Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Így fogsz kinézni — duruzsolta az őrmester a fülébe —, amikor megmásztad a ranglétrát. Biztos szeretnél felpróbálni egy egyenruhát. Szabó!

Amikor Bill tiltakozásra nyitotta a száját, az őrmester egy hatalmas cigarettát, nyomott bele, és mielőtt a fiú kivehette volna, a robotszabó odagurult, körbe kerítette függönyt viselő karjaival, és meztelenre vetkőztette.

— Hé! Hé… — mondta Bill.

— Nem fog fájni — biztosította az őrmester. Bedugta nagy fejét a függönyön, és megbámulta Bill izmos alakját. Megbökött egy mellizmot (kőkemény), majd visszahúzta az ujját.

— Jaj! — mondta Bill, ahogy a szabó előhúzott egy hideg fémvonalzót, és miközben testrészeit méregette, megdöfte vele. Valami pöfögni kezdett a robot cső alakú törzse belsejében, és egy pompás vörös zakó kezdett előbukkanni az előrészi nyílásából. Ez egy pillanat alatt Billre simult, és a fényes aranygombok begombolódtak. Fényűző szürke pamutbársony nadrágot húztak rá ezt követően, majd csillogó, fekete, térdig érő csizmát. Bill meghökkent egy kicsit, amikor a függöny széthúzódott, és egy motorral hajtott, életnagyságú tükör jelent meg.

— Ó, mennyire szeretik a lányok az egyenruhát — sóhajtott az őrmester —, és én megértem őket.

Bill agyát egy pillanatig Inga-Maria Calyphigia két fehér holdkaréjának emléke homályosította el, és amikor a látása kitisztult, azon kapta magát, hogy egy töltőtollal szorongat, és épp alá akarja írni a nyomtatványt, amit a sorozó őrmester tartott eléje.

— Nem — mondta Bill, egy kicsit meglepődve saját határozottságán. — Nem akarok katona lenni. Én trágyázástechnika-kezelő…

— És nem csak ezt a csodaszép egyenruhát, toborzópénzt meg ingyenes orvosi vizsgálatot kapsz, hanem ezeket a markáns érmeket is. — Az őrmester elvette a lapos dobozt, amit egy robot végszóra odanyújtott neki, és kinyitotta, hogy megmutassa a rendjelek és érmek csillogó halmazát. — Ez itt a Becsületes Toborzás Díj — zengedezte ünnepélyesen, és egy chartreuse-ön függő, drágakő berakásos csillagködöt tűzött Bill széles mellkasára. — Ez pedig a Császár Szerencsekívánó Aranyozott Szarva, az Előre a Győzelemért Csillagrobbanás, a Hálás Tiszteletadás A Dicső Elesettek Anyáinak meg az Örökfolyó Bőségszaru, ami nem jelent semmit, de jól néz ki, és jól használható óvszerek tárolására. — Hátra lépett, és elismerően szemlélte Bill mellkasát, melyen most már rendjelek, csillogó fémek és drágakőutánzatok fityegtek.

— Egyszerűen nem lehet — mondta Bill. — Köszönöm szépen az ajánlatot, de…

Az őrmester elmosolyodott, még erre a huszonnegyedik órabeli ellenkezésre is készen állt, és megnyomta a gombot a derékszíján, ami aktivizálta a programozott hipnotekercset Bill új csizmájának sarkában. Az erős idegi áramlat áthullámzott az érintkezőkön, Bill keze megrándult és megvonaglott, aztán amikor a hirtelen jött köd elszállt a szeméről, látta, hogy már aláírta a nevét.

— De…

— Köszöntelek az Űrgárdisták között — dörögte az őrmester, és tenyérrel rácsapott az ifjú hátára (a csuklyás izom kőkemény), és egy ügyes mozdulattal visszavette a töltőtollal. — SORAKOZÓ! — tette hozzá hangosabban, és az újoncok kitámolyogtak a kocsmából.

— Mit csináltak a fiammal! — sikoltotta Bill anyja, aki ekkor ért a piactérre, egyik kezével a szívéhez kapott, a másikkal pedig Bill kisöccsét, Charlie-t vonszolta. Charlie sírni kezdett, és bepisilt.

— A fia gárdista lett, hogy terjessze a Császár dicsőségét — jelentette ki az őrmester, összeszorítva harapófogó száját, és a gömbölyű vállú újoncot betaszította a sorba.

