Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— A rohadt nem a megfelelő szó erre. A chingerek ellen harcolni sem valami kellemes, de ezen a bolygón az őslakos veniánok az ő oldalukon állnak. Ezek a veniánok úgy néznek ki, mint egy nyamvadt gőte, és talán éppen annyi IQ-juk van, hogy megtartsanak egy fegyvert, és meghúzzák a ravaszt. De ez az ő bolygójuk, és ők most kint gyilkolnak a mocsarakban. Az iszap alá rejtőznek, víz alatt úsznak, a fákon himbálóznak, és tele van velük az egész bolygó. Nincsenek tartalék készleteik, nincsenek hadosztályaik, szervezeteik, ők csak harcolnak. Ha egy meghal, a többiek megeszik. Ha az egyiknek megsebesül a lába, a többiek lerágják, ő pedig növeszt egy újat. Ha valamelyiknek elfogy a lőszerkészlete, vagy a mérges nyilai vagy bármi, akkor visszaúszik száz mérföldet a támaszpontra, feltölti magát, és visszatér harcolni. Három éve küsz ködünk már itt, és alig száz négyzetmérföldnyi terület áll a fennhatóságunk alatt.

— Száz… az elég soknak tűnik.

— Csak egy ilyen ostoba köcsögnek, mint te. Az tíz mérföldször tíz mérföld, és csak körülbelül két négyzetmérfölddel több, mint amennyit az első landolás alkalmával elfoglaltunk.

Fáradt lábak dobbanása hallatszott, és kimerült, mocsarazott emberek vánszorogtak be a barakkokba. Ferkéi őrmester felkelt, és nagyot fújt a sípjába.

— Rendben van, új emberek, figyeljenek! Mindannyiukat a B hadosztályhoz sorozták be, amely most kivonul a mocsárba, hogy befejezze a munkát, amit ma reggel ezek a szőrös A hadosztálybeli csúszómászók elkezdtek. Egész nap dolgozni fognak. Nem kérek maguktól sem becsületet, sem kötelességtudatot… — Ferkel hirtelen előrántotta atompisztolyát, és lyukat lőtt a plafonba, melyen keresztül elkezdett csöpögni az eső. — Csak a túlélési ösztönükre hallgassanak, mert aki nem dolgozik, elszarja a dolgot, vagy nem képes a saját lábán megállni, azt személyesen fogom agyonlőni. Most pedig kifelé!

Hiányos fogával és reszkető kezével elég betegnek és gonosznak látszott ahhoz, hogy ezt megtegye. Bill és az egész B hadosztály kisietett az esőre, és felsorakoztak.

— Fogják a baltákat meg a csákányokat, bányásszanak urániumot! — A fegyveres felvezető vicsorgott, amint végigcaplattak a mocsárban a kapu felé.

A munkaosztagosok szerszámaikkal együtt középen dolgoztak, a fegyveres őrök pedig kívül járkáltak. Az őrök nem azért voltak ott, hogy megakadályozzák a rabok szökését, hanem azért, hogy megvédjék őket az ellenségtől. Lassan vonszolták magukat a mocsáron átívelő fahídon. Hirtelen sivítás hallatszott elölről, és nehéz szállítóhajók húztak el mellettük.

— Szerencsénk van ma — mondta az egyik idősebb rab —, megint bevetik a nehézgyalogságot. Nem is tudtam, hogy még maradt belőlük.

— Úgy érted, újabb területet foglalnak el? — kérdezte Bill.

— Dehogy, ott döglenek meg mind. De amíg lemészárolják őket, nekünk némileg nyugtunk lesz, és ilyenkor valamivel kevesebben hagyjuk ott a fogunkat.

Parancs nélkül mindannyian megálltak, hogy nézzék, amint a nehézgyalogság esőként zúdul az előttük lévő mocsárba — és ugyanolyan könnyen el is tűnnek, mint az esőcseppek. Néha-néha morajlás és villanás jelezte, amint egy atombomba felrobbant, és valószínűleg sok veniánt porrá vitt szét, de még több milliárdnyi ellenség maradt arra várva, hogy betörhessenek. Kézifegyverek ropogtak a távolban, és gránátok robbantak. Aztán a fák mögül egy sántikáló, ugrándozó alak közeledett.

Egy páncélruhás, gázálarcos nehézgyalogos volt. Atombombák és gránátok lógtak a hagyományos gyalogos páncélzatról. Vagy inkább a bicegős páncélzatról, mivel ennyi súlyos kacattal az oldalán alig tudott járni, így inkább ugrálva, sántikálva mozgott két sugárhajtásos rakéta segítségével, mindkét csizmáján eggyel-eggyel. Ahogy közeledett, egyre alacsonyabbakat ugrott. Ötven méterre tőlük ért földet, és lassan derékig süllyedt a mocsárba. A rakéták sisteregtek, ahogy a vízhez értek. Aztán a katona megint ugrott, ezúttal sokkal rövidebbet, a rakéták sisteregtek és szétdurrantak, ő pedig letépte az álarcát.

