Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— Köcsög, hogy te mekkora köcsög vagy!

— Beléphetsz az ökrök közé!

— Hova?

Bill tudta, mit jelent a szó, de nem magyarázta el nekik. Már csak feleannyian maradtak, mint amennyien indultak. Egy főt áthelyeztek, a többiek kórházba, diliházba kerültek, vagy kiszuperálták őket különböző testi rokkantság miatt. Néhányan elhaláloztak. A túlélők, megszabadulván minden fölösleges súlyuktól, ezt az elvesztett súlyt izmokban pótolták, és mostanra viszonylag hozzászoktak a Leon Trockij tábor szörnyűségeihez, bármennyire gyűlölték is. Bill csak csodálni tudta a rendszer hatásosságát. A polgári életben elszarakodnak mindenféle vizsgákkal, diplomával, tanfolyamokkal, meg ezernyi más vacakkal, ami nem képes az emberből kihozni az igazi tudását. Viszont a katonáknak milyen könnyedén sikerült! Kinyírták a gyengéket, és erőssé tették az életben maradiakat. Csodálta ezt a rendszert. Ugyanakkor gyűlölte is.

— Tudjátok, mi kéne nekem? Egy jó nő — szólt közbe Ronda Randovics.

— Ne beszélj mocskos dolgokat! — torkolta le Bill azonnal, mert éneikül is épp eléggé be volt zsongva.

— Ki beszél itt mocskos dolgokat? — nyüszítette Ronda. — Egy szóval se mondtam, hogy jó katonának lenni, vagy hogy Döghalál emberi lény, sem más hasonlót. Csak azt mondtam, hogy asszony kell! Nektek nem?

— Nekem pia kell — jegyezte meg Köcsög Brown, és belekortyolt vizezett, langyosított sörbe, megborzongott, aztán a fogain keresztül hosszú sugárban köpte az egészet a betonra, ahol az nyomban elpárolgott.

— Úgy van, úgy van — helyeselt Ronda, és kopasz, szemölcsös fejét le-fel rázta. — Asszony is kell meg pia is. — A nyüszítése szinte már elviselhetetlenné vált. Végül is, mi más létezhet még, amire egy katona vágyik?

Hosszú ideig gondolkoztak; de senkinek nem jutott eszébe más, amire vágyhatna. Buzgó Muki kikukkantott az asztal alól, ahol ez idáig módszeresen bakancsokat tisztogatott, és közölte, hogy még több cipőkrémre vágyik, de vele nem törődtek. Még Billnek sem jutott eszébe, mi másra vágyhatna, mint az előbb említett két dologra, pedig igencsak erőltette az agyát. Feszülten törte a fejét, mivel emlékezett, hogy civil korában tele volt vágyakkal, de most semmi sem jutott eszébe.

— Hű, már csak hét hét van az első kimaradásig — szólt ki Buzgó Muki az asztal alól, aztán felsikoltott, mert mindenki egyszerre rúgott belé.

Azonban bármilyen lassan telt is a szubjektív idő, az objektív óra még ketyegett, és a hét hét egytől egyig eltelt. Elfoglalt hetek voltak, telve mindazon gyakorlással, melyre egy újoncnak csak szüksége lehet: bajonett-forgatás, kézifegyver lőgyakorlatok, csuklógyakorlatok, ijesztőpofa-vágás, tájékozódás, önvédelem, közös nótázás, és a Háborús Szabályzat olvasása. Ez utóbbit heti két alkalommal kellett gyakorolniuk, és ez volt a legnagyobb kínzása, mivel már az első szavak heves álmosságot okoztak. A magnó recsegő, monoton hangjának hallatán valamennyien bóbiskolni kezdtek. Azonban az auditóriumban minden széket felszereltek EEG-vel, mely egyfolytában a szerencsétlen gárdisták agyműködését fürkészte. Amint az első alfa-hullámokat érzékelte, fájdalmas elektrosokk vágott bele a szunnyadgató gárdista alfelébe, fájdalmas ébredést idézve elő. A régi auditórium egy félhomályos kínzókamra volt, melyben a zsongó és zsongító hangot gyakorta törte meg a megrázottak éles sikoltása, és a bóbiskoló, bólogató fejek álmosító ritmusát megszakították a fájdalmasan felpattanó alakok.