— Nem, az nem lehet… — zokogta Bill anyja, és őszes haját tépkedte. — Szegény özvegyasszony vagyok, ő az egyetlen támaszom… nem viheti…

— Anyám… — kezdte Bill, de az őrmester visszalökte a sorba.

— Vegyen erőt magán, asszonyom — mondta. — Ennél nagyobb dicsőség nem is érhet egy anyát. — Egy nagy friss nyomású pénzdarabot nyomott az asszony kezébe. — Tessék, a besorozási jutalom, a Császár shillingje. Tudom, hogy a fia úgyis magának adná. VIGYÁZZ!

A sarkak egyszerre csattantak, és az esetlen újoncok behúzták a hasukat, kidüllesztették a mellkasukat, és felemelték az állukat. Bill legnagyobb meglepetésére ő is hasonlóképpen cselekedett.

— JOBBRA ÁT!

Egyetlen ruganyos mozdulattal fordultak, ahogy a parancstovábbító robot beléjük sugározta a parancsot a bakancsukon keresztül.

— ELŐRE INDULJ!

Tökéletesen egyszerre lépve megindultak, és Bill bármennyire is szerette volna visszafordítani a fejét, hogy búcsút intsen anyjának; izmai nem engedelmeskedtek. Az asszony elmaradt mögötte, és végül a siránkozását is elnyomta a menetelő lábak dobbanása.

— Százharmincas menettempót felvenni! — parancsolta az őrmester a kisujja körme alá épített órára pillantva. — Már csak tíz mérföld az állomáshelyig, ahol az éjszakát töltjük, fiaim.

A parancstovábbító robot egy rovátkával arrébb állította a metronómját, a lecsapódó bakancsok gyorsabb ütemre kapcsoltak, az emberek verejtékezni kezdtek. Mire elérték a kopter felszállóhelyet, már majdnem besötétedett, vörös papír egyenruhájuk cafatokban lógott, az aranyozás lekopott a fémgömbökről, és a felületi feszültség, mely eddig taszította a port Vékony, műanyag lábbelijükről, már megszűnt. Olyan megviseltnek, kimerültnek és porosnak néztek ki, mint amilyennek érezték magukat.

Nem a felvételről játszott trombita ébresztő keltette fel Billt, hanem az a szubszonika, ami az emeletes ágy fémkeretéből áradt, és aminek hatására a tömések is vibráltak a fogaiban. Talpra szökkent, és remegve állt ott a hajnali szürkeségben. Mivel épp nyár volt, a padlót mesterségesen hűtötték, nehogy a Leon Trockij tábor katonái elpuhuljanak. Más újoncok sápadt, reszkető alakjai derengtek fel mindenfelől, és amikor a lélekrázó rezgés véget ért, előhúzták darócszövetből és smirglivászonból készült gyakorló egyenruhájukat az ágy alól, sietve magukra rángatták, lábukat pedig ormótlan, vörös bakancsokba bujtatták, és kitámolyogtak a hajnali levegőre.

— Én azért vagyok itt, hogy megtörjem magukat — szólalt meg egy igen fenyegető és vészterhes hang. Felpillantottak, és még inkább remegni kezdtek amikor meglátták e furcsa pokol fődémonát.

Döghalál Drang főtörzsőrmester nem akármilyen látványt nyújtott felfelé meredező kefehaja csúcsától tükörfényesen ragyogó bakancsa talpáig. Széles vállához keskeny derék társult, hosszú karjai begörbülve lógtak alá, mint valami emberszabású majomé, ujjpercein sebhelyek jelezték, hogy jó pár ezer fogat kivert már. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a förtelmes test egykor egy asszony kecses méhéből származott. Valószínűleg nem is anya szülte; a kormány gyártotta, kimondottan parancsolásra. A fejé volt rajta a legrettenetesebb. Az az arc! Hajának vonala a fejbőrén alig egyujjnyira volt bozontos, fekete szemöldöke fölött, mely sötét lombként árnyékolta be azon fekete gödrök peremét, melyek mélyén a szem csillogott — baljóslatú vörös fénypontokként — a sötét, síri éjszakába. Betört, szétlapított orr kuporgott késpengeszája fölött, mintha a kés markolata állna ki egy hulla hasából. Ajkai közül hatalmas, fehér agyarak meredtek elő, melyek alsó ajkába mélyedtek.