— Hé, fiúk! — kiáltotta. — A piszkos chingerek elszedték az üzemanyagtartályomat. A rakétáim már majdnem kifújtak, nem tudok ugrani. Segítsetek egy cimborátoknak! — Nagy csobbanással csapódott a vízbe.

— Vedd le ezt a bohócruhát, és kihúzunk — mondta egy káplár.

— Megőrültetek! — kiabálta a katona. — Egy órába telik kibújni ebből a ruhából. — Beindította a rakétáját, de az csak sistergett, és alig egylábnyit emelkedett a vízben, máris visszaesett. — Kifogyott a szufla! Segítsetek már, rohadékok! — kiabálta, miközben süllyedt. Feje a víz alá merült, a víz bugyborékolt, aztán semmi több.

— Mozogjon a sor! — parancsolta a káplár, és előrecsoszogott. — Ezerötszáz kiló súlya van a ruhájuknak. Úgy süllyednek el, mint a sziklák.

Ha ez a mostani egy csendes, nyugodt nap volt, Bill nem szeretett volna látni egy mozgalmasabbat. Mivel az egész Veniola bolygót mocsár lépte, nem haladhatnak gyorsabban, míg utat nem építenek. Magányos katonák boldogulhatnak út nélkül is, de a felszerelésnek, az utánpótlásnak vagy akár egy nehéz fegyverzetű katonának útra van szüksége. Tehát a munkaosztag feladata az volt, hogy kivágott fákból utat építsen a fronton. Körülöttük atomlövedékek sisteregtek a vízben, és a mérgezett nyilak olyan sűrűn röpködtek, mint a hulló levelek. Mindkét oldalon lőttek, irtották egymást, és közben a rabok vágták a fákat, legyalulták és egymáshoz erősítették azokat, hogy az utat még néhány centivel előrébb tolják. Bill gyalult, hasogatott, és próbált nem foglalkozni a sikolyokkal és a hulló testekkel. Aztán besötétedett. Az osztag, most jóval kevesebb létszámmal, visszamenetelt a sötétben.

— Legalább harminc métert haladtunk ma délután — mondta Bill a mellette lépkedő öreg rabnak.

— Nem jelent semmit, a veniánok éjszaka felúsznak ide, és elviszik a gerendákat.

Bill azonnal eldöntötte, hogy meg kell lépnie innen.

— Van még abból az örömitalból? — kérdezte Ferkel őrmester, amikor Bill lerogyott az ágyára, és elkezdte levakarni a sarat a csizmájáról a kése pengéjével. Bill gyorsan suhintott egyet a padlódeszkák közül felkúszó növényre, mielőtt válaszolt:

— Tudna rám áldozni pár percet, őrmester, hogy tanácsot kérjek?

— Tanácsok forrásözönévé válók, mihelyst megolajoztam a torkom.

Bill egy kis üveget húzott elő a zsebéből.

— Hogy lehet innen kikerülni?

— Úgy hogy kinyírnak — mondta az őrmester, miközben az üveget a szájához emelte. Bill kikapta a kezéből.

— Erre a segítsége nélkül is rájöttem — morogta dühösen.

— Az én segítségem nélkül később is csak ennyit fogsz tudni — vicsorgott vissza az őrmester.

Az orruk összeért, és mély torokhangon morogtak egymásra. Miután megbizonyosodtak róla, hogy mindketten erősek és elszántak, lazítottak, és Ferkéi őrmester hátradőlt, Bill pedig sóhajtott egyet, és odaadta neki az üveget.

— Mi a helyzet az irodai munkával? — kérdezte Bill.

— Nincs irodánk. Nincsenek írnokaink. Előbb vagy utóbb úgyis mindenki meghal, tehát kit érdekel, hogy pontosan mikor.

— És ha valaki megsebesül?

— Kórházba küldik, meggyógyul, aztán visszahozzák ide.

— Akkor csak a lázadás maradt! — kiáltotta Bill.

— Az utóbbi négy alkalommal nem sikerült, amikor megpróbáltuk. Elvitték az utánpótlást szállító hajókat, és nem adtak ennivalót, amíg bele nem egyeztünk, hogy tovább harcolunk. Rossz itt a kémia; a bolygón lévő összes gyümölcs méreg a mi számunkra. Néhány fickó megpróbálta. Ahhoz, hogy egy lázadás sikeres legyen, először elegendő hajót kell szerezni, hogy elhagyhassuk a bolygót. Ha van valamilyen ötleted, összehozlak az Állandó Lázadási Bizottsággal.