Arkadij Strugackij - A kárhozott város

Fordította Weisz Györgyi

MAGYAR KÖNYVKLUB

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Аркадий Стругацкий и Борис Стругацкий: Град обреченный, 1990, Москва ДЭМ

© «Нева», 1988, № 7–8; № 2–3.

Hungarián translation © Weisz Györgyi, 2002

Magyar Könyvklub, Budapest, 2002

A szeméttartályok rozsdásak, horpadtak voltak, a legtöbbnek hiányzott a fedele. Az edényekből szakadt újságpapír, krumplihéj lógott ki. Úgy festettek, mint valami mocskos, igen kevéssé válogatós pelikán csőre. Látszólag mozdíthatatlanul nehezek voltak, ám ha Vannal kettesben egyszerre ragadták meg, egyetlen lendülettel fel tudtak dobni egy-egy ilyen tartályt a teherkocsi platójára, ahol Donald már kinyújtott karral várta, hogy elkapja.

Ezután meg lehetett igazítani az egyujjas kesztyűt, és szusszanni egyet, amíg Donald a kocsi végébe görgeti a tartályt.

A nyitott kapuból nyirkos éjszakai hideg áradt, a kapualj mennyezetéről egy szál mocskos dróton csupasz, sárga villanykörte lógott himbálózva. Fényében Van úgy nézett ki, mint akit sárgaság gyötör. Donald arcát teljesen eltakarta széles karimájú cowboykalapjának árnyéka.

A hámló vakolatú, szürke falak összekaristolva, a sarkokban poros pókhálók, mindenfelé életnagyságú, illetlen ábrák. A házmesterlakás ajtaja mellett üres üvegek és dobozok rendezetlen tömege. Ezeket Van gyűjtötte össze, hogy leadja a visszaváltóban.

Amikor már csak egy tartály maradt, Van seprűt, lapátot fogott, és nekilátott összeszedni az aszfalton maradt szemetet.

— Ugyan, hagyja már, Van — mordult rá ingerülten Donald.

— Mindig elpiszmog ezzel, pedig itt úgyse lesz tisztaság.

— A házmester dolga a söprögetés — szólt közbe kioktatóan Andrej, miközben jobb csuklóját megmozgatta: úgy érezte, mintha megrándult volna az előbb.

— Úgyis telirondítják megint — mondta Donald gyűlölködve. — Megfordulni sincs időnk, és már több mocskot zúdítanak ide, mint amennyi volt.

Van beleöntötte az összeszedett szemetet az utolsó tartályba, rácsukta a fedelet.

— Mehet — jelentette ki, végigpillantva a tisztára söpört kapualjon. Andrejre nézett, és elmosolyodott. Majd Donaldhoz fordult: — Csak emlékeztetni szeretném…

— Gyerünk már! — sürgette türelmetlenül Donald.

Egy-kettő. Andrej és Van egyetlen mozdulattal föllendítette a platóra a tartályt. Háromnégy. Donald megragadta, nagyot nyögött, de nem tudta megtartani. A tartály visszazuhant az aszfaltra, oldalára dőlt, a tartalma vagy tízméternyi körben szétszóródott, a kiürült edény pedig dübörögve begurult az udvarba. A falak közt fölerősödött visszhang a fekete ég felé szállt.

— Hogy a fészkes fekete fene enné meg! — káromkodott Andrej, aki alig tudott félreugrani a tartály útjából. — Lyukas a keze?

— Emlékeztetni szerettem volna, hogy ennek a tartálynak letört a füle — szólalt meg szelíden Van.

Fogta a seprűt meg a lapátot, és munkához látott, Donald pedig leguggolt a plató szélén, két karját térdei közt lógatva.

— Átkozott, rohadt, aljas világ — motyogta maga elé.

Már néhány napja érezni lehetett, hogy valami nincs rendben körülötte, ma éjszaka pedig különösen nyilvánvaló volt. Andrej ezért nem közölte vele, mi a véleménye a professzorokról általában és képességeik értékéről, ha valami komoly dologgal kell foglalkozniuk. Lehúzta kesztyűjét, cigarettát vett elő. Az üres tartályból elviselhetetlen bűz áradt, ezért gyorsan rágyújtott, és csak aztán kínálta meg Donaldot is cigarettával. Ám az csak a fejét rázta.

