött. Szeme csukva volt.

— Álljanak félre — kiáltotta Bill. — Orvost ide!

A rabok kört alkottak, így a megláncolt orvos oda tudott menni a sebesültekhez.

— Egy kötés a karján, és rendbe jön — mondta az orvos. — Csak felszíni égések. De az a hatalmas termetű fickó az agyarakkal, már feladta.

— Életben tudja tartani? — kérdezte Bill.

— Egy darabig, de nem tudom, meddig.

— Tartsa életben!

Bill körbenézett a rabokon.

— Le tudjuk szedni valahogy azokat a nyakbilincseket? — kérdezte.

A kulcsok nélkül nem — válaszolta egy kövérkés gyalogsági őrmester —, és a gyíkok nem hozták magukkal. Viselnünk kell, amíg vissza nem érünk. Hogy lehet, hogy a nyakát kockáztatta, hogy megmentsen minket? — kérdezte gyanakodva.

— Ki akarta magát megmenteni? — kérdezte Bill gúnyosan. — Éhes voltam, és gondoltam, biztosan hoztak valami kaját.

— Igen hoztunk — mondta az őrmester nyugodtabban. — Most már értem, miért használta ki a lehetőséget.

Bill felbontott egy konzervet, és tömni kezdte a fejét.

A halottat kivágták a sorból, és a sebesült Döghalál előtt és mögött lévő két ember is ezt szerette volna tenni a vánszorgó őrmesterrel. Bill megmagyarázta nekik, hogy igen humánus dolog, ha cipelik a sebesült bajtársukat, és ők egyet is értettek ezzel, amikor megígérte nekik, hogy leégeti a lábukat, ha nem. Amíg a láncolt emberek ettek, Bill két rugalmas botot vágott, csinált egy tábori ágyat, és három kopott uniformist rájuk húzott. A szerzett karabélyokat odaadta a kövérkés őrmesternek, és a legszimpatikusabb veteránoknak, egyet megtartva magának.