Harry Harrison - Bill, a galaktika hőse

— És mi történik, ha kitör a háború?

— Hétszázharmincöt különféle módot tudok arra, hogyan lehet bekerülni a kórházba.

— Megtanítanál néhányra?

— Egy havernak bármit, Bill. Még ma este megmutatom, miután meghozták a kaját. És az őr, aki a kaját hordja, nem akart megtenni nekem egy apró szívességet. Öregem, de szívesen látnám eltörni a karját!

— Melyik karját? — Bill hangos recsegéssel ropogtatta meg az ujjait.

— Lehet választani.

A Műanyag Börtön egy átmeneti központ volt, ahol az olyan rabokat tartották, akik valahonnan valahova mentek. Könnyű, nyugalmas életet élveztek mind az őrök, mind a bentlakók is, és a napok egyhangú menetét semmi sem zavarta meg. Azonban akadt egy új őr, egy igazi túlbuzgó típus, aki most jött a Területi Nemzetőrségtől, de egy baleset érte ételkihordás közben: véletlenül eltörte a kezét. Még a többi őr is örült a távozásának. Heti egy alkalommal Blackey-t fegyveres őrök kísérték el a Támaszpont Irattárába, ahol jegyzőkönyveket hamisított egy alezredesnek, aki nagyon aktív volt a feketepiacon, és milliomos akart lenni, mielőtt visszavonul. Amíg az adatokon dolgozott, Blackey elintézte, hogy a börtönőrök plusz támogatást kapjanak; több szabadidőt és készpénzjutalmakat nem létező kitüntetésekért. Ennek eredményeként Bill és Blackey nagyon jól éltek, és szépen híztak. Minden olyan békés volt, amilyen csak lehetett, egészen az irattári találkozó utáni reggelig, amikor Blackey visszajött, és felébresztette Billt.

— Jó hírek — mondta. — Elhajózunk!

— Mi abban a jó? — kérdezte Bill zsémbesen, amiért megzavarták, és még mindig félig részegen az előző esti ivászattól. — Én jól érzem itt magam.

— Hamarosan túl melegünk lenne itt. Az ezredes méreget, nagyon furcsán néz rám, és azt hiszem, a galaxis másik végébe fog küldeni bennünket, ahol kemény harcok folynak. De nem fog semmit csinálni a jövő hétig, amíg be nem fejezem neki a könyvelést, így sikerült egy ránk vonatkozó titkos parancsot hamisítanom, amely minket még ezen a héten a Tabes Dorsalisra küld, ahol a cementbányák vannak.

— A Porvilágba! — kiáltotta Bill rekedten, a torkánál fogva felemelve Blackeyt, és elkezdte rázni. — A hírhedt cementbánya, ahol az emberek néhány óra alatt meghalnak szilikózisban. A világegyetem poklának a bugyra…!

Blackey kiszabadította magát, és a cella másik végébe menekült.

— Várj! — zihálta, — Ne cselekedj meggondolatlanul! Zárd le a lőporserpenyődet, és tartsd szárazon a puskaporodat! Gondolod, hogy ilyen helyre vitetném magamat? Lehet, hogy a filmekben így ábrázolják, de nekem vannak bizalmas értesüléseim. Ha a cementbányába kerülsz, érted, az nem túl jó. Viszont van ott egy hatalmas támaszpont is rengeteg irodai munkával, és a gépkocsiparkban is rabokat alkalmaznak, mert ott nincs elég katona. Amíg az aktákon dolgoztam, megváltoztattam az adatlapodat biztosítékellátóról… ami mellesleg öngyilkosnak való munka… sofőrre, és itt a jogosítványod, ami egykerekű velocipédtől kezdve 89-es atomtankig mindenre érvényes. Tehát kerítünk magunknak valami finom munkát, arról nem is szólva, hogy az egész bázis légkondicionált.

— Elég jó volt itt is — mondta Bill, és mogorván meredt a műanyag kártyára, amely bizonyította számos furcsa járgány vezetéséhez való alkalmasságát, amelyek legtöbbjét még csak nem is látta soha.

— Az ember jön, megy, és mindenhol ugyanazt találja — mondta Blackey a toalett-felszerelését csomagolva.

Amikor a rabokat sorba bilincselték, és egymáshoz láncolták őket nyakbilinccsel és lábvassal, már gyanították, hogy valami nem stimmel, és ez a meggyőződésük csak még inkább erősödött, amikor betuszkolták őket egy teherűrhajóra, egy szakasz MP-s társaságában.