Valahogy fel kellett dobni a hangulatot. Andrej bepöccintette a használt gyufát az üres tartályba, és rákezdte:

— Élt egy kisvárosban két pöcegödör-tisztító. Apa és fia. Csatornázás nem volt, csak pöcegödrök. Ők ketten jártak házról házra, vödörrel kimerték a micsodát, és áttöltötték a saját hordójukba. Úgy dolgoztak, hogy az apa, mint tapasztaltabb szakember, lemászott a gödörbe, a fia pedig föntről adogatta le neki és vette el tőle a vödröt. A fiú egyszer rosszul fogta meg a teli vödröt, és visszaejtette a gödörbe, rá az apjára. Az megtörölte az arcát, felnézett a fiára, és nagy szomorúan azt mondta: “Fajankó vagy, ostoba fajankó. Nem viszed semmire. Ha így folytatod, örökre ott maradsz fönn.”

Azt remélte, Donald legalább elmosolyodik: egyébként jó kedélyű, barátságos ember, sosem csügged. De Donald most csak köhögött, és annyit jegyzett meg szárazon: “Minden gödröt nem lehet kimeregetni.” Van pedig, aki a tartály mellett sürgölődött, végképp furcsán reagált. Váratlanul megkérdezte:

— És mennyiért adják nálatok?

— Mit? — értetlenkedett Andrej.

— Hát az ürüléket. Drága?

Andrej bizonytalanul vihogott.

— Hogy is mondjam… Attól függ, kié…

— Nálatok nem ugyanaz az ára? — csodálkozott Van. — Nálunk ugyanaz. És kié a legdrágább?

— A professzoroké — vágta rá gondolkodás nélkül Andrej.

Egyszerűen nem állta meg.

— Aha. — Van újabb lapát szemetet borított bele a tartályba, és bólintott. -Világos. De nálunk, falun nem éltek professzorok, ezért csak egyféle ár volt. Öt jüan egy vödör.

Szecsuanban ennyi volt. De Csianghsziban például hét, sőt nyolc jüanra is fölment az ára.

Andrej végre kapcsolt, miről van szó. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megérdeklődje, igaz-e, hogy ha ebédre hívnak vendégségbe egy kínait, köteles utána a házigazda veteményesében könnyíteni magán. Persze kényelmetlen lett volna megkérdezni.

— Hogy áll a dolog mostanában, azt nem tudom — folytatta Van. — Az utolsó időt már nem falun töltöttem… És miért számít nálatok értékesebbnek a professzoroké?

— Csak vicceltem — mondta Andrej bűntudatosan. — Ezzel a dologgal nálunk egyáltalán nem kereskednek.

— Dehogynem — szólalt meg Donald. — Maga még ezt sem tudja, Andrej.

— Maga pedig még ezt is tudja — vágott vissza Andrej.

Még egy hónappal ezelőtt is elkeseredett vitába bonyolódott volna Donalddal. Rettentően dühítette, hogy az amerikai rendre olyasmiket mesél Oroszországról, amikről neki, Andrejnek fogalma sincs. Akkoriban még szent meggyőződése volt, hogy Donald egyszerűen átveri, vagy a Hearst-féle rosszindulatú rágalmakat szajkózza. “Menjen már ezzel a Hearst-dumával” — legyintett. De aztán megjelent az a tökéletlen Izja Katzman, és Andrej felhagyott a vitával, csak magában fortyogott. Ördög tudja, honnan szedik ezt a sok sületlenséget. Azt, hogy rendre alulmarad a vitákban, azzal magyarázta, hogy ő maga ötvenegyből került ide, azok ketten meg hatvanhétből.

— Szerencsés ember maga — jelentette ki váratlanul Donald, feltápászkodott, és hátrament a vezetőfülkénél álló tartályokhoz.

Andrej vállat vont, igyekezett megszabadulni a szóváltás után maradt kellemetlen érzéstől, visszahúzta kesztyűjét, és nekilátott a bűzölgő szemét összekotrásának, hogy segítsen Vannak. Na és, ha nem tudom — füstölgőn magában. — Végül is miről van szó, az ürülékről. És te mit tudsz az integrálról? Vagy, mondjuk, a Hubble-féle állandóról? Ki állíthatja, hogy mindent tud?