Senkit sem érdekeltek azok az iszonyatos megtorlások és büntetések, melyeket a paragrafusok kilátásba helyeztek a legártatlanabb bűnökért is. Mindannyian tudták, hogy a legalapvetőbb emberi jogaikat elveszítették, amikor aláírták a besorozást, és a legkevésbé sem voltak arra kíváncsiak, hogy mi az, amit nem tehetnek. Csak egyvalami izgatta őket: lázasan számolták az órákat, amikor végre elindulhatnak az első kimaradásukra. A szertartás, melynek révén kiérdemelhetik ezt az irigylésre méltó helyzetet, még a szokásosnál is megalázóbb volt, de már alig várták, csak lesütötték a szemüket, és akár a lelkiüdvüket is odaadták volna cserébe a kicsi, műanyag lapocskáért. Amint a szertartás véget ért, bezsúfolódtak az egyvágányú vonatba, és tíz méter magasságban átszáguldottak a szögesdrót és a futóhomoksávok fölött, aztán kiszálltak Leyville kicsiny tanyaközpontjában.

Legalábbis a Leon Trockij tábor megépítése előtt még agrártelepülés volt, és hellyel-közzel, amikor a katonák sokáig nem kaptak kimaradást, visszatértek az ősi földműveléshez. Máskor viszont a gabona és magtárakat becsukták, és kinyitottak a kocsmák meg a bordélyházak. Néha egy építmény szolgált minden célra. Amikor az első kimaradásra érkező csapat kidübörgött az állomásról, csak meghúztak egy kart, és a magtárak máris átalakultak kocsmákká (vagy hálószobákká), az árusok kerítőkké és stricikké, a pénztárosok ugyanúgy pénztárosok maradtak — csak az árak: szöktek fel —, és a gabonáspultokat telirakták poharakkal és italokkal. Bill és társai betódultak a legeslegelső ilyen hullaház-bordély-szalonba.

— Na, mi kéne, fiúk? — kérdezte a Végső Nyugalom Bár és Grill örökké vigyorgó tulajdonosa.

— Egy dupla balzsam — közölte Köcsög Brown.

— Na ne szórakozz! — mondta a földbirtokos sértődötten, és a vigyor eltűnt a képéről, miközben leemelte a polcról azt az üveget, melyen a rikító színű VALÓDI WHISKY címkét leragasztották a BALZSAM felirattal. — Na balhézz, vagy hívom az MP-seket! — Vigyora visszatért, amikor pénzérmék koppantak az asztalon. — Mivel kívánják mérgezni magukat, uraim?

Letelepedtek egy hosszú, keskeny asztalhoz, melyet kétoldalt rézfogantyúk díszítettek, s legurították porlepte torkukon az áldott enyhülést hozó etilalkoholt.

— Bevonulás előtt még sosem ittam — közölte Bill, miután lelöttyintett a gigáján négyujjnyi Vén Vesegyilkost, és ismét kitartotta a poharát.

— Nem is volt rá szükséged — jegyezte meg Ronda, és töltött.

— Úgy biz’a! — vélte Köcsög Brown, megkönnyebbülten nyalogatva az ajkait, aztán ismét szájához emelte az üveget.

— Izé… — jegyezte meg Buzgó Muki, és habozva szürcsölt bele az italába. — Olyan íze van, mint a cukoroldat, faforgács, különböző észterek és alkohol keverékének.

— Igyad! — mordult rá Köcsög, és megragadta a nyakánál az üveget. — Neked még ez is túl jó.

— Na, most már asszonyt akarok! — kiáltotta Ronda, és valamennyien az ajtónak rontottak, de megrekedtek, mert egyszerre akartak kijutni. De aztán valaki felkiáltott:

— Odanézzetek!

Visszafordultak, és látták, hogy Buzgó Muki még mindig az asztalnál ül.

— Asszony! — kiáltott oda neki Ronda lelkesen, körülbelül olyan hangsúllyal, mint amikor valaki egy kutyának füttyent, hogy „Kaja!”. A gárdisták türelmetlenül toporogtak az ajtóban. Buzgó nem mozdult.

— Izé… azt hiszem, én maradok — mondta, és együgyűbben vigyorgott, mint valaha. — De ti csak menjetek, fiúk!

— Nem vagy jól, Buzgó?

— De. Remekül!

— Nem bizsereg a lágyékod?

— Izé…

— Mit fogsz itt csinálni?

Buzgó lenyúlt az asztal alá, és egy nagy vászonzsákot húzott elő. Kinyitotta, és megmutatta, hogy tele van piros bakancsokkal.

— Gondoltam, be kéne hoznom a lemaradást.

A többiek elgondolkozva ballagtak ki a sáron keresztülvezető fapallón.