— Mozgás! — kiabálták. — Rengeteg időtök lesz pihenni, amíg Tabes Dorsalgiába érünk.

— Hogy hová? — zihálta Bill.

— Hallottad, nem? Élénkebben, köcsögök!

— Azt mondtad, Tabes Dorsalisba megyünk — mordult rá Bill a láncon előtte lévő Blackey-re. — Tabes Dorsalgia a Veniolán lévő bázis, ahol a legveszettebb harc folyik… háborúba megyünk!

— Véletlenül elírtam — sóhajtotta Blackey. — Nem sikerülhet mindig minden.

Kitért Bill rúgása elől, és türelmesen kivárta, míg az érzéketlen MP-sek leütik Billt a gumibotjukkal, és a hajó fedélzetére vonszolják.

Veniola… az elmondhatatlan rémségek köd borította világa; a hátborzongatóan zöld Hernia csillag körül kering, mint valami undorító égi birtokháborító, amely most emelkedett ki a legmélyebb sírból. Vajh, milyen titkokat rejt az örök köd? Milyen névtelen szörnyek kígyóznak és tekergőznek a posványos lápokban és a feneketlen fekete lagúnákban? E bolygó kimondhatatlan szörnyűségére gondolva az emberek inkább megőrülnek, semhogy szembenézzenek az ismeretlennel. Veniola… mocsaras vidék, az undorító és elképzelhetetlen külsejű veniánok fészke.

A levegő meleg volt, párás és bűzlő. Az újonnan épített barakkok fája már megpuhult és korhadt, Az ember leveszi a cipőjét, és mielőtt még a padlóhoz érne, gombák nőnek belőle. Amint beértek a táborba, levették a láncaikat, mivel úgysem volt olyan hely, ahova a munkatábori foglyok elbújhattak volna. Bill Blackey-t keresve mászkált, aztán eszébe jutott, hogy Blackey az egyik őrrel beszélgetett, amikor a hajót elhagyták. Odacsúsztatott neki valamit, majd egy kis idő múltán lelakatolták a sorról, és elvezették. Mostanra már írnokként dolgozik, és holnap már a gyengélkedőn fog lakni. Bill ásított, és hagyta, hogy az egész dolog kicsusszanjon a fejéből, és eltűnjön, hiszen ez is csak egy olyan idegesítő tényező volt, amin úgysem tudna változtatni. Rázuhant a legközelebbi priccsre. Azon nyomban egy kúszónövény tűnt fel a padló repedésében, négyszer körbetekeredett a priccsen, őt erősen hozzákötötte, majd indákat mélyesztett a lábába, és szívni kezdte a vérét.

— Grrrk…! — hadakozott Bill a torka köré szorult zöld hurok ellen.

— Soha ne feküdj le anélkül, hogy ne lenne egy kés a kezed ügyében — mondta egy vékony, sárgás őrmester, ahogy odalépett, és elvágta az indát a saját késével.

— Kösz, őrmester — mondta Bill, letépte a tekercseket, és kidobta az ablakon.

Az őrmester hirtelen remegni kezdett, és Bill ágyának lábához esett.

— Zs-zseb… ing… p-p-pirulák… — dadogta vacogó fogakkal.

Bill előhúzott egy pirulákkal teli műanyag dobozt az őrmester zsebéből, és beerőltette a fickó szájába a pirulákat. A remegés megszűnt, a férfi összeroskadt a falnál. Patakokban folyt róla a veríték, és mintha még soványabbá és sárgábbá vált volna.

— Sárgaság, malária és heveny fonálféregkór. Soha nem lehet tudni, mikor támad meg, ezért nem küldhetnek vissza a hadtérre; egy pisztolyt sem bírok megtartani. Én, Ferkel őrmester, Thorokkvágó Kirjassoff legjobb lángszórósa voltam, és most ápolónői szerepet kell játszanom egy fegyházi munkatelepen. Azt hiszed, bosszant? Nem bosszant, boldoggá tesz. Az egyetlen dolog, ami még boldogabbá tudna tenni, az az lenne, ha elhajózhatnék erről a fertő bolygóról.

— Mit gondolsz, az alkohol rontana az állapotodon? — kérdezte Bill, miközben előhúzott egy üveg köhögés elleni szirupot. — Elég rohadt hely ez itt, mi?

— Nemcsak, hogy ártani nem fog, de… — Mély bugyborékolás hallatszott, és amikor az őrmester megint elkezdett beszélni, már rekedtebb és erősebb volt a hangja.