Harry Harrison: Bill, a galaktika hőse

Bill sohasem döbbent rá, hogy a szex volt az oka mindennek. Ha a nap aznap reggel nem perzselt volna oly melegen a Phigerirsadon II rézszínű egén, és ha ő nem pillantotta volna meg a patakban fürdőző Inga-Maria Calyphiga tejfehér és terebélyes hátsó részét, több figyelmet fordíthatott volna a szántásra, mint a heteroszexualitás égető szükségére, és elhúzta volna a barázdáját a domb túloldalára, mielőtt a csábító zene felhangzott volna az út mentén. Ha nem hallja meg, sorsa nagyon-nagyon másként alakult volna. De meghallotta. Elengedte a robotöszvérhez csatlakozó ekeszarvat, megfordult, és ellátottá a száját.

Nem akármilyen látvány volt. A parádé élén egyetlen robotból álló zenekar haladt, ami négy méter magas volt, és hangszórókat rejtő nagy, fekete prémes díszcsákója csillogott. Oszlopszerű, aranysárga lába döngve csapódott le, miközben harminc ízeit karja hadonászott, vonózott és kalimpált a káprázatosan változatos hangszerek sokaságán. Katonazene lelkesítő taktusai töltötték be a levegőt, és még Bill vaskos paraszttappancsa is megrándult az otromba bakancsban, ahogy az úton masírozó szakasz fényes csizmái tökéletesen egyszerre dobbantak. Férfiasan duzzadó vörös ruhás mellkasukon kitüntetések csilingeltek, s talán az egész világon nem volt ennél felemelőbb látvány. Leghátul az őrmester menetelt, lenyűgöző hatást keltett paszományaiban és rangjelzéseiben, sűrű fürtöt alkotó érmeivel és rendjeleivel, kardjával, pisztolyával, belevalóságával és acélos tekintetével, amivel kiszúrta Billt, ahogy ott állt esetlenül a sövény túloldalán. Megőszült fejével bólintott a fiú irányába, harapófogószerű száját barátságos vigyorra görbítette, és cinkosan kacsintott. A kis csapat máris elhaladt, és a nyomukban porral lepett segédrobotok hada sietett, ugrálva, mászva vagy éppen lánctalpakon gördülve. Ezek alig vonultak el, Bill máris esetlenül átmászott az utat szegélyező sövényen, és futott utánuk. Itt négyévente legfeljebb ha két érdekes esemény fordult elő, és nem akarta kihagyni azt, ami harmadikként ígérkezett.

Jókora tömeg gyűlt már össze a piactéren, mire Bill odaért, és a lelkes zenekar koncertjét hallgatta. A robot belemélyedt az „ŰRGÁRDISTÁK, IRÁNY A MESSZESÉG” dicső ütemébe, és elsöprő lendülettel folytatta a „RAKÉTÁK ZÚGNAK”-kal, és kis híján összetörte magát az „UTÁSZOK AZ AKNALEJÁRAT ÁSÁSÁNÁL” viharos ritmusában. A robot olyan buzgón követte ez utolsó dallamot, hogy egyik lába kiszakadt, magasan a levegőbe emelkedett, de ügyesen elkapta, mielőtt földet ért volna, és a zene úgy végződött, hogy a robot megmaradt lábán egyensúlyozott, és a levált végtaggal ütötte a taktust. Majd egy fülrepesztő harsonával arra használta a lábat, hogy keresztülmutasson a téren, oda, ahol egy háromdimenziós képernyőt meg egy büfét állítottak fel. A katonák eltűntek a kocsmában, a toborzó őrmester egyedül állt robotjai között, és üdvözlő mosolyt sugárzott.

— Ide hallgassanak, hé! A Császár jóvoltából ingyen piát kap mindenki, és megnézhetnek néhány jelenetet messzi tájakon játszódó kalandokról, miközben elszürcsölik az italukat — hívogatta közönségét érces, zengő hangon.

Az emberek nagyrésze közelebb nyomult, köztük Bill is, ámbár egy kevés megkeseredett, korosodó katonaszökevény eloldalgott a házak között. Egy hordócsap köldökű robot, amelynek a csípőjében kimeríthetetlen mennyiségű műanyag pohár rejtezett, hűtött italokat osztogatott. Bill boldogan szürcsölte a magáét, miközben az űrgárdisták lenyűgöző kalandjait nézte színesben, hangeffektusokkal és serkentő szubszonikával tarkítva. Csata, halál és dicsőség sugárzott minden jelenetből, ámbár csak a chingerek haltak meg: a gárdisták mindössze jelentéktelen kis karcolásokat szenvedtek a végtagjaikon, amiket gyorsan elláttak kötésekkel. És amíg Bill ebben, addig Grue söröző őrmester pedig őbenne gyönyörködött; apró, kapzsiságtól kiguvadt, mohó szeme rátapadt Bill tarkójára.

Ez lesz az, kuncogott magában, miközben megsárgult nyelve öntudatlanul az ajkát nyalogatta. Máris a zsebében érezte a jutalmul kapott pénz súlyát. A hallgatóság többi része a túlkoros férfiakból, elhízott asszonyokból, szakálltalan ifjoncokból és egyéb besorozhatatlan egyének szokásos egyvelegéből állt. Alkalmatlan mindegyik, kivéve ezt a széles vállú, szögletes állú, bodros hajú, nagy darab elektronikuságyú-tölteléket. Az őrmester precíz kézzel babrált a kezelőpulton; csökkentette a háttér szubszonikát, és egy serkentő sugárnyalábot bocsátott áldozata fejére. Bill megrándult ültében; szinte részt vett az előtte kibontakozó csatában.

Ahogy az utolsó akkordok is elhaltak, és a képernyő elsötétült, a büfés robot tompán megdöngette fém mellkasát, és azt üvöltötte: ITALT! ITALT! ITALT! A birkaszerű hallgatóság azonnal odasereglett, kivéve Billt, akit egy erőteljes kar kirángatott közülük.

— Gyere csak — mondta az őrmester —, félretettem neked valami különlegeset. — Átnyújtott neki egy előkészített poharat, amit előzőleg úgy teletöltött öntudatcsökkentő szerek oldatával, hogy kikristályosodott az alján. — Pompás fickó vagy, öcsém, és ez kellemes változatosság szememnek az itteni bugásokhoz képest. Gondoltál már arra, hogy a seregben alapozd meg a jövődet?

— Á, nem vagyok én katonának való, őrmester úr… — Bill csámcsogott, és köpött, hogy eltávolítsa beszéde akadályát. Nem értette, miért ködöseitek el hirtelen a gondolatai. Ámbár csak erős fizikumának köszönhette, hogy még mindig öntudatnál volt ennyi kábítószeres és szonikus hatás ellenére. — Egyáltalán nem vagyok katonás típus. Sokkal inkább az a célom, hogy legjobb tudásom szerint helyt álljak választott hivatásomban, trágyázástechnikai kezelő, és már majdnem befejeztem a levelező tagozatot…

— Szaros, meló az egy ilyen belevaló legénynek, mint te — mondta az őrmester, és közben a karját veregette, hogy megtapogassa a bicepszét. Kőkemény. Leküzdötte magában a vágyat, hogy széthúzza Bill ajkát, és gyors pillantást vessen a hátsó fogai állapotára. Majd később. — Hagyd az efféle melót azokra, akik szeretik. Ott semmi esély előléptetésre. Míg a gárdistáknál a lehetőségeknek nincs határa. Hiszen állítólag Pflunger főadmirális is a rakétatisztítók közül emelkedett ki újonc gárdistából főadmirálissá. Na, hogy hangzik?

— Nagyon jól hangzik Mr. Pflungernek, de szerintem a trágyázástechnika-kezelés szórakoztatóbb. Jé… kezdek álmosodni. Na, megyek, lefekszek.

— Addig nem, míg ezt meg nem nézed, csak az én kedvemért, természetesen — mondta az őrmester. Az orra elé nyomott egy nagy nyitott könyvet, amit egy pici robot tartott. — Ruha teszi az embert, és a legtöbb férfi szégyenkezne, ha ilyen vacak munkaruhában kellene mutatkoznia, mint amit te hordasz, vagy ha ilyen szartaposókban kellene járnia, mint amit a lábadon viselsz. Miért nézel ki így, amikor ilyen is lehetnél?

Bill tekintete követte a vaskos ujjat a színes ábrához a könyvben, ahol egy jogellenesen használt technika révén az ő arca jelent meg a gárdavörösbe öltözött képalakon. Az őrmester lapozott, és az egyenruha mindegyik ábrán egy kicsit cifrább, a rang egyre magasabb lett. Az utolsó kép egy főadmirálist ábrázolt, és Bill pislogott, amikor meglátta saját arcát a tollas sisak alatt, most már egy árnyalatnyi szarkalábbal a szeme körül, meg egy feltűnő markáns és szürkülő bajusszal, de tagadhatatlanul az ő vonásaival.