Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Hogy a francba érted azt, hogy természetes? Én nem akarok kiirtani senkit. Haza akarok menni, és trágyázástechnikai kezelő akarok lenni.

— Nos, én nem személyesen rád értettem… izé… — Buzgó Muki piros kenőcsös kezével kinyitott egy újabb doboz cipőkrémet, és belevájta ujjait. — Az emberi fajra gondolok, az emberiség akarja kiirtani a chingereket. Ha nem pusztítjuk el őket, ők végeznek velünk. Persze a chingerek azt hangoztatják, hogy a háborút tiltja a vallásuk, legfeljebb védekezve harcolnak, és való igaz, hogy eddig még egyetlenegyszer sem támadtak meg minket. De egy napon megváltozhat a vallásuk, és akkor mi lenne velünk? A legjobb megelőzés, ha már most kiirtjuk őket.

Bill kihúzta a villanyborotvát, és megmosta arcát, a langyos, rozsdabarna vízben.

— Ennek akkor sincs értelme. Jó, rendben van, a húgom, aki mellesleg nincs is, nem fog feleségül menni egyikükhöz sem. De mi a helyzet azzal… — Az egyik zuhanyzórekeszre mutatott: TARTSD TISZTÁN A ZUHANYT — AZ ELLENSÉG RÉSEN VAN! — Vagy azzal… — A vizelde fölött: GOMBOLD BE A SLICCED — AZ ELLENSÉG KÉMEI MINDENT LÁTNAK! — Eltekintve attól, hogy nem értem, mi érdekük fűződik ahhoz a chingereknek, hogy huszonöt fényévet utazzanak azért, hogy belessenek a sliccembe… nem értem, hogy lehetne egy chingerből kém? Miféle sminket használhatna egy két és fél méteres gyík, hogy jámbor újoncnak álcázza magát? Még Döghalál Drangnak sem igen álcázhatnák magukat, bár… ki tudja…

A világítás kialudt, és mintha nevének említésével megidézték volna, mint egy ördögöt a pokolból, Döghalál üvöltése mennydörgött végig a barakkok között.

— A vackukba! Begubózni! Ne feledjék, nyavalyás riadtszeműek, háború van!

Bill keresztülbotladozott a barakkok közti sötétségben, ahol az egyetlen világítást Döghalál parázsló tekintete adta. Abban a pillanatban elaludt, amint feje a smirglipárnához ért, és úgy tűnt, csak egy pillanat telt el az ébresztő máris kiugrasztotta az ágyból. Miközben reggelizett, és ő erőlködve vagdalta kávépótlóját kicsi darabokra, hogy le tudja nyelni, a telehíradó súlyos küzdelmekről adott számot a Béta Lyra szektorban, és nagy veszteségeket említett. Nagy nyögés szállt fel az ebédlőben e hír említésére, no nem a túltengő patriotizmustól, hanem attól a tudattól, hogy minden rossz hír után csak még inkább megkeserítették az életüket. Azt még nem tudták, mire számíthatnak, de hogy valami meglepő kínzás vár rájuk, afelől kétségük sem volt. Igazuk lett. Mivel a reggel hűvösebb volt, mint szokott, a hétfői díszszemlére csak délben került sor, amikor a vastartalmú aszfalt alakulótér már kellemesen felmelegedett ahhoz, hogy néhány hőgutás esetre számítani lehessen. És ez csak a kezdet volt. Bill a hátsó sorban állt vigyázzban, és még onnan is jól látta, ahogy légkondicionált légsátrat illesztenek a szemleemelvényre. Ez valami nagykutya érkezését jelenti. Atommordályának vállszíja már-már kettévágta a vállát, a homlokán egy verejtékcsepp gyűlt össze, lecsúszott az orrán, és lecsöppent az orra hegyéről. A szeme sarkából látta az enyhe fodrozódást, amikor egy-egy katona kidőlt a felsorakozott ezred szabályos alakzatából; ezeket a lábuknál fogva vonszolták el a fél mérfölddel arrébb várakozó mentőig. Ott életre pofozták őket, és visszazavarták a helyükre, az alakzatba.

Aztán a banda rákezdett az ŰRGÁRDA DIADALA A CHINGEREK FELETT-re, és egy adott jelre minden bakancs egyszerre csattant, és ugyanabban a pillanatban karabélyok villantak meg a napfényben. A dandárparancsnok kocsija — ez valószínű volt a ráfestett csillagok sokaságából — húzott a szemleemelvény mellé, egy apró, köpcös alak sietett keresztül a gőzölgő levegőn, hogy enyhülést találjon a légsátorban. Bill sohasem látta még ilyen közelről, legalábbis elölről nem, bár egyszer mintha megpillantotta volna beszállni a, dandártábornokot a kocsijába a színházépület mellett. Bill gyanította, hogy ő lehetett, de akkor csak hátulról látta, alig egy villanásra. Tehát, Na volt is valami képe a tábornokról, legfeljebb valami távoli hangyaméretű alaknak gondolta. A legtöbb tisztet ilyennek hitte, hiszen a kiképzés alatt legfeljebb távolról látott tiszteket. Bár egy főhadnagyot egyszer már látott a szolgálati helyiségben, és most már tudta, hogy a tiszteknek is van arcuk. Meg volt még az a tiszti orvos, aki harminc méterre sem volt tőle, aki a különböző kórságok elkerüléséről oktatta őket, viszont azt nem jól látta, mert nagy szerencséjére pont egy oszlop mögé ülhetett, és azon nyomban elaludt.

Miután a zenekar elhallgatott, az antigravitációs hangszórók az alakzatok fölé lebegtek, és a tábornok beszélni kezdett hozzájuk. Nem mondott semmi érdemlegeset, amire érdemes lett volna odafigyelni, de a végén azzal a bejelentéssel zárta szavait, hogy a súlyos veszteségek miatt a kiképzési programot felgyorsítják. Az újoncok valami ilyesmire számítottak. Aztán a rezesbanda megint rákezdett, ők visszamasíroztak a barakkjaikba, kaptak másfél percet, hogy átöltözzenek darócruháikba, aztán — most már kétszeres menettempóban — kivágtattak a gyakorlótérre, ahol atomkarabélyaikkal gödrökből felbukkanó, műanyag chingerbábukra lövöldöztek. Igen gyatrán céloztak mindaddig, míg egyszer csak Döghalál Drang bukkant fel az egyik gödörből. Az újoncok azon nyomban valamennyien sorozatvetésre kapcsoltak, és röpke tizedmásodperc alatt az összes töltetet kilőtték a fegyverükből, amit nagyon nehéz megtenni. Amikor a füst eloszlott, abbahagyták az éljenzést, és keservesen zokogni kezdtek, mert látták, hogy csak Döghalál Drang műanyag mása hever ott apró cafatokra szaggatva, és az igazi Drang máris feltűnt mögöttük agyarait csattogtatva, és kiosztott rájuk egy teljes hónap pihenőmegvonást.

— Csodálatos dolog az emberi test — jegyezte meg Köcsög Brown egy hónappal később, miközben a Legalacsonyabb Rangúak Klubjában üldögéltek egy asztalnál, szeméttel töltött, műanyag bevonatú kolbászt majszoltak, és hozzá vizezett, gőzölgő sört kortyolgattak. Köcsög Brown hegyvidéki kecskepásztor volt, és erről kapta a nevét, hiszen mindenki tudja, miféle ocsmányságokat művelnek a hegyi kecskepásztorok a kecskéikkel. Általában keveset beszélt, hiszen hozzászokott már a magányhoz, melynek csendjét csak néha-néha töri meg egy-egy vágytól gyötört kecske kínlódó mekegése. Viszont nagy gondolkodó volt, hiszen gondolkodásra aztán bőven volt ideje. Egy gondolaton napokig, néha hetekig is eltöprengett, mielőtt hangosan kimondta, és miközben gondolkodott, semmi sem tudta kizökkenteni. Az sem zavarta, hogy Köcsögnek nevezik, pedig bármely más katona pofán vágná azt, aki így merné szólítani. Bill, Buzgó és az X-csoport katonái az asztal körül üldögéltek, és mindannyiszor megtapsolták és megéljenezték, ha Köcsög megszólalt. — Fejtsd ki bővebben, Köcsög!

— Nézd már, ez még tud beszélni… pedig azt hittem, beledöglött a szó!

— Folytasd… Miért olyan csodálatos az emberi test?

Feszült csendben kivárták, míg Köcsögnek hosszas próbálkozás után sikerült leharapnia egy darabot a kolbászából, majd hiábavaló rágás után egyben lenyelte, és ez a cselekedete könnyeket csalt a szemébe. Leöblítette a fájdalmát egy nyeletnyi sörrel, de ettől csak még felhősebb lett a tekintete.

— Az emberi test azért csodálatos, mert amíg meg nem hal, él.

Egy darabig várták a folytatást, aztán amikor rájöttek, hogy ezzel vége a kinyilatkoztatásnak, dühösen morogtak